*****

A nyelvpolitika és a közös közvetítőnyelv kérdése

az Európai Unióban

„(…) Ezért aztán nem szabad alábecsülnünk a nehézségeket. De időre, rengeteg időre van szükség, hogy kitaláljunk és létrehozzunk egy igazán demokratikus rendszert körülbelül harminc ország számára. Eközben meg kell vizsgálnunk minden olyan receptet, amellyel bevonhatjuk polgárainkat ebbe a rendkívüli, történelmi vállalkozásba – az egyszerűséget és átláthatóságot, (…)” (Jacques Delors, 2000)

Mind a globalizációnak nevezett folyamat, mind az európai integráció folyamata új szükségleteket hoz létre a különböző anyanyelvű emberek egymás közötti nyelvi érintkezésére (kommunikációjára), ennek feltételeként az idegennyelv-tudásra. Ugyanakkor a globalizáció némely hatását látva nem kevesek félelme, hogy ez a folyamat a nyelvek többsége „sorsának” alakulását végzetesen meghatározhatja. Mégis, az Európai Unió esetében látszik esély arra, hogy ez ne teljesen így legyen. Bár a globalizáció hatása az Európai Uniót sem kerüli el, az Unió alapelveiből a gyakorlat számára olyan következtetés adódik, amely szerint a kedvezőtlen hatások, így a nyelvekre (helyzetükre) gyakorolt nem kívánatos hatások is mérsékelhetők. Ennek megvalósulásához azonban tisztánlátás és céltudatos, határozott tevékenység szükséges. Ebben a felfogásban kívánom igazolni az alábbi feltevések (avagy tézisek) létjogosultságát:

1. Az Európai Uniónak alapelveivel összhangban álló nyelvpolitikát kell(ene) követnie.

2. Az Európai Unió lakosságának az anyanyelven kívül szüksége van egy semleges, más nyelveket nem veszélyeztető, viszonylag könnyen elsajátítható közvetítő nyelvre is.

3. Az eszperantó nyelv első idegen nyelvkénti általános tanítása előnyösen hat a nyelvi tudatosságra, mind az anyanyelv ismeretét és használatát, mind a további idegen nyelvek tanulását tekintve.

A téma kifejtése az alábbi tagolással történik:

A) A globalizáció mint általánosan ható tényező

1. A globalizáció lényegéről és némely következményéről [*]

1.1. A gazdasági globalizációról

1.2. A kulturális globalizációról

1.3. A globalizáció intézményi hatásairól

1.4. A globalizáció mérlege

1.5. Vélemények a kedvezőtlen hatások csökkentésének lehetőségéről

2. Megjegyzések, nem csak a globalizáció ürügyén [**]

(a) A társadalmi egyetlőtlenségek világméretű kezelhetőségének korláta

(b) A „tudásalapú (információs) társadalom” jövőképnek kétarcúsága

(c) Egy szocializációs problémáról.

B) Nyelvpolitikai probléma az Európai Unióban

3. Az Európai Unió fontosabb jellemzői [**]

3.1. Az európai integráció céljáról és jelenlegi állapotáról

3.2 Az Európai Unió elvi alapjairól

4. A nyelvi érintkezés szükségleteiről, feltételeiről és problémáiról [**

4.1. A nyelvi érintkezés kérdése az EU-ban általánosságban

4.2. Mire terjed ki a nyelvi szabályozás az EU-ban?

4.3. Az uniós állampolgárok idegen nyelvi kommunikációjának kérdése

4.4. Közös közvetítő nyelv problémája az EU-ban

4.5. Miért az eszperantó?

5. Milyen nyelvpolitika lenne összhangban az integráció céljával az Európai Unióban? [**]

5.1. A nyelvpolitika fogalom értelmezése az Európai Unióra

5.2. A jelenlegi helyzet kritikája

5.3. Egy célszerűbb EU-nyelvpolitika jellemzői

5.4. Az „élő lelkiismeret”

6. Mit tehetne Magyarország (az országon belül és kívül)? [**

6.1. Érdekeltek vagyunk

6.2. Fellépés egy célszerűbb nyelvpolitikáért az Unióban

6.3. Az eszperantó modellnyelvi alkalmazása és egyéb haszna

6.4. Kinek az érdeke? Kinek a felelőssége?

7. Összefoglaló helyett [**]

***

A) A globalizáció mint általánosan ható tényező

1. A globalizáció lényegéről és némely következményéről [*]

Az emberiség egészét vagy kisebb-nagyobb részeit érintő tényekről, jelenségekről, hatásokról ismereteket – ha nem csupán egyetlen társadalomtudományi szaktudományt tekintünk ismereti forrásnak – csak valamiféle „fogalmi kaleidoszkóp” alkotta képként nyerhetünk. Különböző fogalomnevek különböző szerzőknél hol egybeeső, hol átfedő, hol meg teljesen eltérő tartalmakat jelentenek. Igényesebb szerzők témáik tárgyalását ezért is kénytelenek fogalommagyarázatokkal kezdeni.[1] Nem feladatom az e problémában való elmélyedés, de az a tény jelzést kíván, hogy a különböző szerzők munkáira történő hivatkozáskor a fogalomnevek némelyike esetleg nem ugyanarra a tartalomra és terjedelemre vonatkozik és fordítva. Ennek megjegyzése azért is szükséges, mert írásomban elkerülhetetlen az olyan fogalmak használata, mint ‘globalizáció’, ‘kultúra’, ‘társadalom’, ‘civilizáció’ stb. Vitányi Iván szerint: „A kultúra, a társadalom és a civilizáció fogalmának tartalma és terjedelme voltaképpen azonos, csak más-más oldalról nézve. A valóságban az emberi élet különböző szférái osztatlanul együtt jelennek meg, csak az emberi absztrakció bontja szét őket. A gondolkodás számára a szétválasztás szükséges, de össze is kell tudnunk őket rakni.” (Vitányi, 2002:721) Ismeretesek azonban ettől a felfogástól – kisebb mértékben vagy igen jelentősen – eltérő felfogások is.

A globalizáció szintén olyan fogalom, amelyet a legváltozatosabb tartalmi és terjedelmi felfogásban használnak. A következőkben a globalizációnak csak néhány vonására és némely hatására fogok utalni a téma megkívánta mértékben. Annak a közegnek hozzávetőleges jelzésére pedig, amelyben a globalizáció megmutatkozik és hatással van, támaszkodom Vitányi Ivánnak a kultúra fogalmával kapcsolatos szellemes általánosítására. Azaz a következőre:

„(…) A definíciók korántsem annyira diffúzak. Szerkezetük ugyanolyan , mint a mondaté. Négy elem szerepel mindegyikben. (1) Az »alany«, vagyis az ember és az emberek csoportjai, közösségei. (2) Az »állítmány«, vagyis az emberek tárgyi tevékenysége. (3) A »tárgy«, vagyis ami a tevékenység által létrejön, éspedig (a) anyagi tárgy, (b) társadalmi szerveződés, csoport, intézmény, (c) szellemi tárgy, nyelv, ismeret, tudomány, művészet, vallás. És végül (4) mind ezek rendszert alkotnak, mint a nyelvben a mondat. Ez a rendszer a társadalom, a kultúra és a civilizáció.” (Vitányi, 2002:720-721).

Persze, ha a valóság pontosabb megközelítésére törekszünk, akkor nem mellőzhetõ a „határozó” (hol, mikor, mivel stb.) kategóriája sem.

A globalizáció lényegi jegyei között tarthatjuk számon, hogy bizonyos (egyre több) társadalmi területen az egységesülés irányába mutató változásokat okoz, mind nagyobb földrajzi térségekre (végső soron az egész Földre) kiterjedően. Ilyen természetű folyamatok azonban végig kísérték az emberiség történetét, ezért vannak szerzők, akik minden ilyen természetű folyamatra kiterjesztik a globalizáció fogalmát, mások csak azokra a jelenségekre, amelyek a múlt század második felében bontakoztak ki. Kétségtelen tény, hogy azok az eszközök, eszközrendszerek – másként: technikák/technológiák –, amelyek az emberi léthez szükségesek, hozzátartoznak, az idő múlása során folyamatosan vagy szakaszosan megváltoztak olyan irányban, hogy a változás az ember életfeltételeit javította, az emberi tevékenységet számos területen könnyebbé és hatékonyabbá tette. És ez végső soron mindig hatással volt a társadalmi lét más oldalaira is. A múlt század második felében az emberi törekvések (egyfelől a tudományos és műszaki kutatás területén, másfelől a politikai-katonai szféránál és a pénzvilágnál) olyan eszközök és eszközrendszerek megszületését eredményezték, amelyeknek használatbavétele nagy sebességgel terjed a Földön, és minden korábbinál látványosabb változást okoz az emberi társadalom azon részénél, amelynél ez a használatbavétel megtörténik. A következőkben a globalizáció fogalmát a magam részéről elsősorban ebben az értelemben használom, de annak is tudatában, hogy változások a világban más ok(ok)ból adódóan is történnek.

1.1. A gazdasági globalizációról

A globalizáció jelensége és hatása nem egyforma erősséggel és mélységben érint minden, a fenti idézetben felsorolt, területet vagy elemet. A „tárgy” kategóriájában vizsgálódva az „anyagi tárgy” nyilvánvalóan az anyagi termelés és bizonyos fajta szolgáltatások eredményeit jelenti, vagyis gazdasági jellegűek.

„A gazdaság globalizációja azt jelenti, hogy a gazdaság szereplői döntéseiknél, amikor potenciális befektetéseikről, fogyasztóikról, erőforrás-beszerzési lehetőségeikről gondolkodnak, az egész világon adódó lehetőségeket mérlegelik. (…) Miért alakul ki a globális gazdaság? A tőkének, amely a gazdasági tevékenység immanens mozgató tényezője, örök törekvése az, hogy optimálisan helyezkedjen el a lehetséges befektetések között (ami a közgazdaságtan alaptörvényei szerint akkor következik be, ha minden részegysége egyformán hatékony). Ehhez, az örökké változó feltételekhez való alkalmazkodás igénye miatt, igen nagy mozgékonyságra van szüksége. Mindent, ami ezen mozgékonyság útjában áll, igyekszik eltávolítani – beleértve az országhatárokat is. (…)” (Chikán, 2001:24)

„A globalizációnak valójában három formája van, mindegyik megterhelve a maga problémáival. Az elsõ a gazdasági globalizáció, ami a jelenlegi technológiai, információs, kereskedelmi és világgazdasági forradalom eredménye. Ennek fő szereplői a társaságok, a beruházók, a bankok, a magántőke, mint ahogy az államok és a nemzetközi szervezetek is.” (Hoffmann, 2003:6)

„A korunkban felgyorsult gazdasági globalizáció (1) motorja tehát a kommunikációs és információs technológia rohamos fejlődése, (2) legfõbb hordozói pedig a reálszférában és a monetáris szférában is létrejött, számban és tőkeerőben is gyarapodó, a termelés, a szolgáltatások (különösen a kommunikáció, az információ, valamint a bank- és biztosítási szolgáltatások) és az értékesítés területén működő (e területeket többnyire egyszerre behálózó), külföldi beruházásaikkal, vállalatfelvásárlásaikkal, nemzetközi tőke- és technika-transzferjeikkel globális üzletpolitikát folytató transznacionális társaságok, az úgynevezett multik.”(Szentes 2002:711)

Az összefüggések rendszerében természetesen ott van az „alany” is: az ember és az emberek csoportjai. A gazdasági globalizáció szempontjából az ember leginkább háromféle helyzetben lehet, háromféle csoport egyikébe vagy többjébe tartozhat [2] úgymint: (a) az új, a globalizációs kínálat létrehozója, bővítője, terjesztője; (b) az új kínálat termékeinek (szolgáltatásainak) fogyasztója; (c) az előző két csoport egyikének sem szereplője. Az (a) csoportba tartozók helyzetében azonban nagyon lényeges különbségek vannak aszerint, hogy ki melyik alcsoportba tartozik a következők közül: (aa) transznacionális társaságok tulajdonosai (részvényesei) és stratégiai döntéshozói, (ab) a transznacionális társaságok regionális szinten tevékenykedő elkötelezettjei, (ac) olyanok, akik csak munka-, kereseti lehetőséghez jutnak ilyen vállalatoknál.

A legutóbbi (ac) alcsoportba tartozókat célként az hajtja, hogy maguknak, családjuknak tisztes megélhetést, netán gondtalan létet biztosítsanak. De milyen cél hajtja az (aa) csoportba tartozókat? Az ő motivációjukat – mondjanak bármit is társadalom iránti elkötelezettségről stb. – a maximális profit mind magasabb szintre tornászásának, ennek érdekében a piac állandó bővítésének szenvedélye, bűvölete avagy dogmája jelenti. Ezért „a kommunikációs és információs technológia rohamos bővülése” a 20. századi gazdasági globalizáció kibontakozásának csak eszközoldali feltétele, valódi motorja a transznacionális társaságokat mozgató felfogás, szellem, amely e feltétel létrejöttét is jelentős mértékben ösztönözte és előmozdította. Meddig szabhat irányt a világ alakulásának ez az öncélú profitnövelési szellem? – erre egyelőre nincs válasz.

A gazdasági globalizáció folyamata azonban nem létezhetne, ha a kínálatnak nem lennének lelkes vagy kevésbé lelkes elfogadói, vásárlói, ha a piacon nem lennének vevők (b csoport). De mi motiválja az embereket arra, hogy vevők legyenek? Mindenekelőtt az, hogy a termékeket, szolgáltatásokat az emberek valamilyen szempontból hasznosnak, ezért szükségesnek gondolják a maguk számára. És a hasznosság ebben az esetben igen szélesen értendő. Az életet, a munkát megkönnyítő, eredményesebbé, hatékonyabbá, biztonságosabbá tevő hasznosságtól a divatkövetés és a szórakozás lehetőségén át az olyanféle örömig és büszkeségig, mint amilyen hajdan járta át azokat a bennszülötteket, akiket a gyarmatosítók üveggyöngyökkel ajándékoztak meg. Arról, hogy az utóbb említett alapon is legyenek vevők, a transznacionális társaságok reklámáradatokkal kiváltott hatásokkal gondoskodnak.

A legköznapibb tapasztalatot véve is egyértelműen megállapítható, hogy – például – a személyi számítógép összekapcsolva távbeszélő vonallal igen sok, az egyén számára valóban hasznos, korábban elképzelhetetlen lehetőséget kínál használójának (elektronikus levelezés, távcsevegés, sokféle témában tájékozódás és tájékoztatás stb.). A hordozható telefon nagyon sok ember számára vált hasznos, nélkülözhetetlen eszközzé (másoknál, például sok gyereknél, egy csoporthoz való tartozás kifejezője). Általában azt állapíthatjuk meg, hogy az emberek nagy többsége, még ha kezdetben talán tartózkodó volt is, szívesen veszi a globalizáció ilyen, a munkát, a tanulást, a mindennapi életet könnyítő, az idő jobb hasznosítását lehetővé tevő eredményeit. Az embereknek ezekhez való a tapasztalati viszonyulása némileg akadályozza azután őket abban, hogy észrevegyenek vagy komolyan vegyenek olyan hátrányokat és veszélyeket, amelyek a globalizáció más oldaláról fenyegetik életlehetőségeiket, boldogulásukat. Általában véve azt állapíthatjuk meg, hogy az előnyök az embereket elsősorban közvetlenül személyükben érintik, a hátrányok pedig közvetettebben, főként mint egy közösségnek, egy társadalomnak a tagjait.

Végül nem kíván bővebb kifejtést, hogy a (c) csoportba tartozók a gazdasági globalizáció előnyeiből nem részesülnek, hátrányos hatásaiból viszont igen. Az ebbe a csoportba tartozók helyzete és sorsa nemcsak egyéni, hanem társadalmi gond is.

1.2. A kulturális globalizációról

Ez a cím túlnyomóan a globalizációs folyamat közegének arra a részére utal, amelyet korábban a „szellemi tárgy” címszó alatt idéztünk (nyelv, ismeret, tudomány, művészet, vallás), és arról szól, hogy ezeken a területeken milyen mértékben és módon érvényesül ez a folyamat. Természetesen itt csak jelzésszerű utalásokról lehet szó. A globalizáció hatásaiban legkevésbé talán a vallás érintett, erre a területre márcsak ezért sem térek ki.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy különbözõ szerzők a kulturális globalizációról szólva gyakran csak részterületeket érintenek. A kulturális globalizáció jelensége többnyire az alábbiak szerint kap megvilágítást.

„A globalizációt nem utolsó sorban a nemzeti kultúrákra gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt szokás ellenezni. Általában azt kifogásolják, hogy valamiféle egységesülő, globális kultúra, illetve civilizáció kialakulása felé visz, mégpedig egyfajta kulturális kolonizációt segítve elő, amelyben a domináns (észak-amerikai, illetve angolszász) kultúra és civilizáció elnyomja, sőt megsemmisítéssel fenyegeti az egyes nemzeti–nemzetiségi kultúrákat, civilizációkat, illetve nyelveket. Erre lehetőséget ad a kommunikációs eszközök, illetve csatornák egyenlőtlen megoszlása, az információáramlásban, a nyomtatott és főleg az elektronikus sajtóban kialakult angolszász dominancia, a rádió- és tévéadók műsorszórásának földrajzi kiterjedése, továbbá az elektronikus távközlés, az e-mail, az Internet nemzetközileg elterjedt angol nyelve, valamint az amerikai életforma és fogyasztási szokások egyéb csatornákon érvényesülő demonstrációs hatásai. E »kulturális gyarmatosításnak« a megnyilvánulásai között meglehetősen különböző jellegű és hatású jelenségeket szoktak emlegetni.” (Szentes, 2000:715)

„A következő réteg a kulturális globalizáció. Ez a kulturális javak áramlását felgyorsító technológiai forradalom és a gazdasági globalizáció következménye. Az alapvető választás vagy dilemma itt az uniformizáció (amit gyakran amerikanizációnak neveznek) és a diverzitás (különbözés) között húzódik.” (Hoffmann, 2003:6)

„A kulturális globalizáció fő ágensei ma a kulturális termelés és elosztás átfogó rendszerét kialakító nagy transznacionális médiatársaságok, amelyek globális kulturális piacot alakítanak ki. Egészen a hetvenes évekig sok országban léteztek már nagy nemzeti médiavállalatok, ezt követően azonban, főleg a nemzetközi kereskedelem liberalizációja eredményeként, viharos gyorsasággal törtek előre a nagy transznacionális médiaóriások. Az audiovizuális piacon (a rádió-, a film- és videoiparban, a CD-k és DVD-k piacán) elképesztő mértékben megnőtt a tulajdon koncentrációja, és a köztulajdon helyét dominánsan a magántulajdon vette át. (…) Így jött létre az a tíz-húsz gigavállalat, amely ma a kulturális piacot uralja, sokféle módon összekapcsolódva a második sorba tartozó helyi vállalatokkal, amelyekben meghatározó részvényeket vásárolnak, illetve amelyeket áruval látnak el. Ezek uralkodnak ma a rádiós műfajok és a zenei termelés, a mozifilmek piaca, a televíziók és televíziós hálózatok piaca felett, meghatározva a kulturális termelés és terjesztés mennyiségi dimenzióit és minőségi normáit.

Ide sorolható végül a nemzetközi turizmus látványos fejlődése is, amely a kulturális hatások terjedését is meggyorsítja. Mindezekben az Egyesült Államok és az OECD országai járnak az élen.” (Bayer, 2002:750)

A globalizációról szólva jelentős hangsúlyt kap a nyelv kérdése. Még közelebbrõl az angol nyelv nemzetközi szerepének növekedése és gyors terjedése, és ennek kedvezőtlen hatása más nyelvek és a velük kapcsolatos kulturális elemek helyzetére. A távolságok gyors áthidalhatóságának és az eszközök nyújtotta lehetőségek hasznosításának vannak nyelvi vonatkozásai is: például, hogy milyen nyelven adottak az eszközök használatánál figyelembe venni szükséges útmutatók, utasítások; milyen nyelven adottak a keresett információk; milyen nyelven lehet külföldiekkel kapcsolatot teremteni és fenntartani stb.

„(…) A mai szakaszt szem előtt tartva látható, hogy a különös kultúráktól a globális kultúra kialakulása felé vezető folyamat fő motorja a telekommunikáció forradalmasodása és egy vagy néhány világnyelv (illetve nagy térségeket átfogó regionális nyelvek) kialakulása. A telekommunikációs infrastruktúra fokozatos kialakulását a múlt század közepe-vége, a távíró feltalálása óta követhetjük nyomon. Bőven dokumentálható az angol nyelv fokozatos uralkodóvá válása is, illetve a globalizáció »lingua francáinak« és azok hatóterületének kialakulása és mind nagyobb kiterjedése (az angol mellett gondoljunk a francia, a spanyol és a portugál, valamint az arab, a maláj, az orosz, a hindi és főleg a kínai nyelv regionális szerepére.)” (Bayer, 2002:749)

„(…) a globalizmus nyilvánvalóan szorosan összefügg a nyelvhasználattal. A civilizációkat és kultúrákat áthidaló kommunikáció és együttmûködés felveti a közös nyelv és írásmód létezésének, megválaszolásának kérdését. A globalizmus hallgatólagosan az angol nyelvű kultúra ágyasa.” (Ankerl, 1997:2) „Az angol »inváziója« okozta riadalom a Nyugat már amúgy is zsugorodó népességeiben a legerősebb. A reakciókból ítélve nem is a beszélők száma a nyugtalanító, hanem az, hogy az angol inváziója a falakra van írva, mert a különböző társadalmi struktúrákat, intézményeket, berendezéseket hódítja meg, azok elsődleges, sőt kizárólagos nyelvévé válik.” (Ankerl, 1997:7)

Azt alighanem kevesen vitatják, hogy közvetítő nyelvre szükség van, az angol nyelvnek más kultúrákra gyakorolt vagy gyakorolható hatását azonban sokan kedvezőtlen következménynek tartják, anélkül azonban, hogy a problémának – vagyis, hogy legyen közvetítő nyelv, de más nyelvek (kultúrák) általa ne legyenek fenyegetve – reális megoldására javaslatuk lenne.

„Ha az angol nyelven keresztül az angol észjárás válik meghatározó értékké ahhoz, hogy szociális jólétet, állást, lehetőséget kapjon valaki, akkor megkezdődik az anyanyelvtől való elfordulás. Ha angol nyelven – természetesen lehet más nyelv is az angol helyett – teszik lehetővé a demokrácia kiépíthetőségét, a gazdasági utolérés lehetőségét, ne csodálkozzunk, ha Magyarországon angol nyelven beszélő ruhatárosnő lehet csak munkaerő. S ha nem lesz országunkban angol nyelvet beszélő ruhatárosnő, a szabad munkaerőáramlás felmagasztalt doktrinájának árnyékában külföldiek kerülnek a munkahelyekre. Ez a helyzet igazi lényege. A világ elszegényedése s az emberiség nagyon vékony rétegének meggazdagodása a nyelvi genocídiumokon keresztül fog bekövetkezni. Ez a második világháború genocídiumai után még gyalázatosabb, mert itt az ember megmarad, csak az énje fog kifordulni belőle. Milliók forgathatók így ki. Ráadásul aki ebbe nem fog tudni beilleszkedni, az egyszerűen lemarad, s csak a segélyek, az éppenhogy életben tartás szintjén marad, mert mindig azt mondják neki: tanuljon. A Föld nem hazája, hanem rezervátuma lesz mindazoknak, akik a nyelvi genocídium áldozataivá válnak.” (Takács, 1999: 48-49)

Fekete Gyula egyik írásában egy hozzászólást idézett: „Jelen voltam, amikor a közgazdasági egyetemen nyilvánosan kifejtették: minek kínlódunk mi a magyar nyelvtannal, amikor úgyis el fog tűnni ez a nyelv, csak a nagy világnyelvek valamelyike marad meg, csak azt érdemes megtanulni.” (Fekete, 2000:17.)

Az olasz oktatási minisztérium által irányított egyik vizsgálat összefoglaló jelentésének (1993) következtetése, hogy az angol egynyelvűség létében is fenyegeti az anyanyelveket. „Egy nyelv gyakorlatilag az önkioltódás feltételei közé kerül, amikor az őt beszélő nép iskoláiban az idegen nyelv tanítását azzal az indoklással engedélyezik, hogy az angol nyelv az, amelyik valóban értékes, nem mások, még a nemzeti nyelv sem. Ilyen feltételekkel az angolnak nem lehet nem felülkerekednie a nemzeti nyelv fölé, tehát az első nyelv rangjára jutnia.” (A vizsgálatról szóló tanulmány, illetve jelentés megjelent az olasz oktatási minisztérium hivatalos értesítőjének – Bolletino Ufficiale del Ministero della Pubblica Istruzione – 21–22. számában, 1995. május és június.)

Az angol nyelv térhódítása nem spontán folyamat. Robert Phillipson Linguistic Imperialism (Nyelvi imperializmus) c. könyvében [3] elemzően bemutatta az Anglo-American Konference Report 1961 bizalmas dokumentumot, amelyben az angol nyelv terjesztésének céljait és módjait rögzítették. A tények azt mutatják, hogy a gyakorlatban nagy szervezettséggel követik az ebben megjelölt stratégiai célokat és feladatokat.

Ma már aligha kíván bizonyítást, hogy mind az ismeretek, mind az ismeretszerzési lehetőségek megsokszorozódtak. De mégsem korlátlanok. Egyrészt azért, mert a közvetítő rendszerek filozófiájától függ, hogy milyen ismerethez és milyen mértékben engednek hozzáférést. Másrészt, az ember fizikai és pszichés adottságainak (pl. a figyelem) végessége is korlátot szab.

„(…) Elsősorban a nagy médiahálózatok azok, amelyek az egységes világtársadalom szép utópiáját sugallják. A világ eseményeiről beszámoló híradások azonban mindenekelőtt azoknak a világképét sugározzák, akik elég tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy hírügynökségeket, információs hálózatot, adóberendezéseket, műholdakat stb. tartsanak fenn. A hírek nemzetközi körforgalmában tehát elsődlegesek a pénzvilág és az azt befolyásoló politika hírei. Ezek szinte azonnal éreztetik a hatásukat a világ legtávolabbi részein, amint azt az ázsiai pénzügyi válság, az olajárrobbanás, a rendszerváltozások stb. közvetlen gazdasági és politikai hatásaiból láthatjuk.” (Bayer, 2002:752)

A megnövekedett elérhetőségű ismerettömegből nyert különféle tudás, valamint az informatikai (számítástechnikai és távközlési) eszközök használata természetszerűen életmód-változással [4] is jár. Szemléletesen mutatja ezt például a hordozható telefonok széleskörű használata által bekövetkezett változás: bárhol van a használó (elvileg s többnyire gyakorlatilag is) kapcsolatba léphet másokkal, olyan esetekben is intézheti ügyeit, amilyen esetekben erre korábban nem volt lehetősége stb. – mindez jelentõs időmegtakarítást és egyéb hasznot eredményezhet számára. Kevésbé és csak lassan érzékelhetők az egyén számára azok a negatív hatások, amelyek világérzékelésére és világképére torzítólag hatnak és ezáltal veszteséget okoznak.

„A szórakoztatóipar és az információs üzletág a telekommunikációs iparral összekapcsolódva, a maga hatalmas koncentrációjával elsorvasztja a helyi média fejlődési lehetőségeit. A globális média áttörése elsősorban a kereskedelmi (kommenciális) média nyomulását segíti elő, háttérbe szorítva a közszolgálati programokat mind a kultúrában, mind a politikai információk terén. Ezzel megrendíti a hagyományos kulturális identitásokat, szűkíti a politikai nyilvánosság terét, hiszen a közönséget nem állampolgárként, hanem mindenekelőtt fogyasztóként szólítja meg.” (Bayer, 2002:752)

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a kereskedelmi televízió, amely alapvető feladatának a szórakoztatást hirdeti, tevékenységével valóban a következőket sugallja az embereknek:

Szórakozz, feledd a gondokat és a komoly-komor gondolatokat, amire szükséged van azt (szórakozás közben) úgyis megmondják neked a reklámok!

Statisztikák mutatják, hogy a kereskedelmi televízióknak nagy a nézettsége (a gyerekek körében is!), el lehet és kell tehát gondolkoznunk arról, hogy valójában miről is szólnak a tudásalapú társadalomról, az információs társadalomról szóló elméletek (vagy elmélkedések?) és valójában a társadalom mekkora hányadára értelmezhetők.

A tudomány természeténél fogva egyetemes, mégis a 20. század második felében megnyilvánuló globalizációs jelenségként értékelendő, hogy a tudományos kutatások eredményei mára főleg az Amerikai Egyesült Államokban összpontosulnak, és nemzetközileg használt nyelve csaknem kizárólag az angol lett [5]. Ez – már többen rámutattak – visszaüthet magának a tudománynak a fejlődésére is.

„Az is élénk vita tárgya, hogy a tudományos kommunikáció mind írott, mind pedig beszélt formájában egyre gyakrabban fordul az angol nyelvhez. A legalapvetőbb kérdés az, hogy vajon a nyelvi standardizálás nem gyakorol-e korlátozó hatást a tudományok jelenlegi fejlődésére. A fogalomalkotás valóban nem függ a nyelvtől és a kultúrától? És ebben az esetben az egy nyelvre való leszűkítés nem jelenti-e a fogalmak sokrétűségének feladását, mely a gondolati eszközök változatosságából ered? Nehéz lenne ezt tagadni megint csak a humán tudományok területén, de vajon nem egyaránt igaz-e ez minden metaforára, mely a fogalomalkotást vezérli még a fizikai tudományokban is? Hasonló érvelések merülhetnek fel a tudományos módszerekkel és érdeklődési területekkel kapcsolatban: egy fejlett ipari társadalom nyelvéhez való általános odafordulásnak lehet nagyon is korlátozó hatása egy olyan ország sajátos társadalmi problémáinak tekintetbe vétele során, mely kevésbé fejlett. Alapvetően gazdasági okokra vezethetők vissza, nevezetesen arra, hogy az Egyesült Államoknak aránytalanul nagy kutatási és publikációs potenciál áll rendelkezésre. De idegennyelv-ismeretük hiányában az is szerepet játszik, hogy az angol nyelvű tudósok olyannyira kevés figyelmet szetelnek bárminek is, ami nem az ő nyelvükön jelent meg; ez viszont olyan tény, ami további ösztönzést jelent arra, hogy másik angolul tegyék közzé írásaikat.” (Candelier, 1999:253). Hasonlóan érvel Charles Durand is [6].

A kultúra fogalma a mindennapi életben gyakran erősen leszűkített értelemben (irodalom, művészet) használt. A szűken értelmezett kultúrát illetve a globalizáció által előidézett legszembetűnőbb változás olyan területeken tapasztalható, amelyeknek „termékei” lehetőséget adnak az igen nagy példányszámban való terítésre, az egész világon vagy igen nagy részén történő piacra vitelére. Ilyen terület például a film és a zene.

„A globalizáció ellen fellépők legerősebb érve az, hogy az amerikai filmipar dömpingje elsorvasztja a nemzeti filmgyártást. (…) A magyar televízió lassan alig különbözik ettől a mintától, az ORTT monitoring jelentései szerint a nálunk bemutatott filmek elsöprő többsége is amerikai. A szélesebb európai kulturális piac ugyan valamelyest enyhíthet ezen az egyoldalúságon, a magyar filmgyártás és tévéprodukciók mégis drámaian visszaszorultak az utóbbi évtizedben. Ma legfeljebb a régebben készült filmeket játszák újra; a nemzeti kulturális hagyaték legfeljebb a kulturális konzerv státusában marad meg. Ez a tendencia jellemző az egész világra, főleg annak szegényebb részeire. A helyi kultúra képviselői és a nevelés hagyományos ágensei nem tudnak versenyre kelni a globális média figyelemfelkeltő és főleg a fiatalokat megragadó, mintaadó hatásaival.” (Bayer, 2002:753)

1.3. A globalizáció intézményi hatásairól

Az egyik korábbi idézetben a „tárgyi tevékenységek” eredményének egyik csoportjaként kapott elhatárolást a „társadalmi szerveződés, csoport, intézmény”. Az így általánosabban megjelölt témakörön belül főleg új formák létrejöttének és a korábban is meglévők szerepe alakulásának kérdése kíván nagyobb figyelmet. A korábban is meglévőket illetve mindenekelőtt a nemzetállamokat (kormányokat) kell említeni. Az új, a globalizációt jellemző szervezeti formákról (transznacionális társaságok stb.) már korábbi idézetekben is történt említés. Kiegészítésként idézem a következőket:

„Rendkívül érdekes, hogyan alakul a globalizáció intézményrendszere. A főszereplők az egyik oldalon természetesen a nemzetállamok, a másikon a multinacionális vállalatok. Sajátos és fontos körülmény, hogy ez ideig mind a bürokratikus, mind a piaci koordináció globalizálására kialakított intézményeket a nemzetállamok hozták létre a politikai logika szabályai szerint. A multinacionális vállalatok nemzetközi megszerveződése intézményi szinten még várat magára. A szerveződési kezdemények megvannak: létrejöttek olyan vállalatcsoportok, illetve stratégiai szövetségek, amelyek egy-egy iparágat (vagy épp egy-egy régiót) dominálnak. Ezek azonban természetesen nem a piaci koordináció intézményrendszerei, sőt, mivel versenykorlátozó elemek (is) jócskán találhatók bennük, sokszor éppen hogy piacellenesek. Az üzleti szféra aktivitására épülő koordináció nincs »kitalálva« – kérdéses, hogy lehetséges-e egyáltalán. Mindenesetre ma a piaci koordinációt is államilag létrehozott államközi szervezetek igyekeznek szabályozni. Drámai hatásaival együtt éltem ezt át a WTO 1999. decemberi, Seattle-i tanácskozásán, illetve az ezt előkészítõ tárgyalássorozaton, amelyben módom volt aktív szereplőként részt venni. A világgazdaság monetáris szabályozását (és bizonyos értelemben a fiskális politikát is) befolyásolni szándékozó IMF és a Világbank sokkal inkább a politikai, mint a gazdasági logika szerint működik –.nem is beszélve az ENSZ gazdasági szervezeteiről. Nem kell túl nagy bátorság annak kijelentéséhez, hogy a politikai és gazdasági logika ellentmondásának feloldására e szervezetek nem lehetnek alkalmas kereteik – világosan mutatják ezt egyre nyilvánvalóbb működési zavaraik.” (Chikán, 2002:733-734)

„(…) olyan közintézmények, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank vagy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tevékenysége átláthatatlan, irányításuk pedig önkényes és a méltányosság szempontjait mellőző (…).” (Hoffmann, 2003:6)

A transznacionális társaságok piacpolitikájuk (és erős lobbizásuk) révén jelentősen korlátozni tudják a kormányok döntési lehetőségeit, különösen a kisebb államok esetében. Az elektronikus és az írott média jelentős befolyást tud gyakorolni a politika alakulására is.

„A modern tömegkommunikációs eszközök, illetve ezek rendszerének kifejlődése jelentősen átalakította a társadalmi nyilvánosság szerkezetét és politikai funkcióját. Megváltoztatta a politizálás egész közegét, módosította a politikai diskurzus jellegét. A tömegmédia ma elismerten döntő szerepet játszik a politikai közvélemény formálásában: már akkor a propaganda eszköze lett, amikor még nem volt képes érdemlegesen befolyásolni a politika napirendjét. Ma már a politika napirendjébe is beleszól. A televízió általánossá válásával, a médiapiac kommercializálódásával, az emberek mindennapjaiba hatolva átalakította a politika jelenségvilágát is: a politika nyilvános reprezentációja egyre inkább meghatározza azt is, hogy milyen kérdéseket vessenek fel és tematizáljanak a nyilvánosságban, a közéletben.” (Bayer, 2002:753)

A globalizáció jelenségei, hatásai védekezési, szembenállási reagálásokat is kiváltanak. Különféle civil csoportok szerveződnek: a globalizációval való teljes szembenállást hirdetve vagy a globalizáció kedvezőtlen hatásainak mérséklését követelve.

„Mai értelmezésben a civil társadalom az egyén felett és az államszervezet alatt álló önkéntes társulások hálózata. Ezek gyakran csak informális érdekcsoportok. A civil társadalmak intézményesített formáit a köztudat olyan önkéntes szerveződésekben látja, amelyeket a nemzetközi élet »nem kormányzati szervezetek«-nek keresztelt (NGO-k). Tevékenységük különbözõ szinten és témákban folyik. Vannak helyi, nemzeti és nemzetközi NGO-k. Vannak közöttük jól szervezett és igen aktív csoportosulások és laza hálózatok, amelyek az internet segítségével szerveződnek. Vannak elitista, populista, progresszív és fundamentalista, a fennálló rendet védő vagy támadó szervezetek és csoportok. Egyesek a demokratikus formákat, mások a terrorizmus eszközeit alkalmazzák céljaik érvényesítésére.” (Simai, 2002: 742-743)

A civil szervezeteket nem kevés szerző a jövőt kedvezõen befolyásolni képes társadalmi szerveződésnek ítéli, mások pedig ezeknek a szervezeteknek gyengeségét és ellenőrízhetetlenségüket [7] emelik ki.

1.4. A globalizáció mérlege

A globalizáció lényegének és hatásainak – a lehetőségekhez képest többoldalúan, autentikus személyiségek véleményét viszonylag bőven idézve történő – bemutatása azt a célt szolgálja, hogy a tulajdonképpeni témát ennek az általánosan ható ellentmondásos jelenségnek a figyelembevételével lehessen tárgyalni és megalapozott következtetéseket levonni. Az eddigi áttekintés azonban még egy összefoglalásszerű kiegészítést kíván, valamint kitérést a jelenlegi helyzetből való kiút lehetőségének megítélésére.

„A globalizáció egyik legnegatívabb következménye a differenciálódás és polarizálódás mind az egyes társadalmakon belül, mind világviszonylatban. Adatok tömege sorakoztatható fel a világ poralizálódásának alátámasztására. A globalizáció előnyeibõl ki- és lemaradó térségek és emberek növelik a marganizáltak, periferizáltak, a leszakadók táborát, s ők adják a kulturális fragmentációs törekvések egyik fő bázisát, a szélsőséges, radikális megnyilvánulások hátterét.

A modernitás utolsó időszakát eluraló globalizáció technicizál és elszemélytelenít, folyamatai elsősorban technikai terminusokkal írhatók le. Felbomlottak a hagyományos közösségek, széttöredeztek a hagyományos értékek, felerősödött a bizonytalanság. jóllehet mindez többé-kevésbé szükségszerű velejárója a modernitás fejlődésének (…), az elmúlt évtized hallatlanul felgyorsult folyamatai fokozottan előtérbe állították ezeket a problémákat.

Korunk az identitások reneszánszának, reaktivizálódásának kora: pre- és posztmodern identitások (etnikai, törzsi, nemi, faji, vallási stb.) élednek újjá, illetve keletkeznek és állnak szemben egymással hol békésen, hol erőszakosan. E folyamat hátterében a civilizációs–kulturális okok mellett általában gazdasági okok és érdekek is meghúzódnak.” (Rostoványi, 2002:795)

„Vitathatatlan, hogy ha a döntően a nyugati világ által befolyásolt intézmények és a mögöttük álló gazdasági és politikai érdekstruktúrák nem lesznek képesek arra, hogy érdemi változásokat kezdeményezzenek a hatalmas és növekvő egyenlőtlenségek csökkentése, a szegénység legrosszabb formáinak felszámolása terén, a világ súlyos társadalmi konfliktusok színterévé válhat.

Az 1999-es években a vallási és politikai fundamentalizmus globális méretű erősödésében vitathatatlan a szociális feszültségek, a kirekesztettség és a jogfosztottság szerepe. (…).” (Simai, 2002:745)

„Míg az új információs társadalom a szegényebbek számára is lehetővé teszi a világméretű munkamegosztásban való részvételt és annak gyümölcseiből való részülést, a nemzetközi tanulmányok rámutatnak, hogy a folyamatok nem egyszerűen újratermelik a nemzetközi egyenlőtlenségeket, hanem fokozzák őket. Az Internet főleg az északi hemiszférában van jelen, s ez tovább növeli az Észak és a Dél közötti különbséget.” (Palánkai, 2002:820)

1.5. Vélemények a kedvezőtlen hatások csökkentésének lehetőségéről

Az idézett szerzők idézett munkáikban többnyire arra is kitértek, hogy látnak-e elvi és/vagy gyakorlati lehetőséget a globalizációs folyamat kedvezőtlen hatásainak csökkentésére, és ha igen, melyek ezek a lehetőségek.

Vitányi Iván (legalább) két út lehetőségét feltételezte, de közülük csak az egyik – Nem kevesebb: több, erősebb, civil demokrácia – irányulhat a kedvezőtlen hatások csökkentésére:

„Ez a másik út, van-e lehetősége? Csak akkor, ha a demokrácia új szintjét lehet megteremteni. Amely a jogok és a kisebbségek védelme, a poliarchia mellett nagyobb hangsúlyt ad a szolidaritásnak, a – belsőként, kötelezettségként értelmezett – kötelességnek, a részvételnek és az egyenlőségnek. Amely a civil társadalom elvét globalizálja. (…) (Vitányi, 2002:729)

„Az a tény, hogy jelenleg nem létezik globális civilizáció, fokozottan veti fel egy globális etika, a különböző civilizációk közötti érintkezési pontok, közös értékek keresésének szükségességét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy léteznek ilyen közös értékek, még pedig mind evolucionista, mind filozófiai megfontolásokból. (A közös biológiai, genetikai örökség közös emberi mivoltként értelmezve már filozófiai dimenziókat ölt.) Egyfelől az erkölcsi értékek maguk is a biológiai evolúció során alakultak ki, s jóllehet bár a kultúra genetikailag nem determinált, hosszú távon csakis az ember biológiai szükségleteit támogató kultúrák maradhatnak fenn. Másfelől, minthogy a civilizációk központi eleme a vallás által legitimált világnézet, a nagy világvallások legalapvetőbb értékei – amint arra az elmúlt években a különböző vallások képviselői közötti dialógusok során gyakran rámutattak – nem különböznek lényegesen egymástól. Ilyen alapvető, egyetemes emberi értékként tételezhető például az élet méltósága és tisztelete, s az ebből következő alapvető norma, az élet védelme.

Egy ilyen fajta, a létező civilizációk közös pontjain, közös értékein alapuló globális etika megvalósulása minden civilizáció elemi érdeke.” (Rostoványi, 2002:795)

„Egyik alapvető kérdés a jövőt illetően az, hogy hol és milyen kérdésekben alakulhat ki nemzetközi közmegegyezés, s beszélhetünk-e konvergáló tendenciákról? Vannak-e az emberiségnek, a civilizációknak közös és általános érdekei, és ha igen, kik fejezik ki és kik hivatottak érvényesíteni azokat: az államok vagy a civil társadalom. (…) Nem kis mértékben a civil társadalmakon múlik az is, hogy a civilizációk és a kultúrák közötti törésvonalakat milyen mértékben lehet áthidalni, ill. hogy a társadalmak fundamentalistáinak sikerül-e ezeket elmélyíteni, s a világot a szétesés és az anarchia pályájára vinni. A törésvonalak áthidalásában szerepet játszhat a »párbeszéd«. Megkönnyítheti az értékek, a társadalmi normák, a történelmi tapasztalatok és a mai realitások kölcsönös megértését. Ez különösen fontos a multikulturális és a különböző civilizációk közötti határokon élő társadalmakban.” (Simai, 2002:747)

2. Megjegyzések, nem csak a globalizáció ürügyén [**]

(a) A társadalmi egyenlőtlenség világméretű kezelhetőségének korláta

A világban meglévő és egyre növekvő egyenlőtlenséget alapvetően akkor lehetne megszüntetni vagy jelentős mértékben csökkenteni, ha az összemberiség elemévé válna egy olyan tudatosan kialakított világrendszernek, amelynél az erőforrások igénybevételét, a javak termelését és elosztását az egyensúlynak és minden ember számára a tisztes megélhetés feltételeinek meglétét eredményező szabályok irányítanák. Egy ilyen rendszerben a tudomány és a műszaki fejlődés nyújtotta eredmények haszna nem kisebb csoportokat illetne meg, lényegesen kedvezőbb helyzetbe hozva őket más csoportokhoz képest, hanem az össztársadalomra osztódna el. Egy ilyen rendszer természetesen más filozófián alapuló magatartást tételezne fel az emberiségtől, mint amely most vezérli. Egy ilyen világrendszer létrejöttének (létrehozásának) semmi esélye sincs, ezért a világméretű egyenlőtlenségek megszüntetésének sincs esélye. Nagyon szívós, következetes, kitartó nemzetközi tevékenységgel az egyenlőtlenség további növekedése talán megállítható, s talán valamelyes csökkenés is elérhető.

Egy-egy ország társadalma nem elszigetelten él a világ más részeitől, tehát a világban olyan általánosan mutatkozó jelenség, mint az egyenlőtlenség egy-egy ország társadalmánál is jelen van. Ilyen szinten azonban az egyenlőtlenség csökkenthetőségének kilátásai – tudatos, szervezett, kitartó tevékenységek esetén – jobbak, mint világszinten.

(b) A „tudásalapú (információs) társadalom” jövőképnek kétarcúsága

Itt szükséges emlékeztetni arra, hogy szokásos megkülönböztetni a ‘társadalom’ szó egyes és többes számban történő használatát. Egyes számban elvont fogalmat jelent, többes számban viszont konkrét népességre, embercsoportokra utal. Ez utóbbi értelemben is szükséges persze a szó egyes számú használata, de ilyenkor egy jelzőnek is járulnia kell(ene) hozzá (mégis ez olykor elmarad, ha nem okozhat félreértést).

A ‘tudásalapú társadalom’ kifejezés használata, ‘társadalom’ alatt az emberiség egészét értve, akkor lenne jogos, ha azt jelentené, hogy a tudásra, a tudomány és a technika/technológia újabb és újabb eredményeire alapozva az emberiség alapvető problémái – mint a növekvő egyenlőtlenség, az egyre nagyobb környezetszennyezés stb. – megoldást nyernek. Ennek lehetőségére azonban semmi sem utal, csupán némi javulásra látszik esély. Az viszont tény, hogy az eddigiekben a tudományos–műszaki haladás eredményei mindig csak az emberiség kisebb hányadát hozták jobb helyzetbe és a különbség a másik rész helyzetéhez képest egyre nőtt. Semmi biztosítékot nem mutattak föl még arra vonatkozólag, hogy a jövőben ne így lenne. Ezért a versenyben való megfelelés követelménynek a hangoztatása nem általános emberi érdeket fejez ki, hanem a globalizáció erősítését és szellemét szolgálja, következményeivel együtt.

Egy versenynek nem lehet mindenki első helyezettje, győztese. Mert a versenyben elért hely (eltekintve a sporttól) számos külső – az emberek, embercsoportok szándékától, akaratától független – körülménytől, feltételtől is függ, ezért nem tartható igazságosnak és elfogadhatónak, hogy az életlehetőségeket társadalmi szempontból kizárólag a versenyben elért, elfoglalt hely határozza meg. E tekintetben az igazságtalanság enyhítésére eszköz a szolidaritás, amelynek nem csak együttérzésben, hanem tervszerű, tudatos és hatékony cselekvésben is meg kell nyilvánulnia. A versenyt és a szolidaritást összetartozó fogalompárnak kell tekinteni, és együttesen érvényre juttatni a gyakorlatban. Egy ország vagy országcsoport kiegyensúlyozott állapotához szükséges feltételnek kell tartani a versenykövetelmények és a szolidaritási feltételek együttes és egyenrangú kezelését. E tekintetben még igen sok a tennivaló.

(c) Egy szocializációs problémáról

Nagyon figyelemre méltó és tanulságos Csányi Vilmos magyarázata az emberiség csoportformáinak változásairól az ősidők csoportjaitól napjaink egyszemélyes csoportjaiig. Az előbbiekre vonatkozólag írja:

„Az ember nagyon fontos biológiai tulajdonsága a szocializációra való képesség, az a biológiai és kulturális folyamat, amelynek során az egyedi fejlődés nagymértékben irreverzibilis folyamataiban a csoport tagjai megtanulják a nyelvet, csoportjuk szokásait és kialakulnak biológiai alapú kötődéseik a csoport tagjaihoz, kulturális eszméihez, és kialakul bennük a csoport iránti feltétlen hűség. Ha az egyén optimális méretű izolált csoportba születik – az emberi evolúció jó részében ez volt az általános –, a szocializáció tökéletes lesz. A csoportszintű kulturális eszmék: a hűség, a közös akciók kérdéseiben a csoportban nem alakulhat ki ellenvélemény, hiszen mindenki – a szülők, a rokonok, a csoport minden felnőtt tagja – azonos nézetek, szokások hordozója. Ez a szocializációs folyamat rögzíti a csoport szerkezetét és magasabb struktúráit, a csoport csak generációk során változhat, egészen apró lépésekben, a szocializációs folyamat kizárja a nagyobb változásokat.” (Csányi, 2002:767)

A mára kialakult helyzet jellemzőiről viszont a következők szólnak:

„Az autonóm személyiség a végső csoportredukció, az egyszemélyes csoport, amely akcióit, konstrukcióit maga szervezi, hiedelmeit maga válogatja, már csak önmagához hűséges, de kész egyezkedni másokkal. A modern társadalomban tehát folyamatosan csökken a biológiai kötődés szerepe (nő az elidegenedés, ahogy ezt a társadalomtudományok más oldaláról megfogalmazták), és a társadalom szerkezete egyre inkább az egyszemélyes csoportok, az autonóm egyének egyezkedési struktúráival írható le.” (Csányi, 2002:770)

Milyen következményei vannak az egyszemélyes csoportokhoz való eljutásnak?

„A pszichológiában és a biológiában járatlan ember szemében ez nem tűnik olyan borzalmasnak, mint amilyen valójában, pedig arról van szó, hogy a modern társadalom megfosztja az embert embersége alapvető jegyének megnyilvánulásától, a csoportkötődés normális kialakulásától, s ennek aztán a legkülönbözőbb mentális zavarok, neurózisok lesznek a következményei.

Az ember csoportszervező tulajdonságai biológiai természetűek, és ugyanúgy, mint az alapvető élettani igények, folyamatosan kielégülésre törekszenek. A modern társadalmakban ezért szerveződik számtalan és igen különféle csoport. Minthogy a szocializáció nem természetes módon történik, ezekhez a csoportokhoz egészen gyenge a kötődésünk, amit a csoportok folyamatos felbomlása is mutat. A kötődés gyengeségét a modern ember azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy egyidejűleg sok csoport tagja lesz, térben és időben elválasztva sokféleképpen próbálja meg kielégíteni csoportigényét.” (Csányi, 2002:770-771)

A mai (főként nyugati) társadalmak tagjainak jellemző megnyilvánulásai az egyszemélyes csoport elméletével jól magyarázhatók. Mégis, az „akcióit, konstrukcióit maga szervezi, hiedelmeit maga válogatja” tevékenységben ott vannak az egyén szocializációja során a környezettől (szülők, lakóhely, rokonok, óvoda, iskola) kapott ismeretek, eltanult minták, amelyek közrejátszanak az egyén későbbi választásaiban és életvitelében. Leginkább talán arról van szó, hogy korunkban az egyénnek sokkal több választási lehetősége van, mint korábbi korokban, és a sugallt mintáktól való elfordulás következményei kevésbé kockázatosak.

Ma már eléggé elfogadott következtetés, helyesen, hogy a számítástechnikai alkalmazások alapjainak elsajátítását – a globalizáció (avagy egyik vetületeként a tudásalapú vagy információs társadalom) támasztotta követelményként – közoktatási feladatnak kell tekinteni. De arról nem nagyon esik szó, hogy milyen feladatai vannak a szocializációt végzőknek a jövő szempontjából is fontos társadalmi értékek fokozottabb tudatosítására és megerősítésére annak érdekében, hogy majdani választásai során az egyén biztosan felismerje és elutasítsa a globalizációt kísérő negatív hatásokat. Például ilyen értelemben történő, szemléletváltással együttjáró elmozdulás szükségességéről igen nyomatékosan szólt az MTA Elnökségi Környezettudományi Bizottság kibővített ülésén (2002. január 17.) a fenntartható fejlődés témakörében tartott előadásában Gyulai Iván.

„A fenntarthatóság eléréséhez paradigmaváltásra, az élet minden területét átható változtatásokra van szükség. A holisztikus gondolkodás értelmében a megoldásnak azokat az okokat kell megszüntetnie, amelyek ma a megvalósulás akadályai.

Az oktatásban, a politikai és közgondolkodásban fel kell ismerni azt az alapvető tényt, hogy az ember a természet része, múltja, jelene és jövője szempontjából meghatározó a környezet minősége, az erőforrások bősége, s mindezek megőrzésének érdekében harmonikus illeszkedése a környezetéhez.

Helyre kell állítani a társadalmi jólét elsőbbségét a gazdasági növekedéssel szemben. Az emberi fejlődés célja a folytonos szociális jobblét megvalósítása, amelyben a gazdaság eszköz, a környezet pedig feltétel.

Társadalmunk formálásában lényegesen nagyobb figyelmet kell szentelnünk azoknak az erkölcsi, etikai normáknak, amelyek meghatározzák az egyes emberek, egyes társadalmak és környezetük között fennálló viszonyrendszert. Az új etika nem képzelhető el az egyes emberek értékrendjének megváltozása nélkül. Az egész társadalom feladata, hogy ezt az új rendet felállítsa, s hogy az egyes emberek szintjéig nyúljon a megoldás érdekében.

(...)

A különböző társadalmi csoportok megkülönböztetése sürgős feloldást igényel. A megoldás egyik módja, ha ezeket a társadalmi csoportokat nem rekesztjük ki a társadalom ügyeinek intézéséből, csak azért mert etnikailag mások, nők, öregek, fiatalok, vagy mert másként vélekednek.

Az iskolarendszer és oktatás reformjára van szükség, az analitikus, tantárgyi szemléletet holisztikus látásmódnak és ennek megfelelő tantárgyi integrációnak kell felváltani.

(...)” (Gyulai, 2002:17)

A globalizáció kedvezőtlen következményeinek csökkentésében, több szerző véleménye szerint, ahogyan erről már volt is szó, fontos szerepe lehet a civil mozgalmaknak, csoportoknak. „Az ember csoportszervező tulajdonságai biológiai természetűek, és ugyanúgy, mint az alapvető élettani igények, folyamatosan kielégülésre törekszenek” felismerésben a globalizáció kedvezőtlen hatásainak csökkentésére irányuló törekvések számára jelentős lehetõség tárul fel (tartalék rejtőzik). Azaz, bátorítást adhat az ilyen céllal tevékenykedőknek; az államot pedig az ilyen céllal tevékenykedő civil csoportok, mozgalmak jelentékeny támogatására kell, hogy ösztönözze. Ez az olyan irányú világméretű folyamat létrejöttét vagy erősődését is szolgálná, amelyről Csányi Vilmos így ír:

„(…) a globalizációs folyamat két lehetséges útja rajzolódik ki.

Az egyik az, hogy a globalizációt valamiképp sikerül összekapcsolni a szocializációs folyamattal: olyan ideológiákat kifejleszteni, amelyek központi értékei a népesség kicsi mérete, a bioszféra ápolása, a környezetszennyezés és a túlzott energiafogyasztás erkölcstelensége lesznek. Ha ezeket mindenki, de legalább a többség a szocializációs periódusban elfogadja, akkor akár az egyszemélyes csoportokból, mint építőkövekbõl is kialakulhat egy globális kultúra. Ennek már látszanak biztató jelei, az emberi jogok, a környezet védelme olyan globális eszmék lehetnek, amelyek első pillérei lehetnek a globális kultúrának.” (Csányi, 2002:773)

A fentiekben számos, neves tudósoktól, különbözõ szakterületek autentikus képviselőitől vett idézettel törekedtem megvilágítani a globalizáció jelenségének lényegét és főbb hatásait annak érdekében, hogy a Európai Unió nyelvpolitikája problémáinak tárgyalásakor ezeket a hatásokat súlyuknak és súlyosságuknak megfelelően figyelembe lehessen venni.

B) Nyelvpolitikai probléma az Európai Unióban

3. Az Európai Unió fontosabb jellemzői [**]

3.1. Az európai integráció céljáról és jelenlegi állapotáról

Az Európai Szén- és Acélközösség megalakításával a gyakorlatban elkezdődött európai egyesülési folyamat elindításának okáról és előrevitele céljáról az egyik hivatalos kiadványban – félévszázad tapasztalatára is tekintettel – ez áll:

„Mi az integráció végső célja? Vajon a polgárok Európájának vagy az üzletemberek Európájának megteremtése? Az alapító atyák – akik elindították a ‘közösségi építkezés’ folyamatát – szándéka az volt, hogy Európát soha többé ne borítsák vérbe belháborúk. A Közösség megvalósításának támogatói egy erős, hatékony intézményi szerkezet alapjait akarták lerakni, és ezért pragmatikus módszerekhez folyamodtak: a szénre és acélra alapozott együttműködésre, a közös piac kiépítésére, a közös agrár és versenypolitika kialakítására összpontosítottak. Az eredmény egy olyan Közösség megszületése, melyet sokan technokratának tekintenek abban az értelemben, hogy köztisztviselők, közgazdászok, jogászok és hasonló szakmák képviselői irányítják. Az igazság azonban az, hogy az eredeti elképzelés nem valósulhatott volna meg a közösségi intézmények támogatása és politikai akarata nélkül.” (Európa 10 pontban 38. old.)

„»Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót« mondta Jean Monnet 1952-ben. Ma az Unió intézményei egy nagy kihívással néznek szembe: elő kell segíteni, hogy a közvélemény mihamarabb elfogadja az ‘európaiság gondolatát’. Tudatosítani kell az állampolgárok körében, milyen jogokat és lehetőségeket nyújt számukra az egységes piac és az Unió egyéb politikái. (…)” (Európa 10 pontban 41. old.)

Az európai integráció évtizedeken át csak gazdasági jellegű integráció volt (Európai Közösség/ek/). Az 1980-as évtized közepére kiderült, hogy az integrációban való továbbhaladás szükséges feltétele az integráció szélesebb alapra történő helyezése. Ezután kezdődött meg az Európai Unió névvel is megkülönböztetett fejlődési fokozatra való áttérés feltételeinek megteremtése, majd 1993-ban az áttérés hivatalos bejelentése.

Bár az európai gazdasági integráció lényegében ugyanazon gazdasági elvek szerint ment és megy végbe, mint amelyen a gazdasági globalizáció is alapszik, mégis, az Európai Közösség(ek) esetében a folyamat negatív hatásainak mérséklésére – összhangban az európai egyesülés céljával – jelentős szociális intézkedésekre is sort kerítettek. (Jóléti államok létrejötte.) Az életszínvonal kedvező alakulását a lakosság természetesen jól fogadta. Az is érthető, ha most, amikor a kormányok rendre a jóléti intéskedésekben megszorításokra kényszerülnek, a lakossági elégedetlenségnek egyre több jele tapasztalható. Az európai integráció jelenlegi állapotát is jellemzik az alábbiak:

„Az Európai Unió olyan »ökoszociális piacgazdasági modell« kiépítésére törekszik, amely a hatékony gazdasági működés és globális versenyképesség mellett hangsúlyt helyez a társadalmi szolidaritásra és a hatékony szociálpolitikai rendszerek kiépítésére. A maastrichti szerződéssel (1992) elindult egy folyamat (Amszterdam, Nizza, Göteborg, Stockholm), amelyben olyan szociálpolitikai elveket fogadtak el és kodifikáltak, mint az EU felelőssége az aktív foglalkoztatáspolitikában, megfelelő képzési lehetőségek az élethosszani tanulásra a tudásalapú társadalomban, a társadalmi párbeszéd és partnerség szükségessége vagy a szociális rendszerek (az egészségügy ill. a nyugdíjrendszer) reformja. A környezet védelme egyre nagyobb hangsúlyt kap, a politikák kidolgozóinak biztosítaniuk kell a környezeti szempontok érvényesülését. A fokozott szociális biztonság és a tiszta környezet az európai polgárok jó közérzetének egyaránt fontos tényezői.

Az európai identitás gyengéje, hogy erőteljesek a negatív azonosulások. Ez részben a nemzeti azonosság és szuverenitás féltése oldaláról érezhető, mind a politikában, mind a közvéleményben időről-időre felszínre kerülnek a fenntartások (például a dán vagy az ír [8] népszavazás eredményei). Másrészt az EU negatív üzeneteket is bőven közvetít polgárainak. Ilyenek a brüsszeli bizottság bürokratizmusával kapcsolatos kritikák, az intézményi reformok »demokrácia deficitjei« vagy a közvélemény félelmei bizonyos stratégiai döntések következményeitől. (…) (Palánkai, 2002:821-822)

A továbbhaladási célok sorában a háború elkerülésének céljáról már szinte nem is történik említés (csak a kezdetekre való visszautalásnál), így kevés szó esik olyan veszélyekről és kifejlődésük feltételeirõl, amelyek az európai békét fenyegethetik. A súlyos etnikai összetűzések elkerülésére elegendő biztosíték-e mindaz, ami az európai integrációban gazdasági téren eddig történt? Másként fogalmazva, az Európai Unió jelenlegi és jövendő etnikumai részéről kizárt-e már az etnikai előítéletek és ellenségképek megerősődése [9] és olyan torzulások bekövetkezése, amelyek például az elmúlt évtizedben a délszláv fegyveres etnikai összetűzésekhez vezettek? Vajon kedvezőtlen irányú fejlemények kizárhatók-e már akkor, ha 2003-ban az Unió lakosságának csak 54 százaléka véli úgy, hogy az EU-tagság jó, csak 50 százaléka gondolja, hogy országa számára a tagság hasznos, és csak 46 százalékuk véleménye támogatja az Unió bővítését? [10] Ezek a számok óvatos állásfoglalásra intenek, és arra mutatnak, hogy a nézeteknek a közös célra történő „integrálásában” még bőségesen vannak teendők. A gazdaság és az intézmények erősítése mellett most már megfelelő figyelmet kell fordítani az emberre, az Unió polgárainak érzelem- és gondolatvilágára is. Jóllehet, az Unió vezető politikusai az utóbbi években már kezdték felismerni az e téren meglévő hiányokat és hiányosságokat. Erre mutat az olyan feladatmeghatározás is, hogy „közelebb kell vinni az Uniót a polgárokhoz”, vagy az a kérdés is, hogy: „Mi az integráció végső célja? Vajon a polgárok Európájának vagy az üzletemberek Európájának megteremtése?” (Lásd előbb.)

„Európa kialakulása fergeteges sebességgel halad, amit nem könnyű feladat a polgárok felé közvetíteni. Ezt a tempót azonban nem vakon diktáljuk, hanem számunkra is adott, mégpedig a nemzetközi fejlődés által. (…) Intenzív véleménycserére van szükség a polgárokkal, a polgári társadalom összes csoportjának a részvételére, és nyilvános vitára a tudomány és a politika szakembereivel. Ahhoz, hogy megnyerjük az embereket, egy erõs és cselekvőképes, értelmesen szervezett és demokratikusan legitim Európai Unióra van szükségünk. (…)” (Schröder, 2001:25)

Van alapjuk tehát az olyan – gyakran túlzó, erősen kritikai élű – megállapításoknak, amelyek arról szólnak, hogy az Európai Unió egyelőre csak a politikusok (kormányok), brüsszeli bürokraták és üzletemberek uniója.

Nemcsak a politika, de a tudomány oldaláról is erősödik a felismerés, hogy az integráció kapcsán lényegesen nagyobb figyelmet kell kapnia az emberek érzés- és gondolatvilágának.

„(…) De elfeledkezünk arról, hogy az Európai Unióban emberek is fognak élni, akiknek nemcsak védelmi, termelési és igazgatási-rendészeti problémáik lesznek. Ezek a jövendő Európai Unióban élő emberek nemcsak ipari termékeket és élelmet produkáló egyedek, nemcsak katonáskodó vagy szavazó individuumok, de érző, gondolkodó, az életet szellemileg is élvezni akaró egyedek. Akiknek van kulturális, érzelmi világuk is. Emberek, akik mozognak a kontinensen, akiknek be kell illeszkedniük új közösségekbe, törököknek, lengyeleknek, magyaroknak Nyugat-Európába, németeknek, angoloknak, franciáknak Kelet-Európába. Mindez konfliktusokat vált ki a jövevények és a hagyományosan kialakult szokásrendek között. Mindezzel egyidőben zajlik a termelési–kulturális globalizáció, az információs forradalom, a kulturális kommunikáció eszközeinek (computer, tv, a telefónia) forradalma, amely az érintkezéskultúra új formáit alakítja ki. Ezért az EU-nak azzal is foglalkoznia kell: milyen nyelveken fognak beszélni az emberek, milyen legyen a kontinensen létezõ képzési-utóképzési rendszerek koordinációja. És mindezek után választ kell majd adni a kérdésünkre: lehet-e az oktatás-, kultúrpolitikát lényegében csak nemzetállami szinten működtetni. Miért nincs az EU-nak kultúrpolitikája? Hiányzik máig az EU-ból egy humánpolitikai koncepció, egy humánpolitikai vízió. Ha az EU költségvetésére tekintünk, láthatjuk e költségvetésben is a humánpolitika hiányát: megdöbbentõen kis ráfordításokat láthatunk (néhány százalékot) oktatási, nyelvi programokra, nem beszélve arról, hogy a modern értelemben vett kultúrpolitika is szétesik az EU rendszerében, némi oktatásra, ifjúságpolitikára, médiapolitikára. (…)” (Glatz, 2001:22-23)

Ebben a megközelítésben már hangsúlyosan megjelent a nyelvi kommunikáció (szükségessége és feltételei) kérdése. Az európai nyelvi kommunikáció problémája az Unió döntéshozói számára azonban még „időzített bombát” jelent. Az Európai Uniónak azért nincs még (közös) kultúrpolitikája, mert az Unió döntéshozó intézményét a tagállamok kormányai alkotják, a kormányhatalomért versengő pártok pedig egymással rivalizálva eszközként használják az érdekek etnikai alapon történő (túl)hangsúlyozását. Ezt annál jobban megtehetik, minél kevésbé ráhangolódott és elkötelezett a lakosság az európai egyesülés ügye iránt. E tekintetben pedig egyelőre nem lehetünk elbizakodottak. Az előbbre lépéshez az európai egyesülést támogató civilmozgalmaknak lehet jelentős szerepe. A nemzeti érdekek túlhangsúlyozása kérdésében megfontolandónak tűnik az Európai Bizottság elnökének érvelése (jóllehet, ő ezt az érvelést a közösségi rendszer elfogadásának érdekében használta):

„A nemzeti érdekeknek hajszolása nem lehet előrevezető út. Európát nem lehet olyan piacként kezelni, ahol a nemzeti lókupecek megkeresik a maguk hasznát, sem pedig tőzsdeként, ahol megjelenünk, ha szükséges, de távol maradunk tőle, ha úgy tartja kedvünk. Az EU alapító atyái alapvető Európai Közösséget akartak létrehozni. Közösséget, amely

– közös identitástudaton,

– közös elképzelésen,

– az elhatározott célok közös elérésére való törekvésen alapul.

Pontosan ez az, amivel hitem szerint a jövő generációknak tartozunk! Egységet kell teremtenünk sokféleségünkből, népeinknek a közös irány és a közös erőfeszítés gyümölcsének tudatát kell adnunk. Meggyõzõdésem, hogy ezt a célt csupán a kormányközi megközelítés segítségével nem érhetjük el.” (Prodi, 2001:22)

3.2. Az Unió elvi alapjairól

Az európai integráció a tagállamok egyenjogúságán alapszik. A tagállamok egyenlősége, kultúrájuk egyenrangúságának elismerése az integráció szilárdsága és tartóssága szempontjából alapvető jelentőségű.

2003 júliusában befejezte másfél éves munkáját az Európai Konvent, amelynek feladata az Unió továbbfejlesztésének irányára és feladataira javaslatok kidolgozása volt. Feladatai közé tartozott az Unió alkotmánytervezetének kidolgozása is. Bár a tervezet végső szövegét még fogalmazzák e dolgozat írása idején, vázlatát már 2002. október 28-án nyilvánosságra hozták. Néhány idevágó részlet az alkotmányszerződés vázlatából [11].

Az I. fejezet címe: Az Unió meghatározása és célja.

Az 1.cikk az Unió létrehozását – esetleg más néven: Európai Közösség, Európai Egyesült Államok, Egyesült Európa – tárgyalja. Egyik tétele: „Az Európai Államok Uniója, miközben tagállamai megőrzik nemzeti identitásukat, európai szinten szorosan összehangolja politikáit, és bizonyos közös kompetenciákat szövetségi alapon kezel”.

A 2. cikk az értékeket tárgyalja. Ezek: emberi méltóság, alapvető jogok, demokrácia, jogállamiság, tolerancia, a kötelezettségek és a nemzetközi jog tiszteletben tartása.

A 3. cikk az általános célkitűzéseket rögzíti:

– a közös értékeknek, az unió érdekeinek és függetlenségének védelme;

– a gazdasági–társadalmi kohézió;

– a belső piac, valamint a gazdasági és monetáris unió erősítése;

– magas szintű foglalkoztatottság és szociális biztonság;

– magas szintű környezetvédelem;

– a technológiai és a tudományos haladás előmozdítása;

– a szabadság, a biztonság és az igazságosság területének létrehozása;

– közös kül- és biztonságpolitika kialakítása, közös védelmi politika az unió értékeinek megóvására és előmozdítására a szélesebb világban.

A II. fejezet címe: Az uniós állampolgárság és az alapvető jogok

Az 5. cikk tárgya az uniós polgárság. Minden tagország minden állampolgára az unió polgára; kettős állampolgárságot élveznek: a nemzeti állampolgárságot és az Európai Unió állampolgárságát; bármelyik szabadon használható.

Az európai állampolgársághoz tartozó jogok: a szabad mozgás, a lakóhely megválasztás joga, részvételi jog az európai parlamenti választásokon választóként és jelöltként; diplomáciai védelem harmadik országokban; panasztételi jog; a saját nyelv használatának joga az európai intézményekhez küldött, illetve az azoktól kapott írások esetén. Tilos viszont az unió állampolgárai közötti nemzetiségi alapú diszkrimináció.

A 6. cikk az alapvető jogok chartáját emeli be az alkotmányba közvetlenül vagy utalással. (Európai Tükör 2003/1:120-121)

A VI. fejezet tárgya. Az unió demokratikus élete

A 33. cikk rögzíti az unió állampolgárai közötti demokratikus egyenlőség elvét, megerõsíti azt az elvet, miszerint minden uniós állampolgár egyenlő az intézmények előtt.

A 34. cikk a részvételi demokrácia elvét tárgyalja. Rögzíti, hogy az intézményeknek nagyfokú nyitottságot kell biztosítaniuk, lehetővé téve, hogy mindenféle civil szervezet teljes mértékben részt vehessen az unió ügyeiben. (Európai Tükör 2003/1:124-125)

Az európai integráció – az ismétlődően kinyilvánított szándék szerint – a tagállamok kultúrájának tiszteletben tartása és megőrzése, Európa kulturális sokszínűségének (kulturális diverzitás) megtartása mellett valósul meg. Az oktatás és a kultúra más területeinek tagállami hatáskörben maradása jelentős részben ezzel a szándékkal magyarázható. Más kérdés, hogy a közös érdekekből adódóan bizonyos kérdésekben, mint például egy közös közvetítő nyelv kérdése, közösségi hatáskörre is szükség lenne.

Jól látható azonban, hogy sem a tagállamoknál, sem közösségi szinten nincsenek a kultúrák megőrzésének elvei kimunkálva. E nélkül a kulturális sokszínűség megőrzéséről szóló kinyilatkoztatások valóságos jelentése csupán annyi, hogy az Európai Uniónak nincs kultúrákat egységesítő szándéka. Ugyanakkor a globalizációs folyamat hatással van a tagállamok kultúrájára, tartalmi és jelentőségbeli változást előidézve a (szélesebb alapon értelmezett) kultúra számos eleménél. A kultúrák óvásának elveire azért lenne szükség – ha valóban cél a kulturális sokszínűség megtartása –, hogy segítséget adjon a gyakorlat számára: mi és hogyan kíván védelmet, mi az ami a változásoknál megengedhető.

Ugyanígy nincsenek kidolgozva – ez már a tagállami hatáskörbe tartozásból következik – az Unióban élő etnikumok és kultúrájuk kölcsönös megismerésének, megismertetésének elvei és hatékony módjai. A különböző kultúrák párbeszédére, mint arról korábban szó volt, világviszonylatban is nagy szükség lenne, Európában pedig az etnikumok közelebb kerülése egymáshoz – kultúrájuk megtartásával – az integrációhoz nagymértékben tartozó kívánalom lenne.

4. A nyelvi érintkezés szükségleteiről, feltételeiről és problémáiról [**]

4.1. A nyelvhasználat kérdése az EU-ban általánosságban

Teljesen nyilvánvaló következtetés, hogy ott, ahol különböző anyanyelvű embereknek, embercsoportoknak közös ügyeik vannak, ott idegen nyelv vagy nyelvek ismeretére és használatára szükség van. Az Európai Unió – nemcsak intézményeit értve alatta – ilyen hely. Annak a kérdésnek a megválaszolása már némi utánjárást kíván, hogy kiknek (milyen csoportoknak), milyen közelebbi célból, milyen tudásszinten szükséges az idegennyelv-ismeret. Az a kérdés pedig már különféle problémákhoz is elvezet, hogy mely nyelv(ek)et kell tudni, illetve használni.

A nemzetközi szervezetekben, amelyekben ugyancsak különböző anyanyelvű embereknek kell együttműködniük, erősen korlátozott a hivatalosnak nyilvánított nyelvek száma. Hozzájuk képest az Európai Unió nyelvhasználati rendszere előremutató, amiről a nyelvi jogok sokoldalú vizsgálatának keretében honlapján Andrássy György így fogalmaz:

„Az Európai Unió nyelvi joga rendkívül figyelemre méltó. Jóllehet a jelenlegi tagállamokban hozzávetőleg 60 nyelvet beszélnek, s ebből »csak« tizenegy hivatalos nyelv az Unióban, mégis talán az EU nyelvi joga került legközelebb a nyelvi jogegyenlőség megvalósításához és a nyelvi diszkrimináció kiküszöböléséhez. Ezzel a nyelvi kérdésben Európa, úgy tűnik, ismét politikai eszmények formálójává és intézményesítésük sajátos terepévé vált.”
(Andrássy, 2003?:10)

Az Európai Unió nyelvi helyzetét, problémáit és ezek lehetséges megoldásait német nyelven áttekintette (főleg az intézmények tekintetében) Detlev Blanke is (Blanke, 2002).

4.2. Mire terjed ki a nyelvi szabályozás az EU-ban? A szabályok és a valóság.

Az Európai Uniónak kötelező érvényű nyelvi szabályozása [12] csak a hivatalos nyelveket és a munkanyelveket, valamint ezek használatának szabályait állapítja meg az EU-intézményekre, továbbá ezen intézmények és az uniós állampolgárok közötti kapcsolatokra. Az Unió állampolgárainak idegennyelv-tudására az EU-intézmények részéről csak ajánlás van [13]. A nyelvoktatás szabályozása teljesen tagállami hatáskörbe tartozik.

(a) Az Unió hivatalos nyelveinek száma – jelenleg még – 11 (12. az ír nyelv, de ez csak korlátozottan használt), amelyek egyben munkanyelvek is. A hivatalos nyelvek (elvben) egyenjogúak és használatuk lehetõségét (tolmácsszolgálattal) biztosítani kell az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, az Európai Parlament munkája és a tagállamok szakértőinek tanácskozásai során, továbbá (fordítószolgálattal) az állampolgárokkal való kapcsolatban.

Az EU-intézmények tisztviselőinek, alkalmazottainak intézményen belüli és intézmények közötti kommunikációjában kevesebb munkanyelvet használnak.

Azokon a tanácskozásokon, amelyeken minden hivatalos nyelv használatára biztosítani kell a lehetőséget (a résztvevők összetételére tekintettel) a fordítás (elvileg) minden nyelvről minden nyelvre közvetlenül történik. A gyakorlatban azonban már 11 hivatalos nyelv esetén is nem ritkán előfordult, hogy egy-egy tanácskozáson – pénzügyi és technikai problémákra hivatkozva – nem minden nyelvről és nyelvre volt biztosítva a tolmácsolás, s emiatt az érintettek többször kifogással éltek, sőt, tanácskozásoktól is távol maradtak.

A most sorra kerülő bővítés előtt próbálkozások történtek a nyelvek számának csökkentésére (de legalábbis nem növelésére). Végül is a döntéshozók nem vállalták a nyilvánvaló nyelvi diszkriminációt előidézõ döntés meghozatalát, így az új tagállamok nyelvei is hivatalos nyelvek lesznek.

Különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a bővítés után a tolmácsolás-fordítás nem mindegyik nyelv esetében lesz zökkenőmentes. Kérdés, hogy az érintett kormányok és az Európai Parlament képviselői elfogadják-e (az idegennyelv-tudástól függetlenül!) az ilyen eseteket, és ezzel azt, hogy nyelvük – a nemzeti identitás legnyilvánvalóbb kifejezője – csak elvileg, csak papíron lesz-e hivatalos nyelv és munkanyelv, következményként pedig elfogadják-e presztízsének csökkenését mind a külföldiek, mind a honfitársak szemében? Természetesen belátható, hogy 20-nál több nyelvnél pénzügyi és technikai nehézségek vannak és lesznek, ennek ellenére kifogásolni kell a nyelvi diszkriminációt, ezzel is ösztönözni egy jobb nyelvhasználati rendszerre való áttérést (az erre történő felkészülést), mert egy ilyen rendszerre elvben megvan a lehetőség.

A gyakorlatban megmutatkozó másik probléma az Unió intézményei és az állampolgárok közötti kommunikáció tekintetében jelentkezik azzal, hogy az intézmények bizonyos esetekben előírják a kommunikáció nyelvét (rendszerint az angolt), megsértve ezzel az állampolgárnak azt a jogát, hogy saját nyelvén fordulhasson az intézményhez, és a választ is azon a nyelven kapja, továbbá azt az elvet, hogy az intézmények előtt minden uniós állampolgár egyenlő. Mert nem lehet egyenlőségrõl beszélni akkor, ha az egyiknek meg kell tanulnia egy olyan nyelvet (vagy fizetnie kell fordításért), amely a másiknak anyanyelve, amikor ugyanazon típusú ügyben (pl. Pályázat) fordulnak az intézményhez.

(b) Az uniós állampolgárok idegen nyelvi tudására, tanulására az EU vezető szerveinek ajánlása: anyanyelvén kívül mindenki tanuljon meg, tudjon jól még két uniós nyelvet is. Újabban szorgalmazzák azt is, hogy az idegen nyelvek tanulása már korán elkezdődjön. Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemel az Eszperantó Világszövetség (UEA) és az Európai Eszperantó Unió (EEU) válasza az Európai Bizottság részérõl e tárgyban feltett kérdések egyikére:

„1. Az Európai Bizottság konkrétan milyen módon segítse a tagállamokat annak elérésében, hogy anyanyelvén kívül minden állampolgár tudjon legalább két másik nyelven kommunikálni, és megvalósítani a Barcelonai Tanács által meghatározott célt, legalább két idegen nyelvet tanítani fiatal kortól kezdve? A meglévő eszközöket hogyan lehet a legjobban kihasználni?

Ambiciózus a Barcelonai Tanács célja: fiatal kortól kezdve tanítani legalább két idegen nyelvet. Eddig az Európai Unióban az idegen nyelvet tanuló egyetemi hallgatóknak és a tanulóknak csak kis hányada szerezte meg a képességet az idegen nyelven történő folyamatos kifejezésre. A tanuló ifjúságból a többség, néhány országban több mint 90 százalék számára az egyedüli idegen nyelv az angol, míg minden más nyelv mellékes, nem kötelező, szabadon választható tantárgy. Az Egyesült Királyságban most minden idegen nyelv választható melléktárgynak tekintett a tizennégy éven felüliek számára. Ez logikus következménye az angol uralmának a többi európai oktatási rendszerben, miként általában a társadalom minden területén.

Az európaiak többnyelvűvé tételére, mint a közös európai identitás és társadalom alapozására irányuló folyamatos törekvésnél az Európai Bizottságnak fel kellene ismernie, hogy nemzeti nyelvek megtanulásának nehézsége már önmagában is akadályt képez sok nyelvtanuló számára, jóllehet, második vagy harmadik nyelv tudása hasznukra lehetne. Azon kívül a Bizottságnak fel kellene ismernie, hogy az angol uralmának az európai társadalomban káros hatásai lehetnek gazdasági és társadalmi téren, kulturális és nevelési vonatkozások egész skálája tekintetében. Ezek a negatív hatások érintik az angol egynyelvű beszélőit is, akik bármely más nyelv tanulásában egyre több nehézséget tapasztalnak. Ez abból a tényből fakad, hogy a nem angol nyelvű európaiak egész életükben ki vannak téve az angol nyelv nyomásának, főleg a tömegtájékoztatás által. Másfelől, akiknek az angol nem anyanyelve, csaknem sohasem érik el a pubertás kor utánra a született angol nyelvűek szintjét. Sajnos európai vállalatok és szervezetek állásajánlatában mind több az olyan jelentkezők részére fenntartott állás, »akiknek az angol anyanyelve« vagy »tökéletesen uralják az angolt«.

A nyelvtanulás szervezésének európai szinten tehát a nyelvi egyenlőség alapvető elvének és a nyelvi különbözőség igen nagy értékének elismerésén kellene alapulnia. Ha az ténylegesen nem a nyelvi egyenlőség érdekében történik, akkor az Európai Unióban megosztott társadalom jön létre, amelyben, egyfelől, lesznek az elitek, akik az angolt születésüknél fogva vagy nemzeti nyelvükön felül kiválóan elsajátítva tökéletes szinten birtokolják, másfelől, lesznek a mindennapi állampolgárok, akik más nyelvekben »csak megmártóznak«. Az Európai Unió által a nyelvtanulás előrevitelére létesített jelenlegi rendezvények a nyelvi egyenlőség és különbözőség tiszteletét kötelesek teljes mértékben feladatnak tekinteni.” (UEA–EEU-válasz, 2003)

4.3. Az uniós állampolgárok idegen nyelvi kommunikációjának kérdése

4.3.1. Az idegennyelv-tanulás, -tudás szükségessége

Az idegen nyelvek tudásának és használatának szükségessége vagy szükséglete megfogalmazódik az egyének – konkrét céljaikkal kapcsolatos vagy általánosabb – ítéleteiben, de kimutatható közösségi szempontok figyelembevételével is. Ilyen közösségi szempontot jelenthet az Európai Unióban a gazdasági teljesítmények és versenyképesség növelése, továbbá az európai társadalom integrációjának, a társadalmi „kohéziónak”, az európai identitásnak az erősítése a kitűzött céloknak megfelelően.

a) Az idegennyelv-tudás szükségessége gazdasági, versenyképességi szempontból

Tudott dolog, hogy a nemzetközi (transznacionális, multinacionális) vállalatoknál szükséges az idegennyelv-tudás (általában az angol), jóllehet, ez nem vonatkozik mindenkire (pl. nem vonatkozik a helyi munkavállalókra stb.).

Kevesen vannak tudatában azonban annak a ténynek, hogy a jelenlegi Európai Unióban 80,2 millió fő, a vállalkozási szférában foglalkoztatottak 2/3-a a 20,4 millió mikro-, kis- és középvállalkozásban (KKV) [14] dolgozik. (Mészáros–Pitti 2003:55) Bár a gazdasági eredmények oroszlánrészét a nemzeti nagyvállalatok és a nemzetközi társaságok állítják elő [15], a gazdasági integráció teljessége, és ezzel az EU világgazdasági versenyképességének erőítése, a teljes körű foglalkoztatás megvalósítása szempontjából ezek a vállalkozási kategóriák is fontosak.

Felmérések időről időre kimutatják, hogy a nagyobb eredményesség elérését gátló okok között szerepel az idegennyelv-tudás hiánya. Nicola Minnaja olasz ipari szakértő hívta fel a figyelmet a következõ adatra. Az Európai Bizottság pályázat útján elnyerhető pénzügyi támogatást nyújtott vállalatoknak kutatási-fejlesztési programokban való részvételre. Egy 1995-ben elvégzett felmérés során kiderült, hogy 927 meginterjúvolt kis- és középvállalkozás 67%-a nyelvi okok miatt nem tudott pályázni. Ugyanis követelmény volt, hogy az elgondolás műszaki összefoglalója angol nyelvű legyen, t. i. csak azért, hogy a szakértők el tudják bírálni. (Minnaja, 1997:43).

„Az EU kis- és középvállalatai – csakúgy, mint a hazaiak – általában tartózkodnak az exporttól. E tartózkodásnak mind az EU-ban, mind Magyarországon hasonló okai vannak (kiemelés tőlem: G. L. ), bár az alább felsorolt problémák a magyar KKV-kat sokkal nagyobb mértékben és sokkal mélyebben érintik, mint nyugat-európai társaikat.

Magyarországon a KKV-k exportpiaci fellépésének fő akadályai az alábbiak: a termékek és a technológia korszerűtlensége, marketing jellegű hiányosságok, visszariadás a nemzetközi kapcsolatépítés kockázataitól, mentalitásbéli-, nyelvtudásbeli- (kiemelés tõlem: G. L.) és egyéb humán erőforrás hiányosságok, szabályozási és közteherviselési okok, adó- és járulékfizetések kerülése.” (Futó, 2001:6; hasonlóképpen Viszt, 2003:32).

„A KKV-k igen fontos eszköze – integrációjukhoz elengedhetetlen – az Internet; a legideálisabb, ha megjelennek a hálózaton és ezáltal is építik kapcsolataikat. (…).” (Viszt, 2003:33). Természetesen az internetnek nemzetközi kapcsolatokban való széles körű hasznosításához szintén szükség van idegennyelv-tudásra.

b) Az idegennyelv-tudás szükségessége az európai társadalmi kohézió erősítésében

„Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy az emberek körülöttünk egyre inkább kiábrándulnak a demokráciából, de leginkább és legjobban a saját nemzeteink polgárai. Ki tagadhatná? Ezért aztán nem szabad alábecsülnünk a nehézségeket. De időre, rengeteg időre van szükség, hogy kitaláljunk és létrehozzunk egy igazán demokratikus rendszert körülbelül harminc ország számára. Eközben meg kell vizsgálnunk minden olyan receptet, amellyel bevonhatjuk polgárainkat ebbe a rendkívüli, történelmi vállalkozásba – az egyszerűséget és átláthatóságot, a nemzeti parlamentek és a civil társadalom részvételével.

(…) Ami az Európai Parlamentet illeti, mely egyre inkább a törvényhozó hatalom sikeres részévé válik, fontos, hogy a nemzeti parlamentekkel együttműködve Európa polgárait, akik még mindig a széthúzás és a média által közvetített, nehezen követhető események világában élnek, közelebb hozza egymáshoz.” (Delors, 2001: 30-31).

Jacques Delors, az Európai Bizottság több cikluson át volt sikeres elnökének józan szavai jellemzik a mostani helyzetet és a tennivalók irányát. A helyzet javításában, az európai egyesülés végcéljához, a polgárok Európájához való közelebb jutásban maguk az uniós állampolgárok is sokat tehetnek, mindenekelőtt azzal, hogy törekszenek más etnikumok tagjaival, más államok állampolgáraival való közvetlen kapcsolatok kiépítésére, hiszen ezt a határok átjárhatósága és az internet mindjobban lehetővé teszi. A személyes, közvetlen kapcsolatok hozzásegítik az embereket egy teljesebb és hitelesebb Európa-képhez, viszonyítva a politika és a média által közvetített szegényesebb és szelektált információk által nyújtott képhez. És hozzásegítik őket saját és közös érdekeik egyeztetéséhez is, ezáltal nehezebben manipulálhatókká válnak, a demokrácia alapjai pedig erősödnek. Széles körű közvetlen emberi kapcsolatok megléte esetén az EU-ban bizonyára nem születne olyan válasz a válaszolók 63%-tól az Unió bővülésének a küszöbén, hogy új államok csatlakozása miatt az eddigi tagok számára fontos a saját nyelvük erőteljesebb védelme. A most csatlakozó államok közül ugyan melyiknek a nyelve fenyegethetné az Unió eddigi nyelveit?

Közvetlen kapcsolatok létesítése és fenntartása az EU-ban szintén idegennyelv-ismeretet tételez fel.

c) Hogyan ítélik meg az EU állampolgárai az idegen nyelvek tudásának szükségességét?

Az Eurobarometer 2000. december 6-a és 23-a között különleges felmérést végzett [16] az EU 15 tagállamában, minden országban a lakosságot tükröző reprezentatív mintát kérdezve (összesen több mint 15 900 fő) a nyelvtudásról és nyelvtanulásról. Bár az ilyen önbevalláson alapuló módszerrel kapott adatok nem tükrözik a tényleges valóságot (a válaszolók hajlamosak tudásukat túlértékelni), hozzávetőleges tájékozódásra mégis használhatók.

Az említett felmérés válaszolói 71,1%-ának véleménye szerint anyanyelvén kívül mindenkinek beszélnie kellene még egy európai nyelvet. (A nem: 20,2%.) A 20 évnél fiatalabb gyerekek szüleinek 93%-a tartja fontosnak, hogy gyerekeik tanuljanak európai nyelveket.

69,4% van azon a véleményen, hogy az EU-ban mindenkinek beszélnie kellene angolul. (A nem: 22,5%.) Mielõtt azonban ebből valaki messzemenő következtetést vonna le, emlékeztetni kell arra, hogy a válaszolók számára ismert választékot csak az Unió (hivatalos) nyelvei képezték, és ebből került ki gyõztesként az angol. A megkérdezettek tudatában létező választékban nem szerepelt olyan nyelv, amelyet tizedannyi idõ alatt és tizedannyi költséggel meg lehet tanulni, mint az angolt vagy más európai nyelvet. Később látni fogjuk, hogy megalapozott az erre a tényre történő utalás.

A hivatalos EU-ajánlás elutasításaként értékelhetõ, hogy a válaszadóknak csak 32,4%-a ért egyet azzal, az EU-ban anyanyelvén kívül mindenkinek kellene még két európai nyelvet beszélnie. (A nem: 53,4%.)

Amint a válaszokból látható, az uniós állampolgároknak több mint 70%-a szükségesnek tartja az idegennyelv-tudást, és csaknem 70%-a az angol nyelv tanulását véli szükségesnek. Ez a vélekedés valójában, ki nem mondottan egy közös nyelv szükségességének mutatója is lehet. Jóllehet, azzal az állítással, hogy az EU bővülésekor belépő új tagok miatt el kell kezdeni egy közös nyelvet beszélni, csak 38% értett egyet. (A nem: 46,8%.) Ez az állítás (kérdésfeltevés) azonban eléggé előzménynélkülinek tűnik.

d) Az idegennyelv-tanulás indítékai és akadályai az EU állampolgárainál

Az Eurobarometer előbb említett felmérése szerint a nyelvtanulás főbb motivációi:

– külföldi nyaralásnál használni (47%);

– növeli az önértéket, elégedettséget (37%);

– ha a munkában használni lehet (26%);

– ha lehetővé teszi más kultúrájú emberek megértését (24%);

– ha általa az országban jobb állást lehetne találni (22%).

A szülők motivációja gyerekeikkel kapcsolatban:

– a gyerekek álláslehetőségeinek javítása (74%);

– mert a nyelvet (feltehetően az angolra gondolva) széles körben használják a világon (39%);

– széles körben használják Európában (36%);

– szeretné, ha gyereke többnyelvű lenne (34%).

Visszatartó okok:

– nincs idő jól megtanulni a nyelvet (34%);

– nincs motiváció a nyelvtanulásra (31%);

– a nyelvtanulás sokba kerül (25%);

– hiányzik a nyelvérzék (22%).

Idegen nyelvet nem beszélők [177 millió fő] válaszai szerint:

– egy nyelv megtanulása túl nehéz lenne (65%), [115 millió fő]; és akkor sem tanulna nyelvet, ha erre lehetősége lenne 54%; de, ha lehetősége lenne tanulna 38%.

– a nyelvtanulás túl sok időt kíván (64%), [113 millió fő];

– nem hiszi, hogy a nyelvtudás számára jobb állást eredményezne (63%), [111 millió fő].

Megjegyzés: szögletes zárójelben feltüntettem, hogy a százalékkal adott felmérési adatok kb. hány emberre vonatkoznak a teljes, ill. az érintett népességre kivetítve.

A fenti adatok mutatják, hogy egy könnyebben, olcsóbban megtanulható közvetítő nyelv kérdésének feszegetése jogos. És méginkább azzá válhat az Unió bővítésével.

4.3.2. Az idegennyelv-tudás helyzete az EU-ban

Az Eurobarometer 1999 október-novemberi felmérése az EU lakosságának nyelvtudásáról a következőket állapította meg.

Az Európai Unió lakosságából a 16% angol anyanyelvűn kívül angolul tud 31%, együtt: 47%. A 24% német anyanyelvűn kívül németül tud 8%, együtt: 32%. A 16% francia anyanyelvűn kívül franciául tud 10%, együtt: 26%.

A korábban már hivatkozott 2000 decemberi Eurobarometer-felmérés szerint viszont az uniós állampolgárok 53%-a [199 millió fő] mondja, hogy anyanyelvén kívül legalább egy idegen nyelven beszél. 41% [154 millió] állítja, hogy tud angolul; 19% franciául, 10% németül, 7% spanyolul, 3% olaszul. Külföldi utazás vagy külföldi látogató fogadásakor az angol nyelvet használja 35% [70 millió fő]. Angol nyelvi tudásszintjét ‘nagyon jónak’ ítélte 14% [22 millió fő], ‘jónak’ pedig 33% [51 millió fő].

Nem beszél idegen nyelvet 47% [177 millió fő], de tanulna, ha lehetősége lenne rá 38%-uk [67 millió fő].

Az egy év időkülönbségű két felmérés adateltérései nem tekinthetők valóságos változásokat tükröző adatoknak, mert ekkora változást semmi sem igazol; ez is mutatja az ilyen felmérések adatainak túlságosan hozzávetőleges voltát.

Közismert tény, hogy az önértékelés a nyelvtudás szintjét (többnyire lényegesen) magasabbra helyezi a méréssel megállapítható szintnél. Hiteles adatok hiányában a különbség nagyságára nem térhetek ki, de más helyen (Gados, 1999:23-25) példákkal érzékeltettem a különbségeket.

4.3.3. Amiről a számok beszélnek

Alább összefoglaló táblázat (1. táblázat) jól láttatja, hogy az Eurobarometer számai mekkora lakossági hányadot jelentenek az Unió összlakosságához viszonyítva. A számok (hozzávetõlegességükkel együtt is) kérdések feltevésére és következtetések levonására késztetnek.

(1) Az EU-ban (376 millió fő) az állampolgárok 53%-a (199 millió) beszél valamilyen szinten idegen nyelvet; 41%-a (154 millió fő), vagyis az idegen nyelvet beszélők 77%-a az angolt beszéli. Ez nyilvánvalóan globalizációs hatás. Erre mutat az is, hogy a válaszolók csaknem 70%-ának vélekedése szerint az angolt Európában mindenkinek beszélnie kellene. Emögött azonban nincs ott (nem is lehet!) annak állítása, hogy munkája, foglalkozása mindenkinek vagy a nagy többségnek nélkülözhetetlenné teszi az angol nyelv tudását és használatát. Ilyen indoka – a globalizáció eddigi lefolyása következtében kialakult helyzett miatt – az uniós állampolgárok kisebb hányadának (EU-intézményekben, tudományos kutatásban, műszaki fejlesztésben, a közigazgatás bizonyos szintjein, ill. multi- és transznacionális társaságok különbözõ szintű vezetésében stb. foglalkoztatottak) esetében [17] lehet. (Egyébként látható, hogy az angolt – saját értékelésük szerint – már elfogadható (jó, nagyon jó) szinten az uniós lakosság 1/5-e tudja.)

A nyelvtanulási motivációk többségéből – külföldi nyaralás (47%); más kultúrákhoz tartozókkal való kommunikálás (24%) stb. – arra lehet következtetni, hogy a nyelvi érintkezésben az angol kiváltható lenne más, nála előnyösebben tanulható és használható nyelvvel, ha az ilyen nyelv létezése és előnyös tulajdonságai széles körben ismerek lennének, ezáltal szerepelne a nyelvi választékban. Egy ilyen nyelv tanulására feltehetően sokan vállalkoznának azok közül is, akik most nem tudnak idegen nyelvet (47% – 177 millió fő), többek között azért, mert túl nehéz (etnikus) nyelvet megtanulni, vagy túl sok időt igényel a megtanulása (63% ~ 115 millió fő). Aligha hihető ugyanis, hogy az emberek önmaguk ellenségei lennének és ne élnének azzal a lehetőséggel, amely a mostaninál lényegesen kisebb (1/10-nyi!!) idő-, energia- és költségráfordítással tenné lehetővé számukra a kommunikációra való képesség megszerzését egy idegen nyelven.

A mikro-, kis- és középvállalkozásokra (KKV) vonatkozólag (80 millió ember foglalkoztatnak) az elemzők megállapították, hogy az Európán belüli kapcsolatok elégtelensége miatt nem tudják eléggé kihasználni az egyébként kínálkozó gazdasági lehetőségeket, aminek egyik oka: az idegen nyelvek tudásának hiánya. Miután ezen vállalkozások kapcsolatépítésének lehetséges színtere (jelentéktelen kivételektől eltekintve) Európa határait nem haladja túl, joggal feltehetjük a kérdést: Az európai emberek közötti kommunikáció általános eszközének távlatilag miért az angolt kellene tekinteni, amikor a legtöbb használati (kommunikációs) cél lehetővé teszi egy rövidebb idõ alatt, könnyebben és ezáltal olcsóbban megtanulható nyelv használatát is, ha ehhez a feltételeket a kormányok és az EU vezetõ intézményei megteremtenék?

(2) Egyetlen nyelvnek, az angolnak nagyarányú választása egy európai közös nyelv használatának szükségességére mutat. Erre utalnak a nyelvválasztásnak olyanféle indoklásai is, mint „sokan beszélik” vagy (erős túlzással) „mindenki beszéli” (mármint az angolt).

De valójában jó lenne-e, ha az angol válna európai közös nyelvvé, azaz az emberek második (harmadik) nyelvévé? Nem lenne jó. A nemleges választ nemcsak az angol (és minden etnikus nyelv) megtanulásának és magas szintű használata elérésének nehézségei indokolják, hanem az is, hogy egyenlőtlenség forrása az Unióban: az angol anyanyelvűeknek kiváltságot, az angol nyelvű országoknak tetemes hasznot ad. Erre mutatott rá az Európai Bizottságnak egy másik kérdésére adott UEA–EEU [18] -válasz is:

„2. Annak érdekében, hogy az Unió nyelvi különbözősége jobban kifejeződjön, a tanított nyelvek körének szélesítésére milyen lehetőség van a gyakorlati cselekvés számára európai szinten?

A nyelvi különbözőség fenntartására irányuló törekvésében az Európai Bizottságnak figyelembe kellene vennie az Európa Tanács »Nyelvkülönbözőség a tagállamok oktatási rendszereiben« jelentését. 37 országban vizsgálva a helyzetet a jelentés arra következtet, »hogy (jelenleg) öt közül négy országban a csupán egyetlen nyelvet tanulók száma meghaladja az összes többi nyelvet tanulók együttes számát. Ez az egyetlen nyelv az angol.«.

Érdemes talán arra is emlékeztetni, hogy az olasz Oktatási Minisztérium a 126/10-04-95 sz. körlevelében így jellemezte az idegen nyelvek tanításának ún. paderborni módszerét:»A nemzetközi nyelv [az eszperantó – G. L.] tanítása igen-igen érdekesnek mutatkozik (…), mert ‘nyelvi modellként’ működik, vagy ‘mértékegységként’ nyelvek számára, általában – ha bármely más nyelv előtt tanulják – megkönnyíti, időt takarítva meg, más nyelvek utána történő tanulását«. És hozzáteszi, hogy »az eszperantó előzetes tanulása az orosz nyelv tanulásánál 25%-os, a németnél 30%-os, az angolnál 40%-os, a franciánál pedig 50%-os időjavulást eredményezett«.

A mostani nyelvi rendszer szerint az Európai Unióban minden évben több mint 700 000 nyelvtanuló vesz részt az Egyesült Királyságban angol tanfolyamon. Az átlagos résztvevő 30 napot tartózkodik az országban és legalább 2000 eurót fizet. A francia, német és spanyol tanfolyamok is vonzanak hallgatókat, de azokat csak »szünidős« vagy »kulturális« tanfolyamoknak tekintik. Más európai nyelveket csak ritkán tanulnak. Azonkívül a felsőfokú oktatás területén az angol egyetemeken való tanulás előnyben részesítésére a nyomás tovább nő. Az utolsó egyetemi évben az Egyesült Államokban tanuló 550 000 külföldi hallgató közül több mint 100 000 európai volt, és az Egyesült Királyságban tanuló 220 000 külföldi diák közül 160 000 volt az európaiak száma. Csak az egyenlőségre és Európa minden lakójának teljes tiszteletére, bármi a nyelve, alapozott nyelvpolitika fog minden európai nyelv egyenlő erővel történő tanulására ösztönözni.

Azokban a gyakorlati törekvésekben, amelyek a tanított nyelvek skáláját európai szinten szélesíteni akarják, és lehetővé tenni a született angol nyelvűek számára is a más nyelvek tudásához kapcsolódó előnyök élvezetét, abból a felismerésből kellene kiindulni, hogy az Európai Unióban most alkalmazott nyelvi rendszer egyre inkább alkalmatlanná válik, és azt eredményezi, hogy az egyenlőség az Unió polgárai számára csak elméletileg nő. A nyelvtanulás további ösztönzésére és a más nyelvekről való tudatosításra módszerként egy könnyen megtanult, nem nemzeti nyelv, mint a százéves eszperantó fog nagyon segítően hatni. Az eszperantó folyékonyan történő használójává válni csak otthoni tanulással is lehetséges. Továbbá, különböző kutatások mutatják, hogy az eszperantó más nyelvek tanulásához előkészítőként is használt (mint az olasz minisztérium fent idézett körlevele is megállapítja). Ez a semleges, nem nemzeti nyelv a nyelvi tudatosításra irányuló oktatás lényegi részeként is ajánlott volt”. (UEA–EEU-válasz, 2003)[19].

(3) Az Európai Tanácsnak (és természetesen a Miniszterek Tanácsának is), valamint a Bizottságnak az a törekvése, hogy az állampolgárok anyanyelvükön kívül tanuljanak meg még két uniós nyelvet is, nem talált az érintetteknél (megfelelő) elfogadásra, amit egyfelől a nyelvtanulás tényei (a nagy többség csak egy idegen nyelvet tanul) mutatnak, de mutatja a Eurobarometer-felmérés is: 53,4% véleménye, hogy nem kell két nyelv, és csak 32,4% ért egyet a hivatalos EU-ajánlással.

Az uniós állampolgárok elutasító magatartása érthető de a hivatalos nézet ésszerűségi szempont alapján nem érthető, így legfeljebb mentegethető.

A hivatalos törekvésben rejlő öncélúságra igen szellemesen mutatott rá egy európai parlamenti meghallgatás alkalmával (1995. október 17.) a belga André Martin:

„Az európaiak egymás közötti párbeszédének szükségességéről – ez a megoldásra váró másik probléma, ha valaki építeni akar valamilyen, a saját állampolgárai számára is létező Uniót. Mostanáig hivatalosan mit ajánlottak nekünk? Csak azt, hogy az anyanyelvén kívül mindenki tanuljon meg két vagy három nyelvet, annak ellenére, hogy több nemzedéken át nyertek bizonyítást két vagy három nyelv iskolai oktatásának korlátai. Az elgondolás nagyon sántít: az ember nehezen képzeli el, hogy például egy zseniális svéd, tökéletesen tudván az angolt, a németet és a hollandot, hogy ne mondjam még a lengyelt vagy a finnt, valamikor is képes lenne érdemlegesen társalogni egy nem kevésbé tehetséges göröggel, aki folyékonyan használja az olaszt, a spanyolt, a franciát s talán ezeken kívül még a szerb-horvátot is!”

Kommentár aligha szükséges.

4.4. A közös közvetítő nyelv problémája az EU-ban

4.4.1. Történelmi összevetés

A nemzetállamok kialakulása idején vált uralkodó elvvé: egy nemzet – egy nyelv; gyakorlati megvalósulásaként pedig (többnyire) a legnagyobb etnikum nyelve államnyelvi rangra emelkedett. Ezt a folyamatot gazdasági, közigazgatási stb. szükségszerűséggel és ésszerűséggel indokolták, s ez állami irányítási és hatalmi, valamint a gazdasági fejlődés elősegítése szempontból helytálló is volt. De a kisebbségi helyzetben lévő etnikumok számára a dolgok ilyen alakulása hátrányokat is teremtett, amiből társadalmi összeütközések keletkeztek.

Az európai egyesülés folyamatában a gazdasági integráció kiegészülése a politikai integrációval, azaz az Európai Unióra történő áttéréssel olyan helyzet állt elő, amelyben szintén megjelent egy közös nyelv használatának előnyös vagy szükségszerű volta. A helyzet tehát hasonló, de korántsem azonos a korábbi történelmi esettel. Többnemzetiségű nemzetállam esetében valamelyik etnikum bizonyos tekintetben kiváltságos helyzetben van a többivel szemben. Az Európai Közösség azonban államoknak önkéntességen és egyenlőségen alapuló társulásaként jött létre. A közös ügyek körét, céljait és eszközeit együttesen határozzák meg (a Bizottság csak szervezője és irányítója a közös döntések végrehajtásának). Az egyenlőség elve kizárja, hogy valamelyik tagállam nyelvét – az államnyelv mintájára – uniónyelvvé nyílvánítsák. Egy ilyen uniónyelv elfogadásának következményeivel tisztában van mindegyik tagállam, mert többségük az elmúlt két évszázadban gyakorlati tapasztalat szerzett róla, vagy úgy mint gyarmatosító, vagy úgy mint önállóságától megfosztott állam. Ennek a múltnak ma is ható erős nyomai vannak a politikai gondolkodásban és magatartásban, és ez jelentős akadálya a nyelvkérdésben való érdemleges előrelépésnek. A gyarmatosítás és gyarmattartás idején a hódító, a gyarmatosító uralmát nyelvének másra erőszakolásával is erősítette. A volt gyarmatosítóknak már nincsenek gyarmataik, de megmaradt a törekvés: nyelveik terjesztése révén más államokhoz képest előnyösebb helyzetbe kerülni. A kisebb államok, mégha olykor berzenkednek is a nyelvi sérelmekért, szinte természetesnek veszik, hogy igazodjanak egyik vagy másik nagyhatalomhoz és annak nyelvéhez.

A vázoltak miatt egy közös nyelv kérdésének felvetése valóban egy „időzített bomba” megpiszkálásának minősülhet. Miközben az európai politika így fő a saját levében, és kerüli a nyelvproblémával való szembenézést, a globalizáció vizein haladva a gazdasági–kereskedelmi tevékenység, a tudomány, az egyetemek, a kulturális szórakoztató ipar stb., stb. egyre erősebb pozícióba segítik az angol nyelvet, s ilyen módon mégis megvalósulhat, hogy egy (–két) tagország a nyelv által kiváltságos helyzetbe kerül az Unióban, maga után vonva az ismert, a többiek számára kedvezőtlen következményeket.

4.4.2. Uniónyelv és uniós közös nyelv különbözõ jelentésűek

Ha az Európai Unióval kapcsolatban olykor-olykor szó esik ‘közös nyelv’-ről, akkor ez többnyire túl általános vagy homályban hagyott jelentéssel történik, amelybe többféle célú és terjedelmű használat belefér. Ez sok félreértésre ad lehetőséget. Az már fentebb kiderült, hogy az Unió esetében olyan funkciójú használatról nem lehet szó – ütközne az Unió alapelveivel–, mint amilyen funkciót betölt egy többnemzetiségű nemzetállam államnyelve. Uniónyelvről tehát nem lehet szó, vagyis olyanról, amelyet használni kell a közösségi törvényhozástól kezdve lefelé minden szinten az uniópolgárig. Az Unió soknyelvűsége azt jelenti, hogy a közös jogi döntéseket már a legfelső szinten rögzíteni kell a tagállamok hivatalos nyelvein, és azokról az uniós állampolgárok saját (állam)nyelvükön tájékozódhatnak. (Persze, ha ez a rögzítés némelyik nyelvre nagy időeltolódással vagy hézagosan történik – a gyakorlat már eddig is mutatott ilyenre példát –, akkor ezzel az uniós polgárok kisebb-nagyobb hányadának jogai csorbulnak, az állampolgár hátrányt szenved.)

Az előbbiek azonban azt is megvilágították, hogy az uniós állampolgárok nagyobb hányada (több mint 2/3-a) helyeselné, ha mindenki vagy majdnem mindenki beszélne egy (meghatározott) idegen nyelvet. (A látókörükben lévő nyelvek közül erre a célra az angolt jelölték meg.) A nyelvtanulás motivációjára vonatkozó válaszokból elég egyértelműen kiderül, hogy a válaszolók nem egy uniónyelv jellegű közös nyelvre gondolnak, hanem a különböző anyanyelvű uniós állampolgárok közötti, különféle célú kommunikációt lehetővé tevő nyelvre. Az ilyen szerepet betöltő nyelvet nevezhetjük – megkülönböztetésül – uniós közös nyelvnek, röviden közös nyelvnek. Az előbbiekben már az is megvilágítást kapott, hogy a következmények miatt nem kívánatos, hogy az angol (vagy bármelyik etnikus nyelv) töltse be az uniós közös nyelv szerepét. Az Európai Bizottság számára adott UEA–EEU-válaszokban már szóba került az eszperantó. Lehetne-e az eszperantó az Unió közös nyelve, mint erre utaltak, s ha igen, miért?

4.5. Miért az eszperantó?

4.5.1. Történelmi visszatekintés

(1) A Zamenhof doktor által kidolgozott és 1887-ben közreadott Internacia Lingvo nyelvtervezetből rövid idõ alatt világszerte megismert és beszélt élő nyelv lett. 1905-ben Franciaországban (Boulogne-sur-Mer) megtartották az eszperantisták első világtalálkozóját. (Azóta minden évben – kivéve a világháborús éveket – megrendezik a világtalálkozót.)

(2) 1918 óta a világ több országában végeztek összehasonlító iskolai kísérleteket az eszperantó nyelvpedagógiai tulajdonságainak megállapítására és ellenőrzésére. Ezeknek egy csoportjáról tájékoztat a 2. táblázat.

Megjegyzés: A táblázat az Olasz Közoktatási Minisztérium részére készített és általa közzétett tanulmány összefoglalója (1993) alapján készült.

(3) 1920-ban, már a Nemzetek Szövetségének első közgyűlésén határozati javaslatot terjesztettek elő (11 ország küldöttének aláírásával) az eszperantó iskolai oktatása lehetőségének vizsgálatára. A javaslatot a francia küldött élesen megtámadta [20], ennek következtében a döntést elnapolták. 1921-ben 12 küldött kezdeményezésével újra benyújtották a javaslatot, és ekkor döntés született arról, hogy a következő évben a főtitkár tegyen jelentést a javaslattal kapcsolatos vizsgálat eredményéről. A főtitkárhelyettes, a japán Nitobe Inazô tapasztalatszerzés céljából 1921-ben részt vett Prágában az eszperantó világkongresszuson. 1922-ben Genfben, a Nemzetek Szövetsége székházában nemzetközi szakkonferenciát tartottak az eszperantó oktatásának és hivatalossá tételének lehetőségéről. A konferencia zárónyilatkozata igen kedvező megállapításokat tartalmazott az eszperantóról. Ugyanígy nagyon kedvező volt az 1922 szeptemberi közgyűlés elé terjesztett főtitkári jelentés is. Többek között megállapította:

„Az elvégzett kísérletek igazolják, hogy az eszperantó nagyon könnyen tanulható, mert európai és amerikai gyerekek azt hetenkénti két tanórával egy év alatt, és Távol-Keleten a gyerekek ugyancsak heti két tanórával két év alatt megtanulják, amíg más európai nyelvet elsajátítani, heti négy-öt tanórával, hat tanulmányi év szükséges számukra. Felnöttek számára többnyire rövidebb idő szükséges: 25-40 lecke általában elég.” (Symoens, 1992; magyarul Gados, 1996:95)

A francia kormány azonban elszánt támadást indított az eszperantóra vonakozó javaslat ellen, és támogatói segítségével elérte, hogy – többéves huzavona után – végül is nem született döntés az eszperantó iskolai bevezetésére irányuló javaslatról.

A francia politikusok (és értelmiségiek) egy részének megnyilvánulásaiból sütött a nagyhatalmi gőg. „A francia nyelv lesz mindenkor a civilizáció nyelve és ugyanakkor a legjobb eszköz a páratlan irodalom megismertetésére és a francia gondolat terjeszkedésének szolgálatára” – írta körlevelében Leon Bérard közoktatási miniszter. (Lins, 1990:65)

Hogy a gyakorlatban a dolgok hogyan néztek ki, jól megvilágítják a következõk: „Ez az [algériai francia – G. L.] oktatási rendszer nagyon jól illett a gyarmati politikába, hisz hozzájárult ahhoz, hogy a helyi arab és berber nyelv marganizálódjon, szervezett formában győzött meg mindenkit azok használhatatlanságáról. A forradalmi Franciaország gyarmati iskoláiban az egyetemes humanizmus nevében az algériai francia iskola diákjainak feltételezett anyanyelve a francia volt, ahogy az anyaországban is, a kis provanszálok és bretonok esetében is.

Ám nemcsak a tanítás nyelve volt »természetesen« francia, hanem a tananyag is: Franciaország földrajzát, történelmét ugyanúgy megkövetelték mint »odaát«, Algéria viszont mintha nem is létezett volna.” (Győri, 1998:68)

A francia delegátus, Georges Reynald 1922 õszén a Népszövetség közgyűlésének munkája során kijelentette: utasítást kapott kormányától, hogy a francián kívül minden más világnyelvet ellenezzen.

(Robert Phillipson Linguistic Imperialism c. könyvében tényekkel – pl az Anglo-American Konference Report 1961 bizalmas dokumentum tartalmának ismertetésével – mutatott rá arra, hogy most az angol nyelvet dicsőítik hasonlóan, és erőltetik rá a világra.)

Az eszperantó ellenzői saját nyelvük felmagasztalása mellett kiötlöttek mindenféle „érvet” az eszperantótól való elriasztásra. Ezek az „érvek” (mesterséges, nincs történelmi múltja, nincs kultúrája stb.) nem az eszperantó rendeltetésével, közvetítõ nyelvi szerepével és tényleges tulajdonságaival voltak kapcsolatosak, hanem anyanyelvekre alkalmazható szempontokat próbáltak az eszperantóra alkalmazni. Ezek az érvelések jellegüket tekintve olyanok, mintha azzal utasítanánk el az autó közlekedési eszközkénti használatát, hogy nem tud nyeríteni és nincsen sörénye meg farka. Az eszperantót ellenzők érvei sztereotípiákká váltak, már csak azért is mert kiötlői tekintélyes személyiségek voltak, és ma is nem ritkán használják őket (főként francia politikusok, de persze nemcsak politikusok, és nemcsak franciák, mások is, magyarok is.)

Az pedig további nagy akadálya volt az eszperantó nagyobb ismertségének és elterjedésének, hogy diktatórikus kormányzású országokban (Szovjetunióban, hitleri Németországban, a második világháború előtti és alatti Japánban, a frankói Spanyolországban, a volt szocialista országok többségében stb.) tiltották, üldözték, de legalábbis erősen korlátozták tanítását, használatát, terjesztését. (Erről a témáról szól Ulrich Lins könyve: Lins, 1990)

(4) A második világháború óta az eszperantó az ENSZ szakosított intézménye, az UNESCO közgyűlésén volt napirenden két alkalommal (1954, 1985), határozathozatallal. (1993-ban is készült határozati javaslat, de közgyűlési határozathozatalra nem került sor.) Ezek a határozatok megállapították, hogy az eszperantó a különböző népek és kultúrák közötti megértés kölcsönös eszköze, és az eszperantó mozgalomnak a nemzetközi kapcsolatokban és a világ népeinek egymáshoz való közeledése terén kifejtett tevékenysége és elért eredményei megfelelnek az UNESCO céljainak és eszméinek. Az 1985. évi határozatban (Szófia 1985. november 8.) szerepelnek, többek között, az alábbiak:

A közgyűlés „(…) tekintve, hogy az eszperantó 1987-ben ünnepli századik évfordulóját,

1. köszönti az eszperantó mozgalmat annak centenáriuma alkalmából;

2. felkéri a Főigazgatót, hogy továbbra is kísérje figyelemmel az eszperantónak, mint a különböző népek és kultúrák közötti jobb megértés eszközének fejlődését;

3. felhívja a tagállamok figyelmét arra, hogy méltó előkészületekkel, nyilatkozatokkal, különleges postabélyegek kibocsátásával stb. ünnepeljék meg az eszperantó centenáriumát és kezdeményezzék, hogy a nyelvi problémák ismeretét és az eszperantó oktatását tanulmányi programként vezessék be országaik iskoláiba és felsőoktatási intézményeibe;

4. ajánlja a nem kormányközi nemzetközi szervezeteknek, hogy vegyék ki részüket az eszperantó százéves jubileumának a megünnepléséből, és fontolják meg annak lehetőségét, hogy miként lehetne az eszperantót alkalmazni a tagállamok közötti információáramlást elősegítő eszközként, beleértve az UNESCO munkájáról való tájékoztatást is.”

Jóllehet, a kormányoknak általában nem erős oldala, hogy komolyan vennék azokat a határozatokat és ajánlásokat, melyeket képviselőik közreműködésével nemzetközi szervezetek meghoznak, az eszperantó és az eszperantó mozgalom pozitív szerepe megítélésének értékén a kormányok ilyen magatartása mitsem változtat. Ma azonban, amikor egyre többen ismerik föl a különböző kultúrák közötti párbeszéd és közeledés szükségességét [21], mégis csak hasznos lenne, ha a kormányok (és nem kormányzati szervezetek is) most már fontolóra vennék és hasznosítanák a hivatkozott UNESCO-határozatok tartalmát.

A Nemzetközi PEN 60. kongresszusa 1993. szeptember 10-én az eszperantót irodalmi nyelvként ismerte el és felvette tagjai sorába az európai eszperantista írók csoportját.

4.5.2. Az eszperantóról

Az eszperantó európai nyelvek racionális elemeinek hasznosításával megszerkesztett nyelv. Egy népcsoportnál sem anyanyelv, ezért abszolút értelemben is semleges nyelvnek tekinthető mind politikai, mind gazdasági szempontból.

Nyelvi tekintetben az eszperantó jellemzője, hogy:

a) fonémarendszere minden elemének (28 eleme van) csak egy-egy íráskép felel meg, és fordítva;

b) hatékony szóalkotási rendszere van; képzőrendszere által viszonylag kevés alapszóból jelentékeny mennyiségű szó alkotható; mind ez lehetővé teszi a szókincs folyamatos bővítését a változó világ szükségleteinek megfelelően [22];

c) a szavak szófaji hovatartozása könnyen felismerhető;

d) a hangsúly helye állandó (az utolsó előtti szótag);

e) mondatba való beszerkesztéskor a szavakra nem kell bonyolult ragozási paradigmákat alkalmazni és sokféle kivételre tekintettel lenni, mondatbeli szerepük mégis egyértelmű, jelentésük világos.

A fentiek teszik lehetővé, hogy az eszperantót az etnikus nyelvekhez képest jelentősen kevesebb idő-, energia- és költségráfordítással lehessen megtanulni.

„Mennyi idő alatt sajátítható el az eszperantó? Továbbá az angol az eszperantó alapozás után, ill. a kettő összesen? Hadd hozzam fel saját nyelvtanulásom példáját” – írta Haszpra Ottó egyik cikkében, amelyből tényszerű tájékoztatást kap az olvasó a fenti kérdésekre.

„(…) 1968-ban 20 óra eszperantó és 120 óra angol szó- és nyelvtanismétlés után mindkét nyelvből megszereztem a felsőfokot, majd egy évet töltöttem az USA-ban. Ma mindkét nyelven folyékonyan beszélek, írok és olvasok.

A felsőfokú angol nyelvvizsga szintjének elérése sokak szerint átlag 2000 órányi ráfordítást igényel és úgy vélem, nekem is szükségem lett volna erre. Viszont szisztematikus tanulásom csak 114+20=134 órát tett ki eszperantóból, 1100+120=1220 órát angolból. Vagyis a két nyelv egymás utáni elsajátítása 1354 órát, azaz 32%-kal kevesebbet vett igénybe, mint amennyibe csak az angolé került volna, a megtanult eszperantó előtanulmányi hatás nélkül. 800 órányi szisztematikus tanulás után (amely szintén majdnem belefért a 2000-be) még spanyol felsőfokot is szereztem, majd spanyol nyelvterületeken összesen három hónapot töltöttem, miközben előadásokat tartottam.” (Haszpra, 2001a:219; 2001b:30-31)

Tudományos, kulturális szervezetek

Az eszperantó nemzetközi nyelvvel, tudományos és kulturális kérdésekkel, tájékoztatással stb. kapcsolatos feladatokat – önálló vagy részben önálló – intézmények sora lát el. Ezek közé tartoznak például az alábbiak:

· Eszperantó Akadémia (Akademio de Esperanto), amelynek céljai és feladatai:
1) A “Fundamento”-nak megfelelően megőrizni és támogatni az eszperantó nyelvet, és ellenőrizni fejlődését; 2) az eszperantót illetőleg minden nyelvi kérdés kutatása; 3) művek bírálata nyelvi tekintetben; 4) minden konkurrenciával szemben (meg)védeni az eszperantót.

· Világ-nyelvprobléma Kutatás és Dokumentálás Központja (Centro de Esploro kaj Dokumentado pri la Monda Lingvo-Problemo. Mozaikszóval: CED. Hollandia, Rotterdam.) Céljai: az UEA-n belül és kívüle előmozdítani kutatást, dokumentálást és nevelést a következők terén: a) minden nyelvi probléma a nemzetközi és államközi kapcsolatokban; b) többországú és világméretű nyelvtervezés lehetőségei, módjai és következményei; c) eszperantológia.

· Tudományok Nemzetközi Akadémiája (Akademio Internacia de la Sciencoj; mozaikszóval: AIS. San Marino / Németország, Göttingen.) Szakmai konferenciákat, tanfolyamokat, vizsgáztatásokat tart különböző országokban, a legtöbb esetben állami egyetemekkel együttműködve. Fő kommunikációs nyelve az eszperantó.

· Nemzetközi Eszperantó Intézet (Internacia Esperanto-Instituto; mozaikszóval: IEI. Hollandia, Den Haag.) Cseh-módszerű tanításra eszperantótanárokat képez; tananyagokat készíttet és árusít stb.

· Nemzetközi Eszperantó Múzeum [könyvtár!] (Internacia Esperanto-Muzeo; mozaikszóval: IEM Bécs, Hofburg.) Itt van a legnagyobb eszperantó könyvtár és eszperantó vonatkozású tárgyi gyűjtemény.

Állásfoglalás

Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke és a Magyarországi Eszperantó Szövetség 2002. december 10-én tudományos konferenciát rendezett Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek címmel az ELTÉ-n. Mivel egyes fontos fogalmakkal kapcsolatban ma is még téves elképzelések vannak forgalomban, az ülés résztvevői célszerűnek látták ezek pontosítását a széles nyilvánosság számára is

Az élõ nyelv és a holt nyelv kifejezések a képes beszéd fogalomkörébe tartoznak, de a következő, általánosan elfogadott jelentésekkel:

a) az élő nyelv valamely jelenleg élő közösség vagy társadalom által kommunikáció céljára rendszeresen használt nyelv;

b) a holt nyelv valamely kihalt, vagy nyelvet cserélt közösségnek vagy társadalomnak a múltban élő nyelvként használt, de ma már nem használt nyelve.

A műnyelv vagy mesterséges nyelv kifejezés csupán a nyelv létrehozatalának és fejlesztésének arra a szándékos és tudatos módjára utal, amelyet minden modern élő nyelv fejlesztésére is alkalmaznak. Lehet élő nyelv, holt nyelv, vagy csak nyelvtervezet.

Az eszperantó vonatkozásában tény, hogy amilyen (Saussure-i értelemben véve) önkényes változások mentek végbe a franciának, az olasznak, a spanyolnak stb. kialakulása során a latin nyelvhez képest, körülbelül ugyanolyan mértékű, de egyszerűsítő változtatások eredményezték az eszperantó létrejöttét is ezekhez a modern nyelvekhez képest. Ezért nevezik az eszperantót az indoeurópai nyelvek legifjabb közös hajtásának, amelyet az egész Földön szétszórtan élő, jelentős létszámú közösség családokban, egyesületekben, helyi és nemzetközi találkozókon, konferenciákon, kongresszusokon és turizmusban, szóban, írásban, nyomtatásban, folyóiratokban, könyvekben, e-mailekben, CD-ken és az interneten nap mint nap használ, tehát egyértelműen élő nyelvnek minősül.

Publikálása óta, miként a modern nyelveket, az eszperantót is saját használói (az eszperantó társadalom) fejlesztik a kor változó körülményeinek megfelelően, spontánul is és tervezetten is, de az egyszerűséget, szabályosságot és szépséget továbbra is biztosító keretek között. Az eszperantó nyelv és irodalom ugyanúgy örököse és fenntartója a latin-görög társadalom és nyelvek, valamint az utódtársadalmak és –nyelvek kultúrájának és irodalmának, és ugyanúgy képes a jelenkor nyelvi szükségleteinek kielégítésére, mint maguk az európai modern nyelvek.

A legkülönbözőbb nemzetiségű eszperantisták az eszperantó mozgalomban a világ kulturális sokszínűségét képviselik.

ELTE BTK Általános és Alkalmazott Magyarországi

Nyelvészeti Tanszéke Eszperantó Szövetség

4.5.3. Kinek mibe kerül a közös nyelv?

Az ismert mondás: Az idő pénz! Ha két nyelv megtanulásának időszükséglete jelentősen különbözik egymástól, akkor azt is célszerű vizsgálni, hogy az időkülönbségnek milyen kihatásai vannak más tényezőkre. És nemcsak az egyént, hanem a társadalmat tekintve is. Ilyen vizsgálódás eredményeiről szólnak az alábbiak.

„Átlagos képességű ember egy átlagos nehézségű nyelvet körülbelül kétezer munkaóra (egy munkaév) alatt képes elsajátítani a mindennapi társalgásban és saját szakmájában kielégítő módon ( ami messze van az anyanyelvi szinttől). Legyen ez az angol

Minden évben a lakosság 1,5 százalékának kellene új nyelvtudóként megjelennie. Ez Magyarországon 150 ezer fő, ami évi 300 millió munkaóra. Ha a nyelvtanuló idejét ezer forint/órára értékeljük, ez személyenként kétmillió, országosan 300 milliárd forint. A 400 milliós Európai Unió 340 millió nem angol anyanyelvű polgára között évente ötmillió új nyelvtudónak kell megjelennie, ami tízmilliárd munkaórát, illetve 900 milliárd eurót vagy dollárt fog jelenteni, az oktatási és egyéb járulékos költségekkel együtt pedig több mint ezermilliárd dollárt fog kitenni.” (Haszpra, 2002b)

„Az eszperantó szisztematikus tanulásához (ha a motiváció megvan!), amely az egyes személyek nemzetközi kapcsolataihoz jól használható nyelvtudást eredményez, átlagosan 200 munkaóra/fő (kb. 0,1 munkaév/fő, azaz egy erős munkahónap/fő) elegendő.

Ha az eszperantót választják az EU közös nyelvévé, az EU-nak az angolokat is magában foglaló teljes 400 milliós lakosságából kell egy évjáratnyi, azaz kereken 6 millió új nyelvtudó minden évben. Ezek az eszperantóhoz szükséges 0,1 munkaév/fővel, ill. 200 munkaóra/fővel szorozva 600 ezer munkaév/év, ill. 1200 millió munkaóra/év időt fordítanak az eszperantó tanulására, ami az angolhoz szükséges előbbi 10 milliárd munkaóra/év időtartamnak (naturális ráfordításnak) csak 12%-a és a lakosság számával arányosan, tehát gazdasági diszkrimináció nélkül oszlik meg az EU angol és nem angol országai között.” (Haszpra, 2002a:29)

4.5.4. Az eszperantó alkalmas a közös nyelvi szerepre

A fentiek bizonyítják, hogy megalapozott az Eszperantó Világszövetség és az Európai Eszperantó Unió álláspontja az Európai Bizottságnak adott válaszban, hogy: „A nyelvtanulás további ösztönzésére és a más nyelvekről való tudatosításra módszerként egy könnyen megtanult, nem nemzeti nyelv, mint a százéves eszperantó fog nagyon segítően hatni.”

A fentiek annak kijelentésére is alapot adnak, hogy az eszperantó alkalmas, sőt, minden számításba vehető nyelvnél alkalmasabb az uniós közös nyelvi szerepre. Mert:

– politikai és gazdasági szempontból semleges nyelv, egyetlen népnek, népcsoportnak sem nyújt kiváltságot másokkal szemben, ezért nem lehet etnikumok közötti összeütközés forrása; ellenkezőleg, szellemisége az etnikumok egymás iránti tiszteletét és a kölcsönös megértést sugallja;

– európai viszonylatban többnyire tizedannyi idő alatt megtanulható, mint egy etnikus nyelv; ez nemcsak az egyén számára jelent idő- és költségnyereséget, de az időnyerés, azaz a munkaidőalap növekedése társadalmilag is fontos lehet, figyelemmel arra a problémára, amely az európai lakosság elöregedéséből adódik;

– a célirányosabban (a valós szükségletek szerint) értelmezett többnyelvűség elérését két módon is elősegíthetí

a) azzal, hogy lehetővé teszi, hogy a különböző anyanyelvű uniós állampolgárok lényegesen kisebb idő- és energiafelhasználással szerezzék meg a közös nyelvi eszközt az Unión belüli hatékony kommunikációhoz, lehetőséget teremt arra, hogy a nyert idővel további, jobban az egyéni szükséglet szerint megválasztott nyelv(ek)et tanuljanak;

b) modellnyelvi tulajdonságai elősegítik a továbbiakban tanulandó nyelvek rendszerének, sajátosságainak jobb és gyorsabb megértését;

– könnyebb tanulhatósága azok számára is esélyt ad a más anyanyelvűekkel való nyelvi kommunikációra, akik nehezebben tanulnak (etnikus) nyelvet.

Az eszperantó azonban csak akkor válhat az Európai Unió közös nyelvévé, ha a tagállamok elismerik erre való alkalmasságát és alkalmazásának hasznosságát, és megteremtik a hasznosításához szükséges feltételeket, ideértve a lakosság széles körű tájékoztatását is e nyelv előnyeiről.

5. Milyen nyelvpolitika lenne összhangban az integráció céljaival az Európai Unióban? [**]

5.1. A nyelvpolitika fogalom értelmezése az Európai Unióra

Először tisztázásra szorul, hogy az Európai Unió esetében mit kell a nyelvpolitika fogalmán értenünk. Ezt a fogalmat ugyanis többnyire egy-egy állammal összefüggésben szokás használni. A kérdés tisztázásához kiindulási alapom a következő:

„A nyelvpolitika legáltalánosabb meghatározása: a politikai intézmények hatása a nyelvi szituációra, az anyanyelvre, illetve az idegen nyelvek használatára. Bővebben: az adott térségben használt nyelv(ek) funkcionális oldalára és ezen keresztül bizonyos fokig a struktúrájára gyakorolt tudatos szabályozó ráhatás, intézkedések szervezett rendszere.” (Balázs, 2001:14)

Ahhoz, hogy ez a meghatározás az Európai Unióra alkalmazható legyen helyettesítéseket kell végezni: az ‘anyanyelv’ helyett‘ közös (közvetítő) nyelv’-et, az ‘idegen nyelvek’ helyett a ‘tagállamok nyelvei’-t véve. Emellett tisztázni kell, hogy milyen, illetve mely politikai intézményeket [23] kell ideérteni.

Az Unió politikái között nyelvpolitikai elnevezésűt nem találunk. Ettől még az Uniónak van valamilyen nyelvpolitikája, vagyis érvényesül valamilyen felfogás az Unió nyelveinek szerepéről, használatáról, a nyelvhasználat befolyásolásának szükségességéről vagy a tőle való tartózkodásról, amely felfogást a gyakorlatban követnek, mégha ez nincs is rendszerbe foglaltan rögzítve és publikálva. Kérdés azonban, hogy ez az ilyen módon adott nyelvpolitika tartalmában megfelel-e az Unió céljainak és a kor követelményeinek.

A jelenlegi állapot legfontosabb jellemzői:

(1) A nyelvekkel kapcsolatos politikai–jogi hatáskör megosztott az EU-intézmények (a Tanács, az Európai Parlament és az Európai Bizottság együttes hatásköre) és a tagállamok (parlamentek, kormányok együttes hatásköre) között.

(2) A nyelvekkel kapcsolatos közösségi (uniós) szabályozás két területre terjed ki, különböző érvénnyel:

a) a tagállamok hivatalos nyelvei egyben az Uniónak is hivatalos nyelvei és (egyúttal) munkanyelvei, és kötelezően használandók az Unió fő szerveinél (hivatalaik belső nyelvhasználatát ide nem értve), valamint a közösségi intézmények és az uniós állampolgárok közötti kommunikációnál;

b) nem kötelező érvényű iránymutatás az uniós állampolgárok nyelvtanulására és –tudására vonatkozólag (két uniós idegen nyelv tudása), és különféle eszközökkel (programok, pályázatok stb.) az idegennyelv-tanulás támogatása, előnyt kínálva az uniós elvárásoknak (kevésbé beszélt nyelv tanulása stb.) megfelelő nyelvválasztásnál.

(3) A tagállamok önálló, az Uniótól és egymástól független nyelvpolitikát követnek. Az uniós polgárok idegennyelv-tanulását alapvetően a globalizáció és a tagállam nyelvpolitikájából következő lehetőségek határozzák meg. Az eredményt az előző fejezetben tárgyalt adatok mutatják.

5.2. A jelenlegi helyzet kritikája

Az előbbi elemzések során következtetésként adódott, hogy egy uniós közös nyelv bevezetése, széles körű használata szükséges lenne mind az uniós társadalmi célok (az etnikumok közötti kapcsolatok és az európai identitás erősítése, a kis gazdasági egységek együttműködése feltételeinek javítása stb.), mind az uniós állampolgárok várakozása oldaláról nézve.

A közös nyelvre vonatkozó szükséglet kielégítésére a „két uniós nyelv tudásának” óhajtása nem jelent megoldást, ha nem feltétel, hogy az egyik egy mindenki által tanult nyelv legyen. Az angol nyelvnek széles körű tanulása ugyanakkor e feltétel létrejöttének lehetőségét rejti magában. Etnikus nyelv közös nyelvi szerepbe kerülése az Unióban társadalmi feszültségek forrása (sérti az egyenjogúság elvét; a többség számára gazdasági és egyéb hátrányt okoz, az angol nyelvűeknek viszonyt előnyt ad.)

Miért nincs előrehaladás a probléma megoldásának irányában? Egyáltalán, az Unió nyelvpolitikája tekintetében illetékes politikai intézmények érzékelik-e a problémát? Azt ugyan nehéz megítélni, hogy érzékelik-e, az azonban bizonyos, hogy a probléma létezéséről és a célszerűnek vélt megoldásról jelzéseket évek óta kapnak. Miért hát a mozdulatlanság? Mi a magyarázata? A magyarázat nagyon egyszerű: a megoldási lehetőségek között nem etnikus, vagyis tervezett nyelvet is számításba kellene venni (megnevezetten az eszperantót), erre azonban egyelőre nincs hajlandóság. De miért?

Az egyik, talán a fő ok abban jelölhető meg, hogy a kultúrát és az oktatást érintő jelenlegi hatásköri megosztás következtében a közös nyelv kérdéskörének nincs gazdája. A tagállamok nyelvpolitikája egyfelől a saját nyelv vagy nyelvek állapotának, és országon belüli használatának, valamint külső terjesztésének kérdéseit ölelik fel; az idegen nyelvek tanulásának irányát pedig nyelvpolitikájuk mindenekelőtt (vélt vagy valós) gazdasági érdekekhez igazítva határozza meg. Az Unió egészére vonatkozó közös nyelv kérdését – főleg az egyeztetéseket és a problémamegoldó lépéseket tekintve – természetesen nem tartják hatáskörükbe tartozónak.

De a téma nem tartozik a közösségi ügyekért leginkább felelős Európai Bizottság hatáskörébe sem [24]. Bár a Bizottságnak kezdeményezési joga van, egy közös nyelvet illetően semmit sem kezdeményezett, és az ilyen irányú felvetéseket (európai parlamenti képviselőktől, az eszperantó mozgalom részéről) rendre elhárította. Ennek több oka van. Az egyik: valószínűleg nincs olyan szervezeti egysége, amely megfelelően előkészíthetne egy ilyen lépést. („Miért nincs az EU-nak kultúrpolitikája? Hiányzik máig az EU-ból egy humánpolitikai koncepció …” – írta Glatz Ferenc. Hiányzó koncepciónak nyilvánvalóan szervezeti – szakértői – vetülete sincs! – tehetjük hozzá.) Továbbá miután a tagállamok kultúr- és nyelvpolitikájában nincs jelen egy európai közös nyelv kérdése, a Bizottságnak azzal is számolnia kell, hogy egy ilyen tárgyú kezdeményezése a Tanácsnál, amely a tagállamok érdekütköztető fóruma és az Unió legfőbb döntéshozó szerve, elutasításra találna.

Az okok között azonban jelentős súllyal esik latba a nem kellő tájékozottság és az – immár csaknem évszázados – előítéletes gondolkodás az eszperantót illetően. Meggyőző példái ennek a következők is.

• Az eszperantónál „ hiányzik a természetes nyelvek kulturális és történelmi gazdagsága” [Nincs sörénye meg farka!] – nyilatkozta 1995-ben Edith Cresson, a Bizottság – ottani pályafutását később dicstelenül befejező – tagja.

• Michel Barnier bizottsági tag az Internet útján feltett kérdésekre válaszolva (2000. június 5.), az eszperantót illetően így érvelt: „Mint már mondtam, legközelebbi célunk közelebb vinni Európát [= az Uniót] az állampolgárokhoz, és kétlem, hogy holt nyelv [!] pozitív lépés lenne ebben az irányban.”

• „A klasszikus és saját országbeli nyelvvel összehasonlítható szépirodalmi, történelmi és földrajzi hagyományok hiánya miatt az eszperantó nem szerepelhetne mint kollégiumok és líceumok programjába beiktatott tantárgy” – Kivonat a Francia Nemzetgyűlés irataiból válaszként küldve Claude Gaillardnak.

Vannak, akik nincsenek ugyan előítélettel az eszperantóval szemben, de nincsenek meggyőződve arról, hogy európai közvetítő nyelvnek megfelelne.

• Neil Kinnock, az Európai Bizottság tagjának válasza David R. Curtis brit eszperantistának 2002. december 17-én.

“Tisztelt Curtis Úr,

Köszönöm november 29-én kelt levelét. Minisztériumom és a nyelvi szolgálat kérésemre válaszolta meg korábbi leveleit.

Ön, természetesen, teljes mértékben jogosult saját szempontjai szerint szorgalmazni az eszperantó iskolai oktatását az Európai Unióban. Ugyanígy joga van kampányt folytatni az eszperantó szélesebb körű használatának támogatására.

Miközben tisztelem ezeket a jogokat, mégis, törekvéseit nem kívánom támogatni. Álláspontomban nincs semmi előítélet az eszperantó iránt. Egyszerűen azért tartom fenn, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a nyelv lingua franca-vá válhatna, akár a nagy változatosságú iskolai oktatási programokba való beépítés ösztönzésével is. Ugyanakkor az Európai Unió nem is rendelkezik törvényes lehetőséggel tantárgy kijelölésére a tagállamok iskoláiban történő oktatására.

Személyes álláspontomon túl, csak megerősítem a korábban mondottakat: a Bizottságnak nyilvánvalóan tartania kell magát a Szabályzathoz, amely feltételezi, hogy az Európai Unió hivatalos nyelvei a tagállamok hivatalos nyelvei. Ez törvényi kötelezettség, együtt a nyelvi szolgálatokkal – most 11 nyelven és 2004-től 21 nyelven – történő ellátás gyakorlati követelményeivel, s ez bizonyossá teszi, hogy az eszperantó számára nem fogunk kapacitásokat fejleszteni.

Felteszem, hogy ez a válasz talán nem elégíti ki önt, de úgy gondolom, jobb nyíltan és következetesen válaszolni önnek, mint hamis reményeket táplálni.

Őszintén az öné

Neil Kinnock”

• Catherine Lalumière, az Európai Parlament alelnökének levele Jean-Claude Corbeau-nak:

„Kedves Uram,

Pierre G. úr átadta nekem az Ön levelét és az eszperantóról szóló anyagot, melyet nekem kívánt juttatni. Küldeményét köszönöm.

Megértem az Ön érdeklõdését a kommunikáció ezen csodálatra méltó eszköze iránt, és kívánságát, hogy az európai intézményekben használatban lássa. Mégis, meg kell vallanom Önnek, hogy nem vagyok eléggé meggyőződve tényleges hatékonyságáról. Lehet, hogy »régimódi« vagyok. De nem látom, hogy egy nagyon egyszerű kommunikációs eszköz tekintettel lehet a gondolat finomságaira. A nyelvek bonyolultsága tükrözi a kultúrák összetettségét és az eszmék gazdagságát, ami engem inkább az idegen nyelvek mint az eszperantó tanulásának javasolására késztet.

A jövõ mondja meg, vajon meg kell-e változtatnom véleményemet. Jelenleg bocsássa meg nekem, ha megmaradok a nyelviség és a nyelvek ultraklasszikus tárgyalása mellett.

(…)

Catherine Lalumière

A fentiekkel kapcsolatban szükséges megjegyezni, hogy többnyire olyan javaslatokat (vagy kérdéseket) tettek az intézményeknek (tagjainak) az eszperantóval kapcsolatban, amelyek az intézmények nyelvhasználatát kívánták egyszerűsíteni. Az intézmények nyelvhasználatánál alapelv – az egyenjogúságból adódóan – a soknyelvűség. Ezért a jelenlegi viszonyok mellett az intézményi nyelvi rendszerben az eszperantónak hídnyelvként lehetne szerepe, de a Bizottság ilyen javaslattól is elzárkózik. Az uniós közös nyelv kérdése ezért nem az intézmények nyelvhasználatával, hanem alapvetően az uniós állampolgárok nyelvi kommunikációjával függ össze, és az állampolgárok érdekéből ered.

5.3. Egy célszerűbb EU-nyelvpolitika jellemzői

A nem régen lezárult Konvent tárgykörében az Unió eddigi nyelvpolitikájának megváltoztatására mutató elem nem található. Ezen a helyzeten a sorra kerülő kormányközi konferencia aligha fog változtatni. Ezért az Unió céljaihoz és az uniós állampolgárok érdekeihez jobban igazodó nyelvpolitika követelményeinek és tartalmának megfogalmazását és gyakorlatban történő érvényesítését továbbra is szorgalmazni kell.

Az Unió eddigi nyelvpolitikájának alapelve: a (hivatalos) nyelvek egyenjogúsága továbbra is a tagállamok érdekeinek igen fontos kifejezője. Ennek az 1/58 Szabályzattal az uniós fő intézményeknél történő érvényesítése tehát továbbra is szükséges. A gyakorlatban annyi változás azért várható, hogy 21 nyelv esetén nem minden nyelvről lesz közvetlen tolmácsolás más nyelvekre, hanem az az ún. hídnyelv(ek) közbeiktatásával történik. A hídnyelvi alkalmazás persze már egyfajta nyelvi diszkriminációt megjelenít. (Ez csak akkor lenne elkerülhetõ, ha a nyelvek közötti kapcsolat általánosan egy semleges közvetítő nyelv útján valósulna meg. Ilyen megoldást célzó kísérletre javaslat már ugyan volt [25], de a kezdeményezés a Bizottságnál csendben kimúlt.)

Az Európai Unió nyelvpolitikájában az uniós állampolgárok uniós nyelvi érintkezése megfelelő feltételének megteremtése terén van jelentős változásra szükség.

Formai oldalról a változás nem is mutatkozna túl jelentősnek: a „két uniós nyelv tudása” kívánalmat bővítené ez a feltétel: „melyek közül az egyik semleges nemzetközi nyelv legyen”.

Valójában azonban sokkal többről van szó: gyökeres szemléletbeli változásra van szükség. Mindenekelőtt annak belátására, hogy a maastrichti szerződéssel (és az utána következőkkel) kitűzött célokból és feladatokból következően az Unió egészét érintő kulturális feladatokat nem lehet eredményesen megoldani, ha nincs meg ehhez a közösségi (az Uniót egységében tekintő) szemlélet és a megfelelő közösségi hatáskör. (Látva a tagállamok hatalomféltését, pl. a kultúra és az oktatás terén, már az is előrelépés lenne, ha közös irányelveket fogadnának el, amelyek érvényesítési módjának eldöntése tagállami hatáskörben történne.)

A tagállamok kormányainak mindenekelőtt be kellene látniuk és el kellene fogadniuk, hogy egy közös nyelvre is szükség van az Unióban, olyanra, amely nem vezet nyelvi diszkriminációhoz, és elsajátítása az uniós állampolgárokat nem terheli túlságosan.

Továbbá a tagállamok kormányainak azt is be kellene látniuk és el kellene fogadniuk – ha valóban komolyan gondolják az olyan célokat és feladatokat, mint a gazdasági és a társadalmi kohézió erősítése, az Uniót közelebb vinni az állampolgárokhoz stb. –, hogy amint a nemzetállamok kialakulását követően társadalmilag fontossá vált a tankötelezettség bevezetése, és a tantervek törzsanyagában az államnyelv kötelező tanítása, az Unióban hasonlóan fontossá válik, függetlenül attól, hogy föderációban vagy konföderációban fognak-e megegyezni a tagállamok, egy semleges közös nyelv tanításának beemelése a közoktatásba. (Tekintve, hogy az eszperantónak modellnyelvi tulajdonságai vannak, az iskolai oktatásban első idegen nyelvként tanítva – közös nyelvi szerepén túl – idegen nyelvi oktatást alapozó tárgyként is hasznosulhat.)

A fentiek alapján az Unió nyelvpolitikájának lakossági tekintetben általános érvényűen tartalmaznia kellene, hogy a nyelvek iskolai oktatásának követelménye, időrend és fontosság szerint:

1. A szocializáció nyelve(i): az anyanyelv; ha az anyanyelv kisebbségi nyelv, akkor az anyanyelv és az adott állam hivatalos nyelve. (Sorrendiségük stb. kérdések rendezése helyi döntések szerint. Itt külön problémakörrõl van szó [26], amelynél nemcsak a régóta honos kisebbségekről, hanem a bevándorolt, betelepült több tízmillió emberről is szó van, és számuk a következő évtizedekben, uniós gazdasági okok miatt, tovább fog nőni.)

2. Európai közös nyelvként, első idegen nyelvként: eszperantó.

3. További idegen nyelv(ek).

Megjegyzések:

(1) Az 1. és. 2. tétel kötelező jellegű a közoktatásban.

(2) A 2. és 3. szerinti nyelvek tanítása egymástól független is lehet, és egymásra is épülhet. (A paderborni modell alkalmazásaként [27].)

Ha csak a tagállamoknak egy csoportja alakítaná ilyenné nyelvpolitikáját, ugyanis az annak kicsi a valószínűsége, hogy mindenki elfogadja, akkor is, túl azon, hogy maga a csoport biztosan hasznot látna belőle, a szerzett tapasztalat az Unió egésze (de a tágabb világ) számára is hasznos lenne, és továbblépésre ösztönözne.

5.4. Az „élő lelkiismeret”

Kik legyenek érzékenyek a nyelvi problémákra, ha nem az eszperantisták? Ezzel magyarázható, hogy már az 1980-as évtized második felében, amikor az Európai Közösségben megkezdődött az Európai Unióra való áttérés előkészítése, néhány, az EU-intézményekben járatos eszperantista munkacsoportot alakított a valószínűsíthető nyelvi gondokra való figyelemfelhívásra és az eszperantó lehetséges szerepének felmutatására. Ez a csoport, későbben Munkacsoport az Európai Unió nyelvproblémájáról névvel, főleg az Európai Parlamentnél és az Európai Bizottságnál keresett és talált kapcsolatokat. Közreműködésével 1993-ban nyelvpolitikai vita volt az Európai Parlament néhány tagjának (közte elnökének), nyelvtudósoknak, EU-intézményi tisztségviselőknek részvételével. A munkacsoport több tervezetet dolgozott ki (pl. a Relais-t a tolmácsolásra, a Neighbour-t iskolai kísérletekre) és juttatott el az EP tagjaihoz, a Bizottsághoz stb.

A munkacsoporttal párhuzamosan egy másik csoport az Európai Parlament tagjait tájékoztatta rendszeresen a nyelvi gondokról és az eszperantóról, és kért tőlük visszajelzést. (Az előző európai parlamenti ciklus végén a képviselők 1/5-e támogatta az eszperantó figyelembevételének gondolatát.)

Az 1996 nyarán Prágában megtartott Eszperantó Világkongresszushoz kapcsolódva nyelvpolitikai konferenciát is tartottak neves tudósoknak (pl. Robert Phillipson, Tove Skutnabb-Kangas, Reinhard Selten stb.) részvételével. A konferencia a Nitobe-szimpózium nevet kapta, a Nemzetek Szövetsége egykori főtitkárhelyettesének tiszteletére, aki 1921-ben részt vett az ugyancsak Prágában megrendezett világkongresszuson.

Az Európai Unióra való áttérés idején a tagállamokban működő országos eszperantó szervezetek a nyelvkérdésben való előrehaladás érdekében megalakították az Európai Eszperantó Uniót (EEU). Két éve Brüsszelben működni kezdett tájékoztató szolgálata (Brusela Komunikadcentro) is. Ez fontos lépésnek bizonyult, mert általa jelentősen kibővült a nyilvánossági kör. Fontos feladatának tartja a nyelvi diszkriminációs jelenségek felfedését és a Bizottság, illetve más illetékes szervek figyelmének felhívását ezekre. Az eszperantó mozgalomnak ez a tevékenysége egyre nagyobb nyilvánosságot kap. A 2003. július 26-án Göteborgban megnyílt 88. Eszperantó Világkongresszus résztvevője volt a nem eszperantista Charles Durand, neves francia tudós, a nyelvi sokszínűség védelmezője is. Előadásából vett részlet az alábbi:

„Ma szükséges, hogy széttörjük a tömegkommunikációs eszközök és az oligarchia által, mely megbízta őket, erőszakkal létrehozott falát a hallgatásnak. Az eszperantisták nemcsak az eszperantót viszik előre. Követelik a népek jogát a méltóságra, saját nyelvükön gondolkodni és dolgozni, saját kultúrájuk szerint élni, teljesen és erőszakmentesen önmaguk lenni. Az eszperantista szövetségeknek sok közös tulajdonsága van más csoportokkal, amelyek az elmúlt tizenőt évben jöttek létre szerte a világban, de különösen Európában. Ezek a csoportok sok olyan nemzeti nyelv védelméről gondoskodnak, melyeket a világ pénzmágnásai csak dialektusnak szeretnének látni, és amelyeknek szerepe így csak florkor lenne. Nagyon kívánatos a szövetség ezen a csoportok és az eszperantisták között. (…)

Ma egyedül az eszperantisták azok, akik valóban nemzetközi és mindenki által elérhető nyelvet javasolnak nekünk. Nem szólok itt ki az eszperantó előnyeiről, mert azt önök mind jobban tudják nálam, aki még nem beszélem nyelvüket. Ámde mások azt állítják nekünk, hogy valamelyik csoportnak, nem képviselve többet a világ 6-7%-ából, az anyanyelve egyetemes nyelv. Ez komoly problémát jelent nekünk. Ugyanis, ha egy természetes nyelv van kinyilvánítva egyetemesnek, abba beleértődik, hogy a többi nem olyan. Ha egy nyelv felsőbbrendűséget élvez a többi felett, az magától értetődően aláhúzza másoknak az alsóbbrendűségét. (…).”

Miként az a fenti néhány, példa jellegű, utalásból is látható, az eszperantó mozgalom, lehetőségei szerint, amelyek – legalább is anyagiakban – eléggé végesek, törekszik bizonyítani egy jobb európai nyelvpolitika szükségességét.

6. Mit tehetne Magyarország (az országon belül és kívül)? [**]

6.1. Érdekeltek vagyunk

Az előzőekben az Európai Unió nyelvpolitikája képezte a tárgyalás témáját. A Magyar Köztársaság 2004 májusától az Unió teljes jogú tagja lesz, így érdekelt a témában. A globalizáció nem kívánatos hatásainak csökkentésére az Európai Unióban az egyenjogúság elvének érvényesülése, az elfogadott értékek (demokrácia, jogállamiság, tolerancia stb.), az alapvető jogok stb. követése lehetőséget ad. Ezzel a lehetőséggel élni, a vele való élést elősegíteni minden tagállam érdeke, de akár kötelessége is. Az európai nyelvpolitika (és vele együtt a tagállamok nyelvpolitikája) változást kíván a közös céloknak és értékeknek való jobb megfelelés érdekében. Jogos tehát feltenni a fenti címben adott kérdést és törekedni megválaszolására.

A dolgozat az Európai Unió nyelvpolitikája és a közös közvetítő nyelv tárgyában tényeket, adatokat, nézeteket, következtetéseket felsorakoztatva eljutott egy végső következtetéshez, amelynek lényege, hogy egy olyan európai nyelvpolitika kidolgozása és elfogadása lenne célszerû és szükséges, amely – az uniós állampolgárok nyelvi kommunikációja feltételének megteremtése és a szükséges nyelvtudás megszerzése érdekében – az anyanyelv, semleges közös nyelv, további idegen nyelv(ek) szerepének, szükségességének, kölcsönhatásának figyelembevételére és érvényesítésére épül. A lehetséges tennivalókra utalás természetesen annak feltételezésén alapszik, hogy ezt a végső következtetést a lehetséges cselekvések címzettjei lényegében elfogadják.

A dolgozat egyik feladatának tartottam, hogy minél sokoldalúbban megvilágítsam az eszperantó nyelvvel adott lehetőség hasznosságát és hasznosíthatóságát az európai (de nemcsak európai) nyelvi gondok enyhítésében. Erősítse ezt a törekvést még két – kétségbevonhatatlan kompetenciájú – nyelvész véleménye is.

„(…): a latin akkor válhatott veszélytelen közös műveltségi nyelvvé, amikor elvesztette »nemzeti« – valójában: hatalmi – hátterét; amikor mindenkié lehetett, mert már senkié sem volt. Élő nyelv ma egy van ilyen: az eszperantó. – Ám az, hogy ez »ésszerűen tervezett mesterséges nyelv« volna, történelmi félreértés. Valósabb volna úgy jellemezni, hogy az élő nyelvek közös jellemzőinek tudatos összeválogatásával és egyesítésével alakult ki, a történelmileg rájuk rakódott ballasztoktól megszabadítva. De hát így formálódott, a történetileg kialakult nyelvjárásokból, tudatos segítséggel, jó néhány standard, azaz nemzeti irodalmi nyelv is.

Az eszperantó tehát a közöset tartalmazza a sajátosokból, a közös emberit a nemzetiekből. Ha »mesterséges« is, semmiképp sem természetellenes. S valóban nincs mögötte társadalom? Hát mikrotársadalom nincsen; de ott húzódik a mélyén, egész történelmileg felhalmozódott fogalom- és gondolatvilágával, a »makrotársadalom«: maga az emberiség.” (Deme, 1990:81-82)

„Vajon tehát bárki megtanulhat bármely idegen nyelvet? Lehet, hogy kedvező körülmények között igen. Egy úgynevezett világnyelv megtanulása az átlagos nyelvérzékű, műveltségű embertől is komoly erőfeszítést, kitartást kíván és éveken át temérdek időt köt le. Bármennyire kívánatos volna is, hogy mindenki ismerjen anyanyelvén kívül olyan idegen nyelvet, mely kaput nyisson számára a magyar nyelvterületen kívüli egyetemes emberi kultúra felé, azt nem lehet remélni, hogy a legszélesebb társadalmi rétegben általánossá váljék a francia, német, angol vagy orosz nyelvek valamelyikének ismerete. Ilyen illúzió, bármely nemes és szép, csak illúzió.

Mint eszperantista, hadd hivatkozzam itt az eszperantóra, amely a maga rendkívül egyszerű, kivételtelen, logikus fölépítésével, szóalkotási rendszerével könnyen megtanulható minden idegen nyelvismeret és minden nyelvtani képzettség nélkül aránylag csekély fáradtsággal és időáldozattal.

Emellett az eszperantó, mely a kezdeti nehézségeket a minimálisra csökkenti, kitűnő bevezető más nyelvekhez is.” (Bárczi, 1987:51)

6.2. Fellépés egy célszerűbb nyelvpolitikáért az Unióban

(1) Mind a kormánynak, mind az Európai Parlamentbe bekerülõ képviselőknek, mind az uniós kapcsolatokban résztvevő országgyűlési képviselőknek munkakapcsolataik során lehetőségük lesz az uniós nyelvi problémák felvetésére, és egy célszerűbb közös nyelvpolitika követésének szorgalmazására.

(2) Ugyanígy járhatnak el azok is, akik az EU-ban nem kormányzati szervezetek munkájában, illetve civilmozgalmakban vesznek részt.

(3) Itthon – már uniós tagként – még tovább kellene menni: hozzáfogni, az uniós közös érdekekre is tekintettel, a hazai nyelvpolitika felülvizsgálatához [28]; az idegen nyelvek tekintetében nemcsak a piacgazdasági (globalizációs) nyomásnak engedve, hanem az esélyegyenlőséget, a szolidaritát, valamint az anyanyelv szerepének erősítését (nemcsak hangoztató, de) gyakorlatilag is támogató megoldásokat előnyben részesítve. (S talán azt is jó volna látni: kiknek van beleszólása Magyarországon a nyelvpolitika alakításába.)

6.3. Az eszperantó modellnyelvi alkalmazása és egyéb haszna

Függetlenül attól, hogy az eszperantót közös nyelvi szerepre számításba veszik-e vagy nem, feltétlenül célszerű számításba venni előkészítő szerepre az idegen nyelvek oktatásánál. Visszautalok a 2. táblázat iskolai kísérletekről szóló adataira, azok között is az ún. Paderborni Modellre. Ez két nyelv, eszperantó és egy másik idegen nyelv, egymásra épülő oktatására kidolgozott eljárás, amellyel egy meghatározott (együttes) óraszám után a másodikként tanult idegen nyelvben elért tanulmányi eredmények meghaladják azok eredményeit akik eszperantó előkészítés nélkül tanulják az idegen nyelvet. Nem építeni erre a lehetőségre azt jelenti, hogy ezzel megfosztanak – most, amikor mindenhol mindenki a nyelvtudás fontosságát hangoztatja – sok-sok, a nyelvtanulási képességek terén nem túl erős tanulót attól, hogy sikeresebb legyen a nyelvtanulásban.

Az eszperantó persze nem tekinthető mindent megoldó csodaszernek. Mégis, figyelmet érdemelnek tanulása során kialakuló olyan képességek, amelyek nem csak a nyelvtanulásban hasznosulnak. Az Oktatási Minisztérium által kiadott Irányító Testületi jelentésből, amely a Technológiai Előretekintési Program kutatásainak eredményeit összegezi, származik az alábbi ajánlás.

„2. Ajánlás

Az iskolarendszer minden szintjén erősíteni kell a globális munkaerőpiacon felértékelődő készségek, értékek és ismeretek elsajátítását, az élethosszig tartó tanuláshoz szükséges alapok kialakítását. Különösen fontosak a következő készségek:

· a tanulni tudás készsége;

· kreativitás, a problémák felismerése, megfogalmazása és megoldása;

· az információtömeg »szűrése«, a szükséges információ elérése és hasznosítása;

· kommunikációs képességek (a magyar és idegen nyelv/ek/ pontos használata, a korszerű kommunikációs eszközök és módszerek alkalmazása stb.);

együttműködési készség, beilleszkedés a csoportmunkába, hatékony munkavégzés multikulturális közegben.” (Az Irányító Testület jelentése, 2000:68)

Vessük ezzel össze a következőket – Edward Symoens, a Eszperantótanárok Nemzetlözi Szövetségének (ILEI) egykori elnöke írta –:

„(…) Abból a tényből adódóan, hogy az eszperantó olyan nyelv, amely gondolkodtat, tanulmányozása kibontakoztat más, általánosabb képességeket: a képességet megfigyelni, átgondolni, okoskodni, összehasonlítani, elemezni, összetenni, következtetni, származtatni… Ezek a gyorsan kibontakozó képességek hasznosulnak más nyelvek tanulásánál is, tehát átvihetők új tanulási helyzetekre.” (Symoens, 1992)

Vajon lesz olyan intézmény, amely ezt a kettőt, az elméletileg levezetett kívánalmat és a tapasztalati tényt összekapcsolja a gyakorlatban, annak érdekében, hogy az előbbiben foglaltak valóra válása érdekében hasznosítsa az utóbbit? Vagy az elméletileg nyert eredmények és a hasznosítható tapasztalatok továbbra is külön-külön könyvekbe, kötetekbe zárva fognak heverni a polcokon, annyi haszonnal, hogy forrásként szolgálhatnak újabb kötetek megírásához?

6.4. Kinek az érdeke? Kinek a felelőssége?

Fontos tisztázni, hogy az eszperantó tárgyalt alkalmazásai kinek az érdekét szolgálnák. Vajon az eszperantó mozgalomét? Miért? Mivel? Az eszperantisták természetesen örülnek, ha kedvelt nyelvüket minél szélesebb körben használják. Ők azonban, a világ bármely részén éljenek, már tudnak kommunikálni egymással, szóban és írásban egyaránt. Az eszperantó nyelv hasznosítása azoknak az érdeke, akiknek szükségük lenne nyelvtudásra, de megszerzésében különböző okok miatt nehézségeik vannak. Ha több nyelvtudó van, az a társadalomnak is érdeke. Ha az eszperantó uniós közös nyelv lenne, akkor az az egész uniós társadalom érdeke és haszna lenne, amint azt a korábbi elemzés eredményei bemutatták.

Kinek a felelőssége, hogy az eszperantó vázolt hasznosítása megtörténjen, vagy az, ha a hasznosítás elmarad? Nyilván annak az intézménynek, vagyis az államnak, amelynek feladata az állampolgárok művelődési feltételeinek megteremtése.

Az állam felelőssége, hogy beindít-e egy hasznosítást előkészítő programot vagy nem. Ha a hasznosításról dönt, akkor az állam feladata gondoskodni a közvélemény megfelelő részletességű tájékoztatásáról, tanárok ki- és továbbképzéséről (amelynek intézményi feltétele adott), tananyagok kiadásáról stb. Az eszperantó mozgalom csak nyelvi szakértelmével és tapasztalataival nyújthat segítséget ehhez.

7. Összefoglaló helyett [**]

Szeretném hinni, hogy a dolgozattal teljesült célkitűzésem, vagyis hogy igazoltam létjogosultságát ezeknek a feltevéseknek:

1. Az Európai Uniónak alapelveivel összhangban álló nyelvpolitikát kell(ene) követnie.

2. Az Európai Unió lakosságának az anyanyelven kívül szüksége van egy semleges, más nyelveket nem veszélyeztető, viszonylag könnyen elsajátítható közvetítő nyelvre is.

Jegyzetek

[1] Mint például a Magyar Tudomány Globalizáció és civilizációk tematikus kötetében (2002.6) így jár el több szerző is. [szöveghez]

[2] „A globalizáció társadalmi differenciáló hatása minden civilizációra kiterjed. A társadalmak egyre inkább három csoportba tagozódnak. Az egyik a »globalizáltak« csoportja. Ebbe a körbe tartoznak a csaknem 70 000 transznacionális társaság több mint 800 000 vállalatának tulajdonosai, részvényesei, dolgozói, a velük kapcsolatban álló sokmillió beszállító vállalkozó és a különböző elosztó hálózatok emberei, a politikai, a gazdasági, a katonai hatalmi elitek, a társadalmak olyan képzettségű tagjai, akik ennek alapján nemzetközi szempontból is mobilisak. A másik véglethez azok tartoznak, akik a globalizációból, annak kedvező hatásaiból gyakorlatilag tartósan vagy végérvényesen kirekednek. A parasztság széles rétegei, a szakképzetlenek, a mezitlábas kapitalisták és a mezitlábas értelmiségiek. A kettő között alakult ki az ún. közbenső réteg, amely mindkét irányba mozoghat: globalizálódhat, vagy a kintrekedtek közé kerülhet.” (Simai, 2002:744) [ szöveghez]

[3] Phillipson, Robert: Linguistic Imperialism, Oxford: Oxford University Press 1992 [ szöveghez]

[4] „Felfogásunk szerint az életmód az ember (az emberek különböző csoportjai, közösségei) ismételten, szokásszerűen végzett tevékenységeinek rendszere. Velük az ember kielégíti (és részben meg is teremti) szükségleteit; kapcsolatokat, viszonyt létesít más emberekkel (egyénekkel, csoportokkal, közösségekkel, intézményekkel); meghatározott eszközöket, tárgyakat, objektivációkat használ. A tevékenységek, az általuk kifejezett szükségletek s eszközök rendszere, együtt kifejezi és a gyakorlatban megvalósítja az egyén és a közösség értékválasztását.” (Vitányi, 2000:14) [ szöveghez]

[5] „– A nemzetközi konferenciákon – a korábban szokásos két-három előadási, illetve vitanyelv helyett – jelenleg szinte kizárólag angolul lehet előadni és vitatkozni. (…) / – A nemzetközi tudományos testületekben (bár alapszabályaik szerint esetleg 2-4 hivatalos nyelvet is elfogadnak) munkanyelvként szinte kizárólag angolt használnak. (…) / – A korábban több nyelven is publikáló, nemzetközi szerzőgárdára támaszkodó folyóiratok zömében áttértek az angol használatára. (…) (Michelberger Pál: „Nemzeti nyelv a tudományban: múlt-jelen-jövő?” In.: Magyarország az ezredfordulón. A magyar nyelv az informatika korában. Bp. MTA 1999: 26-27. o. [ szöveghez]

[6] Charles Durand: La mise en place des monopoles du sovoir, Paris, L‘Harmattan, 2002 [ szöveghez]

[7] „Ugyancsak jellemző olyan nem hivatalos intézmények, szervezetek megjelenése, amelyek se nem kormányzatiak, se nem nemzetiek – mint például az Orvosok Határok Nélkül vagy az Amnesty International. Számos ilyen szerveződés nélkülözi a demokratikus elszámoltathatóságot, erősen korlátozott a cselekvési hatókörük, gyenge a politikai erejük és autoritásuk. (…)” (Hoffmann,2003:6) [ szöveghez]

[8] Utalás az első népszavazás eredményére. (G. L.) [ szöveghez]

[9] A boszniai-hercegovinai etnikai konfliktus elemzéséből: „A konfliktusokban álló felek gondolkodásmodelljét és érvelési módját etnikai előítéletek és ellenségképek formálják. A hatalmi elit részéről tudatosan alkalmazott propaganda rendszerint a meglévő etnikai sztereotípiákhoz és ellenségképhez folyamodik. Ennek a saját tulajdonságok megjelenítésében éppúgy megvannak a toposzai, mint a másik nép tulajdonságainak. A saját nemzeti közösség (feltételezett) tulajdonságairól szóló kijelentések legtöbbször a vélt kultúrfölény toposza körül csoportosulnak.” (Calic, 1994:42)

„(…) az egyetemes és történelmileg dokumentálható veszélyeztetettség feltételei közepete a tárgyalásokon való kompromisszumkészség a priori kizárható. Az etnikai alapú nacionalizmus érvelési módja ennélfogva alapvetően gátolja a tárgyalásos megoldásokat. Mindeközben fontos szerepet játszik az ellenségkép, motiváló tényezővé válik az erőszakos megoldásokra való készség. Ráadásul ilyen helyzetekben a háttérbe szorítottság, az elveszített méltóság és a még meg nem valósult önrendelkezés által közvetített érzések megnövelik a fogékonyságot a messainisztikus ideológiák iránt. Tehát az erőszak alkalmazását mint önvédelmi cselekedetet lehet értékelni és igazolni.” (Calic, 1994:45) [ szöveghez]

[10] Eurobarometer 59 (Spring 2003) [ szöveghez]

[11] A lakosság részéről az EU alkotmányának (bevezetésének) támogatottsága 2003 tavaszán 63%. Eurobarometer 59. [ szöveghez]

[12] Az 1/58 Szabályzat (a Közösség/Unió bővítései során kiegészítették) [→ szöveghez]

***

1995. június 26-i ülésén az Európai Tanács elfogadta A Tanács következtetései a nyelvi különbözőségről és a többnyelvűségről az Európai Unióban (EU.Doc. 7755/95) c. okmányt, amely 13 pontban megerősíti a nyelvi különbözőségről és a többnyelvűségről addig is követett elvet, és az 1/58 Szabályzat előírásai betartásának fontosságára figyelmeztet. (Magyar nyelvű fordítása: Gados, 1996:41-42.) [ szöveghez]

[13] Például az Európai Parlament és a Tanács EC/95/819 sz. határozata. [ szöveghez]

[14] Vállalati kategóriák a foglalkoztatottak száma szerint: mikrovállalkozás: 1-9 fő; kisvállalkozás: 10-49 fő; középvállalkozás 50-249 fő. [ szöveghez]

[15] „A gazdasági szereplők helyzete a végletekig differenciálódott: az egyik oldalon 90%-ot meghaladó a mikro- és kisvállalkozások csomósodása, ám együttesen is csak a teljesítmények egyötödét adják; a másik oldalon alig néhány százalékot képviselnek a nagyvállalkozások, viszont ebben a körben realizálódik a teljesítmények több mint kétharmada. Az európai közösség és a hazai gazdaság közös problémája, hogy a végletek között nincs átjárás, vagyis hiányoznak a termeltető és integráló szerepet betöltő középvállalkozások.” (Mészáros–Pitti, 2003: 47, bevezető rész) [ szöveghez]

[16] Eurobarometer Report 54 – Europeans and Languages 15 February 2001 [ szöveghez]

[17] Az arányok érzékeltetésére:

„322 tisztviselő jut minden 10 000 uniós állampolgárra. Közülük a legtöbben a nemzeti kormányokban vagy a helyi önkormányzatokban dolgoznak(…)” (Európa diáknaptár 2000-2001, 22. o.) Ez az Unióra kivetítve 12,1 millió tisztviselőt jelent.

Az Európai Bizottságot illetően: „A bizottsági hivatalokban közel 20 000 tisztviselő dolgozik (…)” (Horváth, 2002)

„Ami a tudományos kutatók számát illeti, az EU-ban mintegy 454 ezer kutató dolgozik (…) A tudósok, mérnökök száma az EU-ban meghaladja az egymilliót.” (Európáról a katedrán. Euro Info Service. 1996, 132. o.) [ szöveghez]

[18] UEA – Eszperantó Világszövetség, EEU – Európai Eszperantó Unió [ szöveghez]

[19] Közreadta az EEU brüsszeli tájékoztató központja (Brusela Komunikadcentro) [ szöveghez]

[20] „(..) amikor a belga Henri Lafontaine szenátor jelentést tett a közgyűlésnek az ajánlásról, a francia delegátus éles tiltakozásával találta magát szemben, aki követelte, hogy ne engedjenek vitát nyitni az ügyrõl. Franciaország abban az időben az angol növekvő presztízse miatt védekezési helyzetben érezve magát, az eszperantóról szóló határozattervezetben további fenyegetést látott a francia nyelvre, mint a diplomácia klasszikus nyelvének, a helyzetét tekintve. A delegátus, Gabriel Hanotaux, a Francia Akadémia tagja, volt külügyminiszter és történész, aki műveiben a francia imperializmust dicsőítette, haragosan fordult szembe az ajánlással. Anélkül, hogy más országok delegátusai bátorkodtak volna ellenvetést tenni, Hanotaux ékesszólóan követelt »tiszteletet« nyelvének, a franciának, »amelynek saját történelme, saját szépsége van, amely igen nagy szerzők által használt nyelv, amely az egész világon ismert, amely eszméknek csodálatos terjesztő eszköze«. Elérte, hogy vita nélkül döntés született az ügy elhalasztására.” (Lins,1990:62-63.) [ szöveghez]

[21] „Egy ilyen fajta, a létező civilizációk közös pontjain, közös értékein alapuló globális etika megvalósulása minden civilizáció elemi érdeke.” (Rostoványi, 2002:795)

„A törésvonalak áthidalásában szerepet játszhat a »párbeszéd«. Megkönnyítheti az értékek, a társadalmi normák, a történelmi tapasztalatok és a mai realitások kölcsönös megértését. Ez különösen fontos a multikulturális és a különböző civilizációk közötti határokon élő társadalmakban.” (Simai, 2002:747)

„De a globalizáció azt is jelenti számunkra – ezt is hajtogatjuk immáron több mint egy évtizede –, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörön kívüli kultúrákat alaposabban kell ismernünk. És nekik is meg kell ismerniük bennünket.” (Glatz, 2002:8) [ szöveghez]

[22] Például a tudományos–műszaki haladás eredményeként használatba kerülő szavak eszperantó megfelelőit vagy a) a más nyelvű szó gyökének átvételével és megfelelő kiegészítésével, vagy b) a forrásnyelvi szó jelentését alapul vevő fordítással nyerik. Néhány példa:

a) compute (angol) à komputi = (ki)számítani; az –il- „eszközképző” alkalmazásával: komputilo = számítógép; bit = bito; bájt (byte) = bajto; bitoko (= bitnyolcas);

b) világháló = mondreto, reto (mondo = világ; reto = háló); internet = interreto, reto; honlap/hompage = hejmpag^o (hejmo = otthon; pag^o = oldal, lap) stb. [ szöveghez]

[23] „Az Európai Unió intézményrendszere egyedülálló képződmény a nemzetközi jogban. Nem hasonlítható sem a hagyományos nemzetközi szervezetekhez, sem az államokhoz. Az Európai Unió működésében a kormányközi és a nemzetekfeletti (szupranacionális) jegyek keverednek és sajátos ötvözetet hoznak létre. Az EU egyrészről nem tekinthető egyszerű kormányközi szervezetnek, mivel önálló hatáskörökkel, a Közösségek révén saját jogi személyiséggel és a közösségi intézmények által alkotott jogi normákkal rendelkezik másrészről mégsem nemzetekfeletti föderáció, amelyben a nemzeti kormányok és parlamentek központi szövetségi intézményeknek lennének alárendelve,” (Horváth, 2002:60) [ szöveghez]

[24] 1999 decemberében egy ír európarlamenti képviselő írásban kérdezte a Bizottság elnökét arról, hogy a Bizottság számításba venné-e az eszperantó bevezetését további munkanyelvként. Romano Prodi válasza: az Európai Közösségek Szerződésének 290. cikke szerint a nyelvpolitika a Tanács hatásköre. [ szöveghez]

[25] A Nyelvprobléma az Európai Unióban munkacsoport 2000-ben „Relais”néven kísérleti tervet nyújtott be az Európai Bizottsághoz, amely szerint megfelelő felkészülés után 2003-ban az Európai Parlament valamelyik ülésén bemutatnák a nyelvi rendszer működését eszperantó nyelvű közvetítéssel. A kísérleti terv a Bizottság fordító és tolmácsszolgálatánál végleg elakadt. [ szöveghez]

[26] „Sokáig sokan remélték, hogy az Európai Unió átlép a több évszázados vesztfáliai falon: egyre kevésbé az államok, egyre inkább a régiók, bennük a kisebbségek Európája lesz. E szavak még élnek, de az új uniós alkotmányterv is jelzi, hogy nem válnak valóra: az EU-t alkotó államok megtartják maguknak a főhatalmat. Bár jogköreik egy részét feltételesen betették a közösen gyakorolt szuverenitásba, a nemzetállamok (valójában: országállamok) maguk döntik el, hogy mit engednek. Abból biztosan nen, hogy egy ország az egy állam, éljen rajta akárhány különféle ajkú és nemzettudatú polgár. Bár óriási különbségek vannak a centralizált és a különféle föderalizált államok között, a vesztfáliai fal masszívan áll: egy országban csak egy állam szuverén. Sem az EU, sem egy másik állam ebbe az egyetlen szuverenitásba nem nyúlhat bele, egy másik szuverenitás létre sem jöhet. Ennek sok következménye van.” Füzes Oszkár: Árnyék a falon, Népszabadság 2003. július 29. [ szöveghez]

[27] A Nyelvprobléma az Európai Unióban munkacsoport 2000-ben „Neighbour” néven kísérleti tervet nyújtott be a Bizottságnak a paderborni modell alkalmazásával végzendő iskolai kísérletekre az uniós programok keretében. Döntés nem született. [ szöveghez]

[28] “Az alkalmazott vagy hasznos nyelvészet számára, amelybe beletartozik a nyelvstratégia, nyelvművelés is, óriási kihívás olyan stratégia, konstruktív modell kidolgozása, amely az anyanyelv és az idegen nyelv megfelelő elsajátítását tűzi ki célul, s amellyel a társadalmi igazságtalanság békés csökkentéséhez, a nyelvi emberi jogok támogatásához járul hozzá” (Balázs, 2001:207) [ szöveghez]

***

Irodalom:

Andrássy György (2003?): A nyelvek és a nyelvi jog az ezredfordulón, http://www.jak.ppke.hu/forum/irodalom/nyjezr.htm

Ankerl Géza (1997): A globalizmus, az angol és a többi anyanyelv, Valóság 1997 január

Az Európai Unió alkotmányszerződésének tervezete (Fordító:Wurdits Erzsébet), Európai Tükör 2003/1

Az Irányító Testület jelentése (2000), (Technológiai Előretekintési Program) Oktatási Minisztérium Kutatás-Fejlesztési Helyettes Államtitkárság, Budapest, 2000

Balázs Géza (2001): Magyar nyelvstratégia, Magyar Tudományos Akadémia. Budapest 2001 (Magyaország az ezredfordulón. Nemzeti kuktúra)

Bárczi Géza (1987): A nemzetközi nyelvről. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest, 1987

Bayer József (2002): Globális média, globális kultúra, Magyar Tudomány 2002.6

Blanke, Detlev (2002): Gleiche Rechte für alle Sprachen? Zur Sprachenpolitik der Europäischen Union,In: Berichte des Forschungsinstituts der Internationalen Wissenschaftlichen Vereinigung Weltwirtschaft und Weldpolitik (IWVWW) e.V. TeilI: Berichte 12 (2002) Nr. 122. September, S. 33-39; Teil II: Berichte 12 (2002) Nr. 123. Oktober, S. 34-41; Teil III: Berichte 12 (2002) Nr. 124. November, S. 58-69.

Calic, Marie-Janine (1994): A boszniai-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése, Regio 4/1994

Candalier, Michel (1999): Nyelvpolitikai irányelvek a jövő évezred számára. Idegen nyelvek az oktatásban. In: Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. (Szerk.: Szépe György–Derényi András), Corvina 1999.

Chikán Attila (2001): A globalizáció és a gazdasági tevékenységek koordinációja, Ezredforduló 2001/1

Csányi Vilmos (2002): Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció, Magyar Tudomány 2002.6.

Delors, Jacques (2001): Az európai egyesülés folyamatának élcsapata. Ezredforduló 2001/3

Deme László (1990): Nyelveink jövője és jövőnk nyelve. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest, 1990

Európa 10 pontban, Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Budapest

Fekete Gyula (2000) válasza Solymosi Frigyes körkérdésére Lehorgasztott fejjel? A magyar pesszimizmusról, Magyar Tudomány 2000/1 .

Futó Péter (2001): Az EU és a globalizáció hatása a magyar kis- és középvállalkozásokra, Európai Tükör 2001/4

Gados László (1996): Az egyesülő Európában társalogjunk vagy dadogjunk? Hexaco GNH Kft, Budapest, 1996

Gados László (1999): Egyenes beszéd – nyelvügyben. Folyamodvány a józan észhez. Humán Európa Szövetség, Zalaegerszeg, 1999

Glatz Ferenc (2001): Az Európai Unió és a nyelvek, Ezredforduló 2001/2

Glatz Ferenc (2002):Szeptember 11. és a tudomány, Ezredforduló 2002/1

Győri Anna (1998): Könyvismertetés Jacques Derrida A másik egynyelvűsége, avagy az eredetprotezis című kötetérõl. Modern Nyelvoktatás IV. évf. 4. szám 1998 december

Gyulai Iván (2002):Fenntartható fejlődés, Rio + 10, Ezredforduló 2002/2

Haszpra Ottó (2001a): Az eszperantó hármas haszna, Magyar Tudomány 2001/2

Haszpra Ottó (2001b): u. a., Ezredforduló 2001/2

Haszpra Ottó (2002a): Mibe kerül a közös nyelv? Ezredforduló 2002/3

Haszpra Ottó (2002b): A közös nyelv ára, Magyar Hírlap 2002.IX.27.

Hoffmann, Stanley (2003): Globalizációk összecsapása. Új paradigma?, Kritika 2003. június:

Horváth Zoltán (2002): Kézikönyv az Európai Unióról. Ötödik, átdolgozott, bővített kiadás. Magyar Országgyűlés 2002

Lins, Ulrich (1990): La dang^era lingvo. Studo pri la persekutoj kontraù Esperanto, Eldonejo „Progreso”, 2-a eldono, 1990

Mészáros Tamás–Pitti Ziltán (2003): A vállalkozási szerkezet módosulása, különös tekintettel a középvállalkozásokra és az EU-sajátosságokra, Európai Tükör 2003/1

Minnaja, Nicola (1997): La lingva problemo kaj la novigado. In: La kostoj de la eùropa lingva (ne-) komunikado, „espERAnto” Radikaka Asocio, Roma, 1997

Palánkai Tibor (2002): Globalizáció – civilizációk – Európa, Magyar Tudomány 2002.6

Prodi, Romano (2001): A reform útján: az egyesült Európa jövőbeli stratégiája, Ezredforduló 2001/3

Rostoványi Zsolt (2002): A civilizáció(k) globalizálódása, avagy a globalizáció (de)civilizálódása? Magyar Tudomány 2002.6.

Schröder, Gerhard (2001): A reform után: Stratégiákat a jövőre nézve egész Európa számára, Ezredforduló 2001/3

Simai Mihály (2002): Civilizációk és civil társadalmak a 21. század elején, Magyar Tudomány 2002.6

Symoens, Edward (1992): Al nova internacia lingvopolitiko: La propedeùtika valoro de Esperanto. Universala Esperanto-Asocio, Rotterdam 1992

Szentes Tamás (2002): A globalizációs folyamat kedvező és kedvezőtlen hatásai, Magyar Tudomány 2002.6

Takács György(1999): hozzászólás., In.: Anyanyelv, világnyelv – Bábel? (Szerk. és vál.: Gergely Mihály), Hét Krajcár Kiadó, 1999., Budapest.

Viszt Erzsébet (2002): A versenyképesség alakulása Magyarországon a csatlakozás előtt. Európai Tükör 2002/5

Vitányi Iván (2000): Az életmód, az életvitel, a kultúra és a tudat átalakulása, Ezredforduló 2000/3

Vitányi Iván (2002): A civilizáció és a kultúra paradigmái, Magyar Tudomány 2002.6

(A kezdethez)

Gados László

A közös közvetítő nyelv kérdése az Európai Unióban

Ki/mi oldja meg a nyelvi kérdést?

A nyelvpolitika és a közös közvetítőnyelv kérdése

az Európai Unióban

B) Nyelvpolitikai probléma az Európai Unióban

A) A globalizáció mint általánosan ható tényező

B) Nyelvpolitikai probléma az Európai Unióban

Tudományos, kulturális szervezetek

Neil Kinnock”