(Tartalommutatóhoz)

 

(Címjegyzékhez)

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

Az alábbi írás a 2004. évi európai parlamenti választás előtt készült és az

Útravaló az Európai Parlamentbe készülőknek című kiadványban jelent meg és a kiadó (Humán Európa Szövetség) juttatta el a képviselő­jelölteknek.

 

Az egyenlőség nyelvi feltétel hiányában csak fikció

 

Az Európai Parlament és tagjai szerepéről

Maga az a tény is, hogy a tagállamok állampolgárai közvetlenül választják meg az Európai Parlament tagjait mutatja, hogy az Európai Unió intézményei közül az Európai Parlamenttől, ennek tagjaitól várható el leginkább, hogy figyelmük az állampolgárok olyan érdekeire is kiterjedjenek, amelyeket a tagállamok kormányai által alkotott Tanács és az Európai Bizottság nem képes megfelelően kezelni, és ennek következtében kényszerülnek olyan beismerésre, mint hogy: „az Uniót közelebb kell vinni az állampolgárokhoz”. Az állampolgárokhoz való közelebb jutásnak még nincsenek jól érzékelhető jelei. Ezért is tartjuk szükségesnek, hogy az Európai Parlamentbe készülők figyelmét ráirányítsuk olyan összefüggésekre és jelenségekre, amelyek hátráltatják vagy akadályozzák mind az európai integráció meghirdetett céljainak teljesülését, értékeinek érvényesülését, mind emberek életét könnyíthető lehetőségek figyelembevételét. Az Európai Unió és a nyelvi kérdés kiadvány csaknem egy évtizede feladatának tartja nemcsak a kommunikációs gondokra, hanem e gondok enyhítésének lehetőségére történő rámutatást is. Tapasztaltuk, hogy az itt említett típusú kérdésekre és jelzésekre Brüsszelben leginkább az Európai Parlament tagjai voltak fogékonyak. Ezért remélhetjük, hogy az új tagállamokból az Európai Parlamentbe megválasztott képviselők révén ez fogékonyság tovább fog erősödni és kézzelfogható eredményekhez is el fog vezetni.

Ígérvények az uniós állampolgárok számára

Az európai integráció történetében még csak rövid idő (12 év) telt el azóta, hogy a Maastrichti Szerződés bevezette az uniós állampolgárságot, amely együtt jár meghatározott jogokkal. Csak néhány éve (2000 decemberében) hirdették ki – bár még máig sem emelkedett jogerőre – az Alapvető Jogok Chartáját. „A Charta hitet tesz amellett, hogy a békés jövő szempontjából közös értékekre kell felépíteni az Uniót. Ezek a közös értékek az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás. A Charta szerint az említett értékek tiszteletben tartásával lehet megteremteni a szabadság, biztonság és igazság övezetét, ugyanakkor, az értékek egyezősége mellett, meg kell őrizni a kulturális sokszínűséget, amely az EU-t jellemzi.” [Horváth 2002:396.]

 

 

Közös értékeink:

az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és

a szolidaritás

 

 

Rövid idő telt el e jogok kinyilvánításától, nem nagyon csodálható tehát, hogy tartalmuk és hatásuk nincs még kellő részletességgel kibontva. Ugyanakkor az életben tapasztalható bizonyos jelenségek sokasága intő jel lehet arra, hogy a részletes feltárással és megfelelő intézkedések meghozatalával nem szabad késlekedni, mert az integráció ügyében jóvátehetetlen károk keletkezhetnek.

 

Az uniós állampolgárt közelről érinti az oktatás és a kultúra is. Ezek a területek a Maastrichti Szerző­déssel kaptak ugyan valamilyen mértékű közösségi befolyásolási lehetőséget, de egyébként teljes egészében tagállami hatáskörben vannak. Az Unió csak különféle programokkal egészíti ki a tagállamok ténykedését, és próbál ezekkel a közösségi célok megvalósulása érdekében valamilyen mértékben hatni. Az Unió méretéhez képest az eredmény nem nagy, és – amint később megmutatjuk – ellentmondásos is. „A kulturális politika az oktatáshoz hasonlóan csak a Maastrichti Szerződéssel jelent meg közösségi szinten. A Maastrichti Szerződés egyik fő célkitűzése volt, hogy a korábban inkább gazdasági és kereskedelmi célzatú integrációt olyan területekkel szélesítse, amelyek az állampolgárokhoz is közelebb viszik az Európai Uniót, és ezáltal erősítik az európai egységhez való tartozás érzését, ezen keresztül pedig az európai integráció legitimitását. E tekintetben a kulturális politikának kiemelkedő szerepe van. (...) A 151. cikk értelmében a Közösségnek úgy kell segítenie a tagállamok kultúráinak virágzását, hogy közben tiszteletben tartja a nemzeti és regionális különbségeket, és előtérbe emeli a közös kulturális örökséget. (...) A 151. cikk értelmében a Közösség fellépésének bátorítania kell a tagállamok együttműködését, és szükség szerint ki kell egészítenie, támogatnia kell tevékenységüket a következő területeken: az európai kultúra terjesztése és ismertségének javítása, a kulturális örökség védelme, a kulturális csere ösztönzése, a művészeti és irodalmi alkotások (beleértve az audiovizuális szektort is) támogatása. A 151. cikk előírja, hogy a Közösségnek figyelembe kell vennie a kulturális szempontokat egyéb tevékenységei során is, különösen annak érdekében, hogy előmozdítsa és tiszteletben tartsa a kulturális sokszínűséget.” [Horváth 2002:351.]

 

Az Európai Uniót ismertető kiadványok némelyikében emlékeztetnek Jean Monnet kijelentésére (1952): „Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót.” [Európa 10 pontban: 41.] Mit találunk most, ha ennek a kijelentésnek a tükrében vizsgáljuk az európai integráció eddigi tényeit?

    Maastricht előtt az integráció lényegét az adta, hogy a tagállamok (kormányaik révén) egymáshoz igazították kizárólag gazdasági és kereskedelmi vonatkozású területekre kiterjedően államhatalmi eszközeiket és egy részüket átengedték közösségi hatáskörbe. Ez, nem lehet kétséges, államok, nem pedig polgárok közötti uniót jelent. Mi a helyzet Maastricht után? Csupán annyi, hogy az államhatalmi eszközök egyeztetését újabb két területre (közös kül- és biztonságpolitika, valamint bel- és igazságügyi együttműködés) irányozták elő. Valójában most sincs többről szó, mint államok koalíciójáról. Igaz, az európai integrációt alakító elit számára talán felderengett, hogy valami Jean Monnet nevű előd emberek uniójáról is beszélt, feltehetően ennek is köszönhető, hogy bevezették az uniós állampolgárságot, jogokat is rendelve hozzá, például az Unió tagállamaiban való szabad mozgásról, tartózkodásról, letelepedésről stb. Az uniós állampolgárság, valamint az Európai Ombudsman intézményének bevezetését az a tény is siettette, hogy a tagállamok lakossága részéről nagyon ingatag volt (és ma is az, 50% körüli) az integráció intézményei iránti bizalom.

 

„Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót.”

Jean Monnet

 

„Ezek az új jogok kifogásokat is felvetnek a nemzeti identitás és szuverenitás vonatkozásában. Az, hogy az európai állampolgárság kiegészíti és erősíti a nemzeti állampolgárságot újdonság és igen merész elképzelés, továbbá számos olyan kérdést vet fel, melyet a politikusoknak kell kezelniük. A polgárok Európája egy olyan politikai unió előképe, mely megvalósításának határideje még kitűzésre vár. Az majd csak később válik egyértelművé, hogy egy, a jelenleginél több tagot számláló Unióban, Európa polgárai milyen közös értékekben és kollektív törekvésekben lesznek készek osztozni. Az egy közösséghez tartozás érzését, a közös sorson való osztozást nem lehet mesterségesen létrehozni. / Eljött az idő az előrelépésre a kulturális – gazdaságit meghaladó – integráció terén is elősegítve a közös tudat kialakítását.” [Európa 10 pontban: 40.]

 

Miért van szükség a polgárok Európájára?

Az ábrándozás hosszú időszaka után az európai integrációt végül is a második világháború iszonyú szenvedéseit és hatalmas pusztításait megtapasztalt értelem és akarat indította el a megvalósulás útján. A hasonló borzalmak megismétlődésének elkerülését célul tűző akarásé. Ma már egyre kevesebben vannak azok, akik maguk átélték a háború borzalmait, és akik személyesen magyarázatát adhatnák annak, hogy miért lehetett tömegeket egymás gyilkolására rávenni. Bár magyarázattal ma már számos szakmunka is szolgálhat, de ilyen szakmunkákat csak kevesen olvasnak. Ezért nincs eléggé a köztudatban a múlt tanulsága, a magunkén kívül más népek értékei ismeretének és tiszteletének fontossága is, és nem él eléggé a köztudatban az történelmi tapasztalat, hogy bizonyos körülmények esetén népeket, népcsoportokat nagyon könnyen szembe lehet állítani egymással. Ennek lehetőségét csökkentheti, ha a különböző népeket minél több személyes emberi kapcsolat köt össze. (Csökkentheti, de nem zárja ki, amint azt az egykori Jugoszlávia példája mutatta.) Ismerni, tisztelni, egyenrangúnak tartani más népeket, minden népet – ez az európai tartós béke szempontjából nélkülözhetetlen feltétel. E nélkül ugyanis kevés garancia van szembenállások, összeütközések elkerülésére. Ebben pedig igen nagy szerepet kell tulajdonítanunk a jó szándékú és egyenjogú tömeges emberi kapcsolatoknak. Annak a tényezőnek fontosságáról van szó, amelyet költői eszközzel Saint-Exupéry így mutat be örökbecsű meséjében, a kis herceg és a róka párbeszédével:

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

– Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha meg­szelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

Jóllehet, az európai emberek egy – ma még talán nem túl nagy – hányadának módja van más országokban személyes élményekre, tapasztalatra szert tennie, de a túlnyomó többség mégis csak a televízió és a rádió által közvetített ismeretekre hagyatkozhat. És miről szólnak ezek az ismeretek? Politikai történésekről és tragikus vagy szenzációs eseményekről. A politikai hírek ritkán szolgálják a más tagállamokban élők iránti rokonszenv és szolidaritás érzésének erősödését, hiszen például olyanról szólnak, hogy az Európai Tanács ülésén egyik vagy másik kormány saját államának érdekét, nézetét, befolyását stb. makacsul védve megakadályoz mások számára szükséges, hasznos intézkedés elfogadását stb. A kormányok olykor zajos érdekegyeztető, -ütköztető tanácskozásairól és vitáiról szóló hírek bizony az elhatárolódást erősítik és nincs semmi, ami ezt a hatást érdemben ellensúlyozná. Ezért lenne nagy szükség a civil kapcsolatok jelentős bővülésére, sok irányú civil kapcsolat létrejöttére, ezzel másféle ismeretek, élmények szerzésének lehetőségére, továbbá nem az elhatárolódás, hanem az összetartozás tudati és érzelmi erősítésére, uniós nyelven szólva: az európai társadalmi kohézió szilárdítására, ha nem éppen megteremtésére. Az alapvető jogok egyenlőség-ígéretén alapuló kapcsolatok létrejöttére. E nélkül nem alakulhat ki a polgárok Európája, e nélkül az európai integráció csak torzót fog létrehozni.

 

Az emberi kapcsolatok erősítése nélkül nem jöhet létre

a polgárok Európája!

 

Az emberi kapcsolatok – mind népen belül, mind népek között – a következő évtizedek Európai Uniójában nagy megpróbáltatásoknak lesznek kitéve. Ugyanis, demográfiai számítások szerint a 25-tagú Európai Unió lakossága, népesedési gondok miatt, 2050-ig a mai 451 millióról 401 millióra fog csökkenni. A korösszetétel változása következtében 4,25-ről 1,86-ra fog csökkenni a keresőképes korosztályok aránya a 65 évesek és idősebbek korosztályaihoz képest (vagyis a mai több mint négy kereső helyett kettő sem jut majd egy nyugdíjasra). [Demény 2003:29.] Következésképpen a jóléti rendszert, benne a nyugdíjrendszert gyökeresen, megszorításokat alkalmazva, át kell alakítani. Ez az európai lakosságban nyilvánvalóan erős indulatokat és feszültségeket fog kiváltani. A munkaerő-kapacitás növelését – amint erre szakemberek már utaltak – bevándorlók fogadásával lehetne elérni, és ezzel csökkenteni a demográfiai helyzetből adódó kedvezőtlen változást. E lehetőség meg­fontolására hívta fel az európaiak figyelmét Kofi Annan, az ENSZ főtitkára az Európai Parlamentben elmondott beszédében. [Népszabadság, 2004. január 29.] „A bevándorlóknak alkalmazkodniuk kell a fogadó társadalmakhoz, de szükség van e társadalmak alkalmazkodására is” – hívta fel a figyelmet a várható gondokra is. Egyelőre Európa nem ilyen szándékot mutat, ezt bizonyítja az a hír, hogy a Holland Királyságban most fogadtak el törvényt, amelynek értelmében három év alatt huszonhatezer külföldit toloncolnak ki az országból. [Népszabadság, 2004. február 19.] Más hírek is jelzik, hogy Nyugat-Európában erősödik az idegenellenesség.

    Az Európai Unió döntéshozóinak világosan kell látniuk, hogy a nem rózsásnak mutatkozó jövő nehézségeinek kezelése, az integráció folytatása csak akkor lehet sikeres, ha ténylegesen megteremtik ’a közös értékek: az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás’ maradék­talan érvényesülésének és a kulturális örökségek megőrzésének feltételeit. Ez előfeltétele az európai békének. Továbbá azt is látniuk kell, hogy a népek közötti viszony megerősödéséhez, békésen és harmonikusan történő alakulásához az emberi kapcsolatok bővülésén és tartalmasabbá tételén át vezet az út.

 

A közös értékek tiszteletben tartása az európai béke előfeltétele

 

 

Közvetítő nyelv nélkül nincs gyümölcsöző kapcsolat

Európában különböző anyanyelvű emberek kapcsolatáról van szó, tehát ahhoz, hogy (meg)értsék egymást közös (közvetítő) nyelv ismeretére van szükségük. Célszerűen olyanra, amellyel az Unió egész területén boldogulni lehet. Az idegennyelv-tudás fontosságát már több mint másfél évtizeddel ezelőtt a Közösség(ek) oktatási minisztereinek tanácsa is felismerte, és a megoldást abban jelölte meg, hogy az állampolgárok tudjanak legalább három közösségi nyelvet. Ez a kívánalom jelent meg azután az Európai Bizottság által 1995-ben Tanítás és tanulás – A tanulás váljon természetes társadalmi szükségletté címmel kiadott Fehér Könyvben, majd más okmányokban is. Ez a cél azonban több okból sem tekinthető reálisnak. A legszellemesebb bírálatok egyike a belga André Martintól szár­mazik, amelyet európai parlamenti meghallgatás alkalmával (1995) mondott el: „Az ember nehezen képzeli el, hogy például egy zseniális svéd tökéletesen tud­ván az angolt, a németet és a hollandot, hogy ne mondjam még a lengyelt vagy a finnt, valamikor is képes lenne érdemlegesen társalogni egy nem kevésbé tehetséges göröggel, aki folyékonyan használja az olaszt, a spanyolt, a franciát s talán ezeken kívül még a szerb-horvátot is.” A három nyelv tudásának ötlete mellőz minden tapasztalatot a nyelvtanulási adott­ságok és feltételek különbözőségéről. Sok évtizedes tapasztalat mutatja Európa-szerte, hogy több nyelv magas szinten történő elsajátításához az átlagost meghaladó feltételek szükségesek, mind az egyéni adottságokat, mind a körülményeket tekintve. Ilyen nyelvtudásra szert tenni csak keveseknek sikerül. Egy 2000-ben végzett és reprezentatívnak minősített felmérés (Eurobarometer Report 54) szerint a megkérdezetteknek csak 32,4%-a nyilatkozott támogatóan a több idegen nyelv tudásának szükségességéről, 53,4% pedig elutasította ezt. Ugyanezen felmérésből kiderül az is, hogy az Unió lakosságából 47% egyáltalán nem beszél idegen nyelvet.

A globalizációs jelenség nyelvi vetülete.

Amikor az Európai Unió intézményei és a tagállamok kormányai az idegennyelv-tanulásra ösz­tönöznek, egyáltalán nem a társadalmi kohézió erősítésének kívánalmával összefüggésben teszik ezt, hanem – a Közösség(ek) jellegének megfelelően – gazdasági szükségszerűségből, érdekből, ezért is szeretik hangsúlyozni, hogy a nyelvtudás az egyéni karrier feltétele. Milyen karrierre gondolnak ennek kapcsán az emberek? Természetesen olyanra, mint jól fizetett brüsszeli hivatalnoki állásba jutás, vagy multinacionális vállalatoknál, nemzetközi szervezeteknél, nagy tudományos intézeteknél való elhe­lyezkedés. Miután pedig – a globalizáció velejárójaként – ezeken a területeken az angol vált vagy válik csaknem kizárólagosan közvetítő nyelvvé, idegen nyelvként való tanulására – dalolva vagy kény­szerűen – mind többen választják az angol nyelvet. A kormányok is ennek útját egyengetik az iskolai nyelvoktatásban. Persze, farizeus módra, azok megnyugtatására, akik (még?) hisznek a közös érté­kek és a kulturális sokszínűség érvényesülésében, szavakban támogatják a szomszéd népek nyel­veinek, illetve a kevésbé beszélt nyelveknek tanulását is. De csak szavakban! A valóságról pedig a nyelvoktatásról, nyelvtanulásról szóló felmérések és statisztikák árulkodnak. Természetesen az a sok tízmillió szülő Európában, aki csak a felszíni jelenséget látva gyermeke érdekét ennek alapján ítéli meg, és ezért döntésével az angol egyeduralomra jutásának folyamatát erősíti, nem kárhoztatható ezért.

Miközben azt a hiedelmet mesterségesen is növelik, hogy az egyéni boldoguláshoz az angol nyelv tudása szükséges, arról nem beszél senki, hogy az olyan álláshelyek száma, amelyekben feltétlenül megkívánják az angol nyelv tudását (lásd fentebb) csak kis hányadát jelenti az összes munkahelynek a Nagy-Britannián kívüli Unióban. Az pedig erősödő jelenség napjainkban, hogy az angoltudással elnyerni áhított jól fizető állásokat olyanok számára hirdetik meg, akik az angolt anyanyelvként (ennek megfelelő szinten) beszélik. Ezekből a diszkriminatív hirdetésekből

a http://lingvo.org/diskriminacio

honlapon már több mint 700-at gyűjtöttek össze. Az Európai Unió elveivel össze nem egyeztethető hirdetések miatt európai parlamenti képviselők, valamint civil szervezetek már több ízben fordultak kérdéssel az Európai Bizottsághoz. A Bizottság ugyan elismeri, hogy diszkriminációról van szó, de a jelenség terjedését eddig még nem tudta megakadályozni, talán nem is nagyon akarta.

Miért kell tehát sok-sok fiatalnak, de felnőttnek is az angolt tanulnia, ha közülük csak kisebb hányadnak fog megadatni, hogy általa érvényesüljenek? Bizony azért, hogy alkalmasabbak legyenek a globális piacon kínált szellemi és tárgyi áruk befogadására és fogyasztására.

 

Hová lett az egyenlőség mint uniós érték?

Tetszik, nem tetszik, ki kell mondani, hogy nyelvhasználati ok miatt nem áll fenn az uniós polgárok egyenlősége, sőt ebből következően, bizonyos helyzetekben az emberi méltóság is csorbát szenved. Statisztikák bizonysága szerint, mialatt Európában az angol nyelv térhódítása egyre nagyobb arányú, az angol anyanyelvűek eddig sem nagy idegennyelv-tanulási hajlama erősen lecsökkent. (Az Eurobarometer 1999. évi felmérése szerint amíg az idegennyelv-tudás EU-átlaga 44% volt, Nagy-Britanniában csak a lakosság 19%-a tudott idegen nyelvet.) Ma tehát az a kétségbevonhatatlan tény, hogy – fehér könyvi ajánlás ide vagy oda – a nem angol nyelvűeknek több ezer órát és sok-sok pénzt kell áldozniuk arra, hogy idegen nyelvet tudjanak; az angol anyanyelvűek e helyett szakmailag képezhetik magukat, gyarapíthatják jövedelmüket, sőt a legjobb állások is többnyire rájuk várnak. Mindenki másnál előbb juthatnak információkhoz, miután az uniós dokumentumok először (olykor kizárólag) angol nyelven jelennek meg stb. Az emberi méltóság is sérülhet olyan helyzetekben, amikor a nyelvi érintkezésben az egyik fél anyanyelvének használata által fölényben van a másikkal szem­ben. Erről persze nem tehetnek az angol emberek. Ők az emberi természet, valamint lehetőségeik szerint cselekszenek. Helyükben mások is így tennének. A fennálló helyzetért szemrehányás az európai politikusokat és tanácsadó (értelmiségi) holdudvarukat illeti. Miért?

 

Egy közös nyelvre is szükség van

Egyszerű logikával már az Európai Unió irányában történő lépés előkészítése időszakában is el lehetett jutni ahhoz a következtetéshez, hogy ha az Unió versenyképességének erősítése érdekében az emberek számára lehetővé kell tenni a szabad mozgást, munkavállalást, tartózkodást, akkor a nyelvi érintkezés megkönnyítésére egy közös közvetítő nyelv használatát (is) célul kellene tűzni. Ám nemzeti (etnikus) nyelv hivatalos ajánlása – miután egy nyelvet a többiek rovására előnyös helyzetbe hozna – az alapokmányba (szerződésbe) ütköző cselekmény lett volna. A civil szférából a kezde­ményezési joggal rendelkező Európai Bizottság, valamint az Európai Parlament figyelmébe ajánlották több ízben is egy jól működő nem etnikus nyelv (az eszperantó) alkalmazásának számításbavételét, az Európai Bizottság tisztségviselői azonban érdemi vizsgálat nélkül, a legátlátszóbb előítéletes indokokkal elutasították az ilyen felvetéseket, még akkor is, ha azok némelyike európai parlamenti képviselőtől származott. (Például így tett: Edith Cresson 1995. május 17. és 31.; Michel Barnie 2000. június 5.)

 

A nyelvi gondok megoldását tájékozatlanság és előítéletek akadályozzák

 

Miután az oktatás és a kultúra a tagállamok hatáskörébe tartozik, eddig egy tagállam sem tartotta feladatának (és szükségesnek) egy közös nyelv kérdésének felvetését. Ezenközben az angol nyelv, az előbb már említettek szerint, gyorsan terjedve hegemón szerepet kezd betölteni, a közös nyelv látszatát keltve. Csakhogy ezzel egyenlőség helyett egyenlőtlenség jön létre, épp úgy, mintha a közös nyelvi szerepre egy hivatalos döntés jelölné ki az angolt.

    Ahhoz, hogy európai integráció a polgárok unióját is megvalósítsa, arra is szükség lesz, hogy a különböző tagállamok állampolgárai érdekeik egyeztetését közvetlenebbül, határokon átnyúló civil szerveződések útján is megejthessék, például azért, hogy hatásosabban fel tudjanak lépni multi­nacionális cégek egyeduralma vagy a helyi érdekek semmibe vevő magatartása miatt, avagy egységesebben, teljesebben tudják érdekeiket az uniós intézmények számára felmutatni. (Például: Az európai alkotmányozás előkészítésének szakaszában társadalmi vitára is lehetőséget nyitottak. Ámde ezeket a kormányszervek összegezték és a kormányok továbbították az eredményeket. Ki tudja, hogy mi jutott a véleményekből tovább? Ha javasatokat európai méretben működő civil szervezek is gyűjtötték volna, a javaslatok tartalmáról és sorsáról többet tudhatnának az állam­polgárok.) Az ebben az irányban történő fejlődés ugyancsak egy közös közvetítő nyelv alkalmazását tételezi fel.

 

Egy közös közvetítő nyelv használatának szükségességét az Unió lakossága is érzi. Erre mutat, hogy az Eurobarometer már említett felmérésénél a válaszolóknak több mint 70%-a vélte úgy, hogy min­denkinek tudnia kellene idegen nyelvet, és egy másik kérdésre válaszolva csaknem 70% vélte, hogy az angolt kellene tudni. Az angol nyelv megjelölése azt jelenti, hogy ilyen vagy olyan oknál fogva más európai nyelvek közül ezt a nyelvet tartják alkalmasnak közös közvetítő nyelvnek. De jelenti-e ez a választás azt is, hogy az eszperantót elutasítják? Ezt akkor jelenthetné, ha az eszperantó is szerepelne a választható nyelvek között. De egyelőre nem szerepel, mert az uniós állampolgárok többségének nincs tudomása az eszperantóról, ha meg van, akkor abban sok a tévismeret. Arról pedig egyáltalán nem tudnak, hogy az eszperantó mintegy tizedannyi idő-, pénz-, energiaráfordítással elsajátítható azonos tudásszinten, mint egy etnikus nyelv. [Bárczi 1987:40.] Nem róható fel tehát az állampolgároknak, hogy nem azt a nyelvet jelölik meg, amelynek elsajátítása és használata össze­hasonlíthatatlanul előnyösebb lenne számukra, mint egy más nyelvé. Azonban nem csak a kevésbé művelt állampolgárok nem tudnak valós tényeket az eszperantóról, de nem kevés példa bizonyítja, hogy uniós vezetők, fontos beosztású állami tiszt(ség)viselők, szerkesztőségi munkatársak, egyetemi oktatók körében is fellelhető a tájékozatlanság, a tévismeret (és az, hogy esetenként ilyen ismereti alap birtokában nyilatkoznak vagy hoznak döntést az eszperantóról).

 

Az idegennyelv-tudás terén kialakult ellentmondásos helyzetért az Európai Unió döntés­hozóit terheli a felelősség, mindenekelőtt a tagállamok kormányainak együttesét (a fő döntéshozó intézményt, a Tanácsot), mert nem megfelelő módon gondoskodnak a tag­államok kultúrái védelmének és a közös kulturális szükségletek – bele értve egy közös nyelvre vonatkozó szükséglet – kielégítésének összehangolásáról; vagyis arról, hogy a gyakorlat megfeleljen a hirdetett elveknek, értékeknek és céloknak. Ezért szükséges lenne, hogy most már kétségbevonhatatlan bizonyítékát adják annak, hogy a gyakorlatban is tisztelik az Unió alap­okmányaiban rögzített értékeket. Ebben annak is benne kell foglaltatnia, hogy a különböző nyelvű uniós állampolgárok egyenrangú nyelvi érintkezése feltételeinek megteremtését napirendre tűzik és feladattá teszik. Ha a hirdetett értékek szellemében járnak el, akkor el kell fogadniuk azt a felis­merést, hogy az Unióban egy közös közvetítő nyelvre is szükség van, és ez csak egy nem etnikus nyelv lehet. Ilyenek közül nyomós indokok alapján az eszperantó jön számításba.

„Az egyetlen menekvés, ha az anyanyelv mellett egy teljesen semleges, semmilyen nép szellemét, érdekeit nem képviselő nemzetközi nyelv szolgál második nyelvül, ...”

Bárczi Géza

Az eszperantó uniós közös nyelvi hasznosítása, ha erről egy elvi döntés végül is megszületne, gyakorlati lépéseket is kíván az uniós intézmények és a tagállamok részéről, már csak azért is, mert mögötte nem állnak olyan államhatalmak, mint például az angol vagy más nyelv mögött. De éppen ezért tekinthető politikailag teljesen semleges nyelvnek. Az első gyakorlati lépések közé kell tartoznia az uniós állampolgárok széles körére kiterjedő, részletes tájékoztatásnak az európai nyelvi szükségletekről, továbbá az eszperantó nyújtotta lehetőségekről, hogy a további lépések megtétele előtt az állam­polgárok véleményt nyilváníthassanak: élni kívánnak-e intézményesített formában ezzel a lehető­séggel.

(A tagállamok kormányai egy ilyen tájékoztatással legalább részben jóvá tehetnék, amit elődeik a két világháború között, helyenként még utána is az eszperantó – valójában a tőle megfosztott emberek – ellen elkövettek, és amelynek lenyomatai a mai előítéletekben és tévhitekben megtalálhatók. [Lins 1990])

 

Miért lenne hasznos Európának egy könnyebben, olcsóbban megtanulható és használható közös nyelv?

Idegen nyelvek tanulásának könnyűségét vagy nehézségét számos tényező határozza meg, mint például a nyelvtanuló fiziológiai adottsága, motiváltsága, a tanulandó nyelv sajátossága az anya­nyelvvel, illetve más nyelvvel összevetve stb. A befolyásoló tényezők hatása természetesen az eszperantó esetében is érvényesül. Ugyanakkor egyértelműen bizonyított, hogy az eszperantónak – az etnikus nyelvek megtanulásához viszonyított – rövidebb idő alatti elsajátíthatósága mindenkire, minden esetre vonatkozólag fennáll. Különbség csak az időnyereség nagyságában mutatkozik. Ha az összehasonlításhoz alapul vett etnikus nyelv az anyanyelvtől távol eső nyelvcsaládba tartozik, akkor például az eszperantó kedvező esetben mintegy tizedannyi idő alatt megtanulható, mint a kérdéses etnikus nyelv. Az anyanyelv és az összehasonlításul szolgáló etnikus nyelv közeli rokonsága esetén ennél kisebb, de továbbra is tetemes, különbség mutatkozik az eszperantó javára. A tanulás költ­ségei egyenes arányban állnak a tanulási idővel. Az eszperantónál fontos tulajdonság a kiejtés fonetikussága, vagyis az, hogy a hangoknak mindig változatlan íráskép felel meg és fordítva (‘úgy mondjuk, ahogy írva van’), kedvező tulajdonsága az egyszerű, de jól működő nyelvtan, továbbá a különféle kivételek hiánya.

    Mindezek jelentősége különösen megmutatkozik az Eurobarometer-felmérés adatainak tükré­ben. A nyelvtanulástól visszatartó leggyakoribb okok (az összes megkérdezett válaszának arányá­ban): nincs idő jól megtanulni a nyelvet (34%), nincs motiváció a nyelvtanulásra (31%), a nyelvtanulás sokba kerül (25%), hiányzik a nyelvérzék (22%). Viszont, ha csak azok válaszát vették figyelembe, akik nem beszélnek idegen nyelvet, akkor az okok és az arányok: egy nyelv megtanulása túl nehéz (65%), a nyelvtanulás sok időt kíván (64%), nem valószínű, hogy jobb állást jelent (63%).

 

Csaknem teljesen biztosra vehető tehát, hogy az adatok által szemléltetett helyzeten sokat javítana, ha az eszperantó, tulajdonságai alapján, az Európai Unióban közvetítő nyelvi szerepet kapna. Ennek célszerűsége megmutatkozhat a felmérés arra vonatkozólag nyert adatainak vizsgálatánál is, hogy melyek a nyelvtanulás fontosabb motivációi. A válaszok: külföldi nyaralás alkalmával használni (47%), az önérték, önbecsülés emelésére (37%), ha a munkában használni lehet (26%), más kultúrához tartozók megismerésére (24%).

                                                                      

 

Ha az uniós állampolgárok számára a nyelvtanulás leggyakoribb indítéka a külföldi nyaraláshoz, a turisztikai utazáshoz szükséges nyelvtudás megszerzése, akkor ehhez miért ne a legalacsonyabb ráfordítással megszerezhető nyelv megtanulása és használata lenne célszerű, ha ez a nyelv már széles körű használatban lenne. A nyelvtanulási ráfordítás nagysága természetesen szempontot jelent mindazoknál is, akik a nyaralás kapcsán a szolgáltatást (közlekedés, étkezés, szállás, szóra­kozás stb.) nyújtják, hiszen a szolgáltatásnál tájékoztatásra, párbeszédre stb. feltétlenül szükség van.

    Más területekről is nyomós érvek hozhatók fel az eszperantó alkalmazásának célszerűsége mellett. Például felmérések kimutatták [Futó 2001], hogy az Európai Unióban (de nálunk is) a mikro-, kis- és középvállalatok gazdasági tevékenységének kiterjesztését nyelvismeret hiánya is jelentősen akadályozza. (Ez a 15-tagú EU-ban 20,4 millió ilyen vállalkozást jelent, 80,2 millió fővel! [Mészáros-Pitti 2003].

 

    „Az audiovizuális ipar (filmek, televízió, rádió) az utóbbi évek során óriási piacbővülést realizált szerte a világon és ma már az egyik vezető iparág. Az elmúlt két évtized robbanásszerű változásaiból azonb­an az európai auiovizuális ipar nemigen tudott profitálni, sőt komoly válságba került. ” És  hozzáfűzött lábjegyzetben: „A közös/egységes európai piacból e területen inkább az amerikaiak húztak hasznot. Az amerikai filmek már a hatalmas hazai piacukon képesek megtermelni a bekerülési költségeket és kül­földre már a biztos haszon jegyében exportálhatók. Ezzel szemben az európai filmekre jellemző, hogy csak a nemzeti határokon belül forgalmazzák őket, melynek korlátozott mérete folytán szinte lehetetlen profit termelése. Éppen ezért a 375 milliós belső piacon egységesen forgalmazott programokra, transzeurópai forgalmazói hálózatra lenne szükség, amely közösségi fellépés révén lenne a leghatékonyabban kivitelez­hető. De közös európai összefogással könnyebb lehet az audiovizuális termékek gyártása és a fejlett tech­nológiák Európán belüli kiépítése is.” [Horváth 2002:354.]

                                                        

A nyelvi sokféleségből adódó ilyenféle hátrányt csökkenthetné közös nyelvként elfogadottan az eszperantó úgy, hogy például a nemzeti nyelven készített filmek, videofelvételek, DVD-k stb. Eszpe­rantó nyelvű feliratozással európai forgalmazásra kerülnek.

    A példák lehetőségeket villantanak fel arról, hogy ennek a nyelvnek tudatos, szervezett hasznosításával számos gond megoldható lenne az Európai Unióban. Ehhez, persze, az lenne szük­séges, hogy a döntéshozók frázisok helyett érdemlegesen foglalkozzanak ezzel az állampolgárok ja­vát szolgáló javaslattal. Mert hiteltelen az Európai Bizottság tagjának az a mondata, hogy „Éppen most próbáljuk közelebb vinni Európát állampolgáraihoz”, ha következő mondata az eszperantóval kapcsolatban így szól: „Nem hiszem, hogy egy halott nyelv választása közelítene célunkhoz”. Ezzel a mondattal ugyanis nemcsak nagyfokú tájékozatlanságát (vagy előítéletességét) árulta el a Bizottságnak ez tagja, de annak is elejét vette, hogy a téma valamilyen szintű vizsgálata megkezdődjön. Ilyen jelenségek miatt is szükséges lenne a határokon átnyúló európai civil mozgal­mak megerősödésére és hangjuk hallatására.

 

Egy további lehetőségről

Elég nyilvánvaló szükségletnek tekinthető, hogy a jövő emberének az anyanyelvén kívül idegen nyelvet / nyelveket is el kell sajátítania. Az iskolai oktatásban egyfelől a már birtokolt anyanyelv jelenségeit kell tudatosítani, másfelől, általában, egy (vagy több) idegen nyelvet kell megtanítani. Az eszperantó, ha – általános művelési ismeretanyagaként – első első idegen nyelvként szerepeltetik, mindkét feladatot segítheti mint nyelvi modell. Más nyelvek vele való összevetése ugyanis általában jól láttatja az európai nyelvek közös jegyeit, valamint egy-egy nyelv sajátos jellemzőit is. Ezért az eszperantónak általános nyelvi alapozó szerepe lehetne. Erre való alkalmasságát számos iskolai kísérlet eredménye bizonyítja. Miért nem építettek eddig még széles körűen erre a tulajdonságra? Választ e kérdésre a mindenkori illetékes döntéshozóknak kellene adniuk.

 

Az eszperantó más nyelveknek védelmezője, nem pedig kiszorítója!

 

A remény

Írásunk olyan európai gondról szól, amelyet uniós tisztségviselők hol „időzített bombának”, hol „igen kényes kérdésnek” minősítettek, ezért jobbnak látták a vele való foglalkozás elkerülését. Pedig a nyelvkérdés csak azért tűnhet ilyennek, mert az illetékesek eddig nem engedtek be látókörükbe nem etnikus nyelvet a gond orvoslására. Mások lebecsülik az angol nyelv közvetítő nyelvi hegemóniájából következő társadalmi feszültségek veszélyét, ezért nem avatkoznak be az erre vezető „spontán” folyamatba. Tagadják, hogy ez a folyamat más nyelvek presztízsének csökkenésével jár még anyanyelvi szerepük esetében is.

    Olyan európai gondról írtunk, amely az uniós állampolgárok számára – így hamarosan számunkra is – egyre égetőbb lesz, és megfelelő megoldást kíván. Eddig nem nagyon volt látható, hogy az uniós intézményeket túlságosan foglalkoztatta volna ez a feladat.

    Reményünk, hogy az újonnan választott Európai Parlament, együtt a magyar képviselőkkel, kezdeményezője (szorgalmazója) lesz egy olyan európai közös közvetítő nyelv bevezetésének, amely minden európai állampolgár számára az egyenrangú nyelvi érintkezés feltételét biztosítja.

 

Gados László

 

Az idézetek és hivatkozások forrása:

Bárczi Géza 1987. A nemzetközi nyelvről. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest 1987

Demény Pál 2003. Európa népességpolitikai dilemmái a 21. század kezdetén, Ezredforduló 2003/4.

Európa 10 pontban (Szerk.: Endrész Kinga) Az Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Budapest 1999.

Futó Péter 2001. Az EU és a globalizáció hatása a magyar kis- és középvállalkozásokra, Európai Tükör 2001/4.

Horváth Zoltán 2002. Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés 2002.

Lins, Ulrich 1990. La dang^era lingvo. Eldonejo „Progreso” 1990.

Mészáros Tamás–Pitti Zoltán 2003. A vállalkozási szerkezet módosulása, különös tekintettel a középvállalkozásokra és az EU-sajátosságokra, Európai Tükör 2003/1.

 

 

(Az elejére)