(Tartalommutatóhoz)

(Címjegyzékhez)

Gados László

A sokféleség közös nyelve

Humán Európa Szövetség

Zalaegerszeg, 2005

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

MIÉRT SZÜLETETT MEG EZ A KÖNYV?

Az Unió jelmondata:„Egyesülve a sokféleségben”

2004. december 16-án lehetőségem volt részt venni „A mi Európánk, a mi alkotmányunk” országos konferencián és ott átvenni a szevezők ajándékaként a Szerződést az Európai Alkotmány létrehozásáról. (Röviden: Európai Alkotmány) Ugyanazon a napon érkezett meg a Magyar Nyelvőr 128. évfolyamának 4. száma, benne Grétsy Lászlónak a Hangsúlyeltolódások a nyelvművelésben című írása. Az aznapi Népszabadság „pályakép” melléklete a legújabb (2003. évi) PISA-felmérés kedvezőtlen eredményeinek okát magyarázta, az újság Fórum rovatában pedig Oktatáspolitikai divatok? című írás mutatott rá ilyen okokra.

A gondolatok, érvek, vélemények, amelyek azon a napon értek el; egybekapcsolódtak, keresztezték egymást, helyenként ellentmondtak egymásnak; kérdések megfogalmazására és megválaszolásukra késztetnek. Minderről bővebben szóljanak az alábbiak..

Néhány idézet az Európai Alkotmányból:

„I-2. cikk: Az Unió értékei. Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.

I-3. cikk: Az Unió célkitűzései. (1) Az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása. (2) […] (3) […] Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és a megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és a férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást, valamint a gyermekek jogainak védelmét. […] Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további gyarapítását. […]”

„I-5. cikk: Az Unió és a tagállamok közötti viszony. (1) Az Unió tiszteletben tartja a tagállamok Alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. […].”

„I-9. cikk: Az alapvető jogok. (1) Az Unió elismeri a II. részt képező Alapjogi Chartában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket. […].”

„I-10. cikk: Az uniós polgárság. (1) Uniós polgár mindenki, aki a tagállamok valamelyikének állampolgára. Az uniós polgárság kiegészíti, és nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot. (2) Az uniós polgárokat megilletik az Alkotmányban meghatározott jogok, és terhelik az abban megállapított kötelezettségek. Így az uniós polgárok: a) jogosultak a tagállamok területén szabadon mozogni és tartózkodni; b) választásra jogosultak és választhatók a lakóhelyük szerinti tagállam európai parlamenti és helyhatósági választásain, ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai; c) jogosultak bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni olyan harmadik ország területén, ahol az állampolgárságuk szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai; d) jogosultak petíciót benyújtani az Európai Parlamenthez, az európai ombudsmanhoz folyamodni, valamint arra, hogy az Alkotmány nyelve valamelyikén az Unió bármely intézményéhez vagy tanácsadó szervéhez forduljanak, és ugyanazon a nyelven választ kapjanak. / Ezek a jogok az Alkotmányban és a végrehajtásra elfogadott intézkedésekben megállapított feltételekkel és korlátozásokkal gyakorolhatók.”

„I-45. cikk: A demokratikus egyenlőség elve. Az Unió minden tevékenysége során tiszteletben tartja a polgárok közötti egyenlőség elvét; az Unió intézményei, szervei és hivatalai valamennyi polgárt egyenlő figyelemben részesítik.

„II-81. cikk: A megkülönböztetés tilalma. (1) Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbségekhez tartozás, vagyoni helyzet, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés. […].”

„II-82. cikk: A kulturális, vallási és nyelvi sokféleség. Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget.”

„III-280. cikk. (1) Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokféleségüket. Ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. […].”

„III-282. cikk. (1) Az Unió a tagállamok közötti együttműködés ösztönzésével és szükség esetén tevékenységük támogatásával és kiegészítésével hozzájárul a minőségi oktatás fejlesztéséhez. Ennek során teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak az oktatás tartalmára és szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét, valamint kulturális és nyelvi sokféleségüket. […].

Az Unió tevékenységének célja: a) az európai dimenzió fejlesztése az oktatásban, különösen a tagállamok nyelveinek oktatása és terjesztése útján; […].”

„12. NYILATKOZAT AZ ALAPJOGI CHARTÁHOZ FŰZÖTT MAGYARÁZATOKRÓL […]. PREAMBULUM

Európa népei, az egymás közötti egyre szorosabb egység létrehozása során úgy döntöttek, hogy osztoznak a közös értékeken alapuló békés jövőben.

Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az Unió az emberi méltóság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik. Tevékenységei középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét és megteremtve a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségét. […].”

Magasztos célok, szándékok. A megvalósítás módját, lehetőségét tekintve nem kevés bizonytalanság és kérdőjel. Mit jelent például a gyakorlatban, hogy az Európai Unió (EU) tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét? Azt jelenti, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyek ennek a szándéknak ellenében lennének? De akar-e tenni valamit annak érdekében, hogy „mások” is tiszteletben tartsák az EU-nak ezeket az értékeit? Hiszen a globalizációs folyamatok – amelyeknek erősítése, ha nem is ezzel a címkével, ugyancsak az Európai Unió céljai között szerepel – most is jól érzékelhetően sorvasztják ezeket az értékeket. A nyelvi sokféleség tiszteletben tartása a gyakorlatban ma aligha jelent többet, mint hogy a tagállamokban az állampolgárok beszélhetik az ottani nyelveket úgy, olyan hatásfokkal és olyan státusszal, amilyent a nyelvközösségeknek nyelvükhöz való viszonya meghatároz; másfelől az is értendő alatta, hogy a tagállamok (meghatározott) nyelve hivatalos nyelv és az uniós polgárok ezek valamelyikén érintkezhetnek az EU intézményeivel.

Az Európai Unió politikusai sohasem válaszolták meg azt a kérdést, így az Alkotmányban sincs róla szó, hogy az immár 450 milliós uniós polgárság, amelyet egymás jobb megismerésére biztatnak, amelytől egy európai identitás tudatát várják el, amelynek jogot adtak az Európai Unión belüli szabad helyváltoztatásra és munkavállalásra, tehát, hogy ez az uniós polgárság milyen nyelven kommunikáljon egymással. Csak azt ismételgetik: az EU polgárai tanuljanak meg 2-3 idegen nyelvet.

Az említett konferencia egyik előadójaként Gyurcsány Ferenc miniszterelnök rámutatott arra, hogy az uniós tagság nem csak előnyökkel jár, és még előttünk áll annak megválaszolása, hogy milyen Európai Uniót akarunk. Hangsúlyosan szólt a nyelvtudás fontosságáról is. (Beszéde végeztével katonás stílusban engedélyt kért a távozásra és elrepült Brüsszelbe, hogy részt vegyen az Európai Tanács ülésén.)

Vajon a miniszterelnök mely nyelv vagy nyelvek tanulására gondol, amikor a nyelvtudás fontosságáról beszél? Aligha másokra, mint arra a néhányra vagy azok egyikére, amelyeket Brüsszelben ún. munkanyelvként használnak. De vajon az uniós polgárok túlnyomó hányadának idegen nyelvként valóban ezeket a nyelveket kell megtanulniuk ahhoz, hogy az Unión belül bárhol kommunikálni tudjanak? Továbbá, az uniós polgároknak milyen konkrét célokra kell nyelvtudás, és az ennek megszerzésére fordított befektetés arányban áll-e az általa számukra elérhető haszonnal? Ki, mikor és miként bizonyította be, hogy az uniós polgárok többségének feltétlenül hasznos befektetés sok évet, energiát áldozni 2-3 idegen nyelv, de akár csak egynek is, a megtanulására? Ezek a kérdések nem tagadásai az idegennyelv-tudás szükségességének, ellenben arra vonatkozó rámutatások, hogy az EU politikusainak e tárgyban vallott felfogása nem az egyén, hanem egy politikai, gazdasági, tudományos és kulturális elit szükségleteiből és lehetőségeiből indul ki.

Az Európai Unió távlati céljaiból logikusan következne, hogy az uniós polgároknak anyanyelvükön kívül legyen egy könnyebben elsajátítható, az EU alkotmányos követelményeit nem sértő közös nyelve is. Ez a kérdés az EU politikusai számára azonban „kényes kérdés”. Miért? Mert gondolatvilágukban csak etnikus nyelvek kaphatnak helyt. Márpedig bármelyik európa nyelv hivatalosan történő előnyben részesítése az Európai Unió Alkotmányába ütköző, diszkriminációnak minősülő tett lenne.

Amikor a politika keze meg van kötve, segítséget kap értelmiségi tekintélyektől. Részlet Grétsy Lászlónak a Magyar Nyelvőrben megjelent írásából.

„Bármennyire is öröm, hogy egy EU-nyelvnek májustól már eleve minden polgár is birtokosa pusztán azáltal, hogy tud magyarul – úgy, ahogy, de tud –, ez még nem elég az üdvösséghez. Tudomásul kell venni, hogy az angol, ez a globális lingua franca, ez a szuper-metanyelv, amilyennek Tom McArthur mutatja be Oxford Guide to World English (Oxford, 2002) című könyvében, ez napjainkban nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen, az EU-ban mindenképpen az. Éppen ezért, bár a viták még mindig zajlanak, az elhalványulóban levő eszperantista mozgalom minden tiszteletet megérdemlő képviselői még most is próbálkoznak, s hirdetik, hogy »1. Az Európai Uniónak alapelveivel összhangban álló nyelvpolitikát kell(ene) követnie. 2. Az Európai Unió lakosságának az anyanyelven kívül szüksége van egy semleges, más nyelveket nem veszélyeztető, viszonylag könnyen elsajátítható közvetítő nyelvre is. 3. Az eszperantó nyelv első idegen nyelvkénti általános tanítása előnyösen hat a nyelvi tudatosságra, mind az anyanyelv ismeretét és használatát, mind a további idegen nyelvek tanulását tekintve« (Gados 2004: 121)*; tudomásul kell venni, hogy ez a harc már eldőlt. Ennek tudatában pedig most már inkább arra kell törekednünk, hogy a 25 EU-nemzet közül ne mi maradjunk a sereghajtók az első számú közvetítő nyelv, az angol ismeretében, mint ahogy most azok vagyunk, hanem mindent kövessünk el, hogy ez a helyzet mielőbb változzon meg. Még egyszer hangsúlyozom: én, a magyar nyelv vizsgálója és művelője is ezt vallom és hirdetem, az első szótól az utolsóig egyetértve azzal a megállapítással, amelyet Frank Tibornak Nemzetek fölötti nyelv és nemzeti fennmaradás című tanulmányában olvashatunk a Magyar Tudomány 2004. évi 8. számában, a amelyet e kérdés lezárásaként még felolvasok (Frank 2004: 811)** »Azáltal, hogy a nemzetközileg legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket érintő szórakozási formák, mint a film, a sportélet, a populáris zene vagy az utazás világnyelve is egyértelműen az angol lett, s hogy a korszerű ismeretszerzés is egyre inkább az angol nyelvű Interneten zajlik, az internacionális angol áttöri a nemzeti nyelveknek a nemzetállamok (s a nacionalizmusok) korában erős védővonalait, és elárasztja azokat kifejezéseivel és közlésének logikájával. Ez ellen lázadhat ugyan a francia tudós, a magyar kereskedő vagy a német nyelvvédő, az angol nyelv nemzetközi térfoglalása mégis a nemzeti nyelvek intaktságának rovására, minden nemzeti akadály legyőzésével folyik.«” (Grétsy 2004: 382)

Grétsy László (2004): Hangsúlyeltolódások a nyelvművelésben. Magyar Nyelvőr 128. száma

* Gados László 2004. A nyelvpolitika és a közös közvetítő nyelv kérdése az Európai Unióban. In: Balázs Géza és Grétsy László (szerk.): Az Európai Unió és a nyelvek. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 89-122.

** Frank Tibor 2004. Nemzetek fölötti nyelv és nemzeti fennmaradás. Magyar Tudomány 8:808-23.

Világos és harcos beszéd. Tanulságos lesz azonban, ha mi is idézünk Frank Tibor fent említett cikkéből. A »repülőtéri« angol címszó alatt a szerző többek között az alábbi jellemzést adja:

„Olyan válfaja született ennek a nemzeti kultúráiban (valaha) olyan gazdag érintkezési formának, (1) amelynek immár nincs kizárólagos kötődése valamely nemzet kultúrájához, szellemi örökségéhez; (2) amely minden korábbinál szélesebb földrajzi területen, társadalmi körben terjedt el; (3) amely könnyen, s szinte bárki által alakítható, azaz nemcsak megtanulni, de akár fejleszteni is képes akárki.” (Frank 2004: 810-811)

Ismételjük csak meg: „nemcsak megtanulni, de akár fejleszteni és képes akárki”! Vajon mit szól ehhez, és hová bújik el szégyenében az a meglehetősen sok nyelvtanuló, aki az angol nyelv sok évi tanulása után nem tudott vagy csak többszöri próbálkozás után tudott megfelelni nyelvvizsgán? Vajon miért szaporodnak Európában nemzetközi szervezetek olyan álláshirdetései amelyekben az angol anyanyelvi szintű tudása feltétel? (2004 végén egy honlapon már 1000-nél több ilyen hirdetést mutatnak be.) Lehet, hogy ez a „repülőtéri” angol nem az az angol, amelynek tudására a felelősségteljes területeken ténylegesen szükség van? Lehet, hogy ez a „repülőtéri” angol, amelyért a fent idézett személyek oly nagyon lelkesednek, valójában csak a szórakoztatás és a tömegáruk terjesztésének és fogyasztásának céljaira felel meg? Mert, ha nem egy másik, egy nem könnyen elsajátítható angolról van szó, hanem erről a játszva megtanulható „repülőtérinek” nevezettről, akkor ugyan mivel magyarázhatók a következők?

„Egyetemi hallgatóink, de – történelmi okokból – még inkább oktatóink nem elegen vitaképesek vagy vitakészek idegen nyelveken. Nyelvtanuló diákjaink nincsenek felvértezve a diskutálás technikai ismereteivel, játékszabályaival, még nyelvszakosaink közül is kevesen ismerik az idegennyelvi vitakultúra módszertanának titkait. Külföldi konferenciákon a magyar résztvevők gyakran alig képesek többre, mint más által idegen nyelvre fordított előadásuk rossz kiejtéssel történő felolvasására. Előadóink külföldön sokszor azt mondanak, amit tudnak, s nem, amit akarnak.” (Frank 2004: 814).

Tekintve, hogy a nemzetközi konferenciák nyelve ma már csaknem kizárólag az angol, nem furcsa, hogy ezt a könnyűnek mondott nyelvet oly számosan nem tudják kielégitően megtanulni? Vagy talán mégsem olyan könnyű nyelv az angol, mint amennyire azt megszállottjai hirdetik?

Valójában miért is kellene az (amerikai) angolt megtanulni? Íme egy válasz:

„Olyan régi amerikai erények, mint a munkaerkölcs, az állampolgári lojalitás, az önkéntesség, a jó közszolgálat, a pszichológiai kultúra, az önsegélyezés, a türelem (a közösségi és egyéni magatartás sok más tényezőjével egyetemben) rászorulnának arra, hogy az Egyesült Államok kormánya elősegítse meghonosodásukat, térhódításukat Kelet-Közép-Európa és a nagyvilág zaklatott régióiba.” (Frank 2004: 820).

(Hm, mily különös: a felsorolt erények „szorulnának rá” arra, hogy nálunk meghonosítsák őket? Mi, itteni gondolkodásunkkal, a fenti mondandó esetében azt írnánk, hogy az említett térségek szorulnának rá arra, hogy a felsorolt erények ott meghonosodjanak. Az ilyen fordított megközelítést is importálnunk kell?) Mialatt az Európai Unió politikusai szemérmesen hallgatnak egy közös nyelv szükségességéről az EU-ban, Frank Tibornak van ajánlása:

„A nemzetközi vagy szupranacionális angol nyelv rendkívüli szerepe az egységesülő kontinentális Európában abból a tényből fakad, hogy nem egyike a helyi nyelveknek, hanem kívülről jön. Közös nyelvéül szolgálhat az Európai Uniónak. Sikerét Kelet-Közép-Európában ma (még) annak a szovjetellenes színezetnek köszönheti, amelyet a hidegháború éveiben szerzett.” (Frank 2004:822). Továbbá:

„S mégis: a globalizációtól és az »amerikai imperializmustól« való félelem s mindennemű fenntartás ellenére az angol nyelv az Európai Unióban hiányt pótol. Ebben szerepe van és lesz annak, hogy az angol nemcsak a beszéd és az írás eszköze, hanem korszerű, demokratikus gondolkodásmód, társadalomszemlélet, érintkezési kultúra és világlátás, ami jó értelemben átalakíthatja az európai népek egymás közötti kapcsolattartását, egymás percepcióját és megértését. A latin óta nem volt olyan nemzetközi, bizonyos értelemben »külső« nyelv, amely képes lehet annyira összekapcsolni a kontinentális európai nemzeteket, mint az angol. Ha megmarad demokratikus tartalma, ha ellenáll imperialisztikus felhasználóinak, ha megőrzi belső szabadságát, hivatása lehet az európai kontinensen. (Frank 2004:823).

(Hm, hogyan állhat ellen egy nyelv imperialisztikus felhasználóinak? Ismét rá kell döbbenünk arra, hogy nyelvünket és gondolkodásunkat még nem hatotta át kellően az ilyen fordított gondolkodásmód. Mert elmaradott felfogásunk szerint ellenállni nyilván csak azok tudhatnak, ha akarnak, akik ellen a nyelvi imperialisztikus törekvések irányulnak.) Vajon az Európai Unió politikusainak többsége elfogadja azt a gondolatot, hogy az Egyesült Államok – most még talán vonakodó – kormányának és az (amerikai) angol nyelvnek kellene az üdvösséget elhozniuk az Európai Unió kontinensen élő nemzetei számára és megtanítani őket a tisztességes életre és viselkedésre? És mit szólnak ehhez az érintett uniós polgárok? Mi bújik meg az ajánló gondolatban és indoklásában, ha nem a nyelvi imperializmus kísértete? Továbbá: az angol nyelvnek az egyik állítás szerint „nincs kizárólagos kötődése valamely nemzet kultúrájához”, egy másik kijelentésben pedig „régi amerikai erények” átültetésének eszköze. Akkor hogyan is van ez?

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a politikai, a gazdasági, a tudományos és a kulturális elit nemzetközi kapcsolataiban túlnyomóan az angol a használt nyelv. Tehát van egy elitnek nevezett réteg, amely a maga világában, nemzetközi kapcsolatrendszerében ezt a szükségletet érzékeli és az a meggyőződése, hogy ezt a szükségletet kell általánosan érvényesnek ítélni. Ez a szemlélet nincs tekintettel arra, hogy az emberek adottságai, képességei és életkörülményei nagyon különbözőek. Nem veszi tudomásul, hogy nemcsak jó nyelvérzékkel rendelkező emberek vannak, hanem olyanok is – legyenek bár más téren igen tehetségesek –, akik vért izzadva sem tudnak eredményesen megtanulni egy idegen nyelvet. Ha a gyenge nyelvérzékkel rendelkezőket nehezen elsajátítható nyelv tanulására kényszerítenek, akkor gyenge teljesítményük vagy sikertelenségük az oktatásban kudarc, az egyén számára pedig önbecsülést romboló élmény.

Az Európai Alkotmány 12. nyilatkozatának preambuluma szerint az EU „tevékenységei középpontjába az egyént állítja”. Nyilvánvalóan ez még csak célnak, törekvésnek tekinthető annak a felismerésnek a nyomán, hogy az Európai Unió intézményei és az állampolgárok között meglévő szakadékot szűkíteni kell. Az idegennyelv-tudás kérdésében az Európai Unió csak akkor juthat közelebb céljához, ha elfogadottá és uralkodóvá válik egy olyan szemlélet, amely az egyén (lehetséges) helyzetéből indul ki és ennek alapján veszi számba a járható utakat, továbbá állapítja meg, hogy az egyénnek milyen természetű segítség szükséges ahhoz, hogy elérhesse az adottságai szerint elérhető legnagyobb sikert.

Amartya Sen Nobel-díjas indiai közgazdásznak A fejlődés mint szabadság című könyvében kifejtett nézete szerint a közgazdász szakemberek a fejlődést többnyire szűk információs alapokon (pl. nemzeti össztermék növekedése, iparosodás stb.) értelmezik, ezek azonban egyfelől lényeges oldalakat, problémákat eltakarnak, másfelől a különböző alapokon nyert eredmények nem vagy csak nehezen hasonlíthatók össze. Sen szerint a fejlődés sokkal szélesebb körűen és pontosabban leírható, jellemezhető az egyes ember szabadságai bővítésének, (avagy a szabadsághiányai csökkentésének) tényeivel.

„..., a fejlődést olyan folyamatnak is tekinthetjük, amelynek során bővül az a szabadság, amelyet az emberek ténylegesen élveznek. Az, hogy a fejlődést az emberek szabadságával magyarázzuk, szemben áll a fejlődés szűkebb értelmezésével,...” (Sen 2003, 19.)

„Jelen könyv úgy elemzi a fejlődést, hogy abban az egyének szabadságjogai az alapvető építőelemek. Így figyelmünk elsősorban arra irányul, hogyan bővíthetők az egyes ember lehetőségei és képességei arra, hogy olyanfajta életet éljenek, amelyet értékesnek tartanak, éspedig jó okkal tartanak értékesnek. A közösségi politika javíthatja e lehetőségeket, ugyanakkor a közösségi politika irányát befolyásolhatja, ha a nyilvánosság hatékonyan él lehetőségeivel. Ez a kétirányú viszony elemzésünk kulcsfontosságú eleme.” (Sen 2003, 40.)

„Azt, hogy az emberek mit tudnak a valóságban elérni, befolyásolják gazdasági lehetőségeik, politikai szabadságjogaik, a társadalmi erők, a lehetőségek kiaknázását elősegítő jó egészségi állapotuk, iskolázottságuk, valamint kezdeményezőkészségük bátorítása és kiaknázása. E lehetőségek intézményes biztosítását az is befolyásolja, hogy az emberek hogyan gyakorolják szabadságukat, konkrétan, hogyan élnek azzal a szabadságjogukkal, hogy részt vegyenek a fent említett lehetőségek előmozdítását segítő közösségi döntések meghozatalában.” (Sen 2003, 21-22.)

Természetesen a szabadságjogok megteremtésében felelősséget hordozók is megneveztetnek:

„A különféle társadalmi intézmények – amelyek a piacok, a közigazgatási rendszerek, a törvényhozás, a politikai pártok, a nem kormányzati szervezetek, az igazságszolgáltatás, a média és általában a közösség működésével kapcsolatosak – pontosan azzal járulnak hozzá a fejlődés folyamatához, hogy kihatnak az egyéni szabadság növelésére és fenntartására. A fejlődést úgy kell elemezni, hogy integrált módon vizsgáljuk az egyes intézmények szerepét, valamint ezek interakcióját. A fejlődés folyamatában nemcsak a piacok és egyéb intézmények működése lényeges, hanem az értékek kialakítása és a társadalmi erkölcsök létrejötte és evolúciója is.” (Sen 2003, 453.)

Az uniós közös nyelv tárgyában már érintett és még megfogalmazható, az uniós polgárok fontos érdekeit érintő kérdések válaszra, megoldásra várnak. A valóban előnyös, jó megoldást – az angol diadalmas előrenyomulása ellenére – az eszperantó kínálja. Az eszperantót közös nyelvként tekintetbe vevő uniós nyelvpolitika elfogadásának és alkalmazásának szükségességéről és előnyéről szól a könyv I. része. Kiknek? Elsősoron azoknak a civil szervezeteknek, amelyek érdekeltek abban, hogy az EU-n belüli civil kapcsolatok erősödjenek és könnyebbé váljanak. Ha azután úgy találják, hogy a I. részben vázoltak alkalmazása előnyös lenne, akkor pedig az Európai Unió és az ország politikai intézményeinél, éljenek javaslattevő jogukkal.

A más anyanyelvűekkel való kommunikációra való képesség megszerzését korunk követelményének tekinthetjük. Ezt elfogadva, hogyan kell értelmeznünk az egyénből való kiindulást a nyelvtanulás, a nyelvtudás megszerzése kérdésében? Tekintettel az emberek velük született tulajdoságainak terén, valamint társadalmi-kulturális környezetükben létező különbségekre, a legfőbb szempontnak az adódik, hogy első idegen nyelvként olyan nyelvet kell tanítani, amellyel a gyengébb nyelvtehetségű tanulók is képesek megbirkózni, és megszerezni azt az örömöt, hogy tudnak idegen nyelven is kommunikálni. Az ennél a nyelvnél szerzett ismeret és tapasztalat azután már bizonyos fokú tájékozást is ad a bonyolultabb szerkezetű nyelvek tanulásához. Az eszperantó nyelv teljesen megfelel erre a célra. Az erről szóló bizonyítékokat a könyv II. része mutatja be. Kiknek? Mindenekelőtt szülők és leendő szülők számára, hogy ismerjék meg ezt a lehetőséget is, és hogy eldönthessék: akarják-e, hogy gyermekeik hasznosíthassák ezt a lehetőséget. Ha pedig akarják, akkor pedig éljenek állampolgári jogukkal, és kényszerítsék ki a feltételek megteremtését a közoktatásért felelős különböző szintű intézményeknél. A könyv II. része ugyanakkor ezeknek az intézményeknek is szól, segítséget kínálva szemléletváltáshoz és az új szemléleten alapuló gyakorlat megvalósításához.

Itt köszönöm meg dr. Deme László ny. egyetemi tanárnak – mintegy elvi, elméleti bevezetést adó – írását, melynek gondolatait, azok helytállóságát az idő múlása sem kezdheti ki.

Végül egy megjegyzés erejéig ki kell térni az egyik idézetben olvasható, mégpedig „az elhalványulóban levő eszperantista mozgalom” kitételre. Ugyanis ez a mozgalom csak az angol erősödő inváziójának fényében tűnhet elhalványulónak. Az erőviszonyok hatalmi és anyagi tekintetben nem hasonlíthatók össze. Mert, amíg az angol nyelv terjesztése mögött birodalmak intézményei és pénze, valamint európai államokban adófizetők pénzén fenntartott intézmények állnak, addig az eszperantó mozgalom egyelőre csak egy békés világért szívósan munkálkodó tagjainak tevékenységére és szerény anyagi erejére építhet. Az eszperantó nyelv azonban kincs az emberiség számára, amelyet nem kellően hasznosítani vétek lenne – ezt kitartóan tudatni kell. Ezért is meg kellett születnie ennek a könyvnek.

A szerző

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

AJÁNLÁS

Bizalommal és bizakodva ajánlom figyelmébe az Olvasónak Gados Lászlónak ezt a könyvét. Örülnék, ha segítségével minél többen végigjárnák azt az utat, amelynek megtételéhez nekem annak idején nem volt ilyen segítségem.

Magam harmincnégy esztendeje, 1971-ben jutottam el – egy híján harminc évi „anyanyelvészkedés” után – oda, hogy átgondoljam az akkor időszerűnek látszó (ma így mondanám inkább: akkoriban divatos) témát ezen a címen: „Nyelv és nyelvészet a tudományos-technikai forradalom idején” (Magyar Nyelvőr 1971. évf. 395-407). Alig öt év után már nyakig ültem az „interlingvisztikában”, a világ soknyelvűségének problematikájában, keresve a kiutat abból a csapdából, amelyet „Anyanyelv és másodnyelv”* című írásomban így fogalmaztam meg magamnak: „A soknyelvűség természetes öröksége, de keserves adója, és egyre inkább ijesztő gátja az emberiség fejlődésének”.

Ami akkor megsejtés és tapogatózás volt, elsősorban az anyanyelv felől indulva, most részletezve és kellően dokumentálva került a kezembe, Gados László tüzetes feldolgozásában; bőséges forrásanyag alapján bemutatva a spontán „kibontakozás” magára hagyásának veszélyeit; s még részletezőbben megvilágítva a kedvező kibontakozás lehetséges útját-módját.

Induló töprenkedésemnek akkori (mondhatnám rá: „gyógypedagógiai szintű”) megfogalmazását (az imént jelzett címen) azért ajánlom fel neki utóközlésre, s olvasójának átgondolásra, hogy megéreztessem: a „kész tények” és „adott helyzetek” önmegadó elfogadása helyett talán érdemes a legnehezebb kérdést is „a kályhától indulva” megközelíteni: újra átgondolni; azaz nem megelőlegezni, hanem a végén levonni a következtetést.

Magam így jutottam el azóta idáig (azután persze tovább és tovább). Tartsanak velünk, a kibontakozás felé – legalább gondolatban!

*Világ és Nyelv 1976/5. szám

Anyanyelv és másodnyelv

A kutya ugat, a macska nyávog, a ló nyerít, az ember beszél… e kapcsolatokkal már kisdedkorunkban találkozunk a megismerés szintjén. De ami mögöttük van, azon ritkán töprengünk el, e különbségek minőségi oldalának felismeréséig legtöbben még felnőttkorban sem jutnak.

Pedig érdemes végiggondolni egyszer!

A kiskutya egy szép napon a fejlődésnek bizonyos szakaszában akkor is ugatni kezd, ha sehol a környéken más kutya nincsen. Így van a kismacska a nyávogással, a csikó a nyerítéssel. Az ő hangadásuk biológiai örökség: spontán jelzés belső – mondjuk, hogy pszichikai – állapotukról. Nem kell „tanulniuk”; – de nem tudják „továbbtanulni”, tökéletesíteni sem.

Az ember gyermeke is „emberi módon” kezd gagyogni fejlődésének egy bizonyos szakaszában. Hogy ebből lenne-e emberi beszéd felnőtt emberi környezet nélkül, arra nézve igazolt ismereteink nincsenek, mert az emberi egyed társadalomban nő fel. Emberi társadalomban – mégpedig mindjárt „valamelyikben”. Az, hogy „az ember beszél”, tulajdonképpen nem is igaz így. A valóság ez: „az emberek beszélnek”; mindig többes számban, és nagyon sokféleképpen. És mindenki úgy, ahogyan a közvetlen környezete, az a „mikrotársadalom”, amelyikbe beleszületett, illetőleg belenevelkedik.

A csecsemő hangadásformája is biológiai örökség persze. Sírása, kacagása, sikkantása, de még gügyögése is spontán jelzés a belső – nyugodtan mondhatjuk: pszichikai – állapotáról. De nem sokáig! Ösztönös hangmegnyilatkozásait környezete hamarosan elkezdi értelmesíteni; de már minden társadalom másképpen. A spontán baba nálunk a kisgyermeknek, másutt az öregasszonynak, ismét másutt az öregembernek válik „hívójelévé”. És megkezdődik a „tanulásnak” élete végéig tartó folyamata: a kisgyermek ismerkedni kezd a külvilággal; nem közvetlenül és magára utalva, hanem a dolgok és viszonyaik társadalmilag kialakított – nyelvi – jeleinek segítségével, amelyekben benne sűrül a társadalomnak – az őt körülvevő „mikrotársadalomnak” – szemlélete, hagyománya, tapasztalata, gondolkodása, valóságtükrözési módja.

A valóságot, a külvilágot – s ezen keresztül, ennek tükrében önmagát is – minden ember a nyelv segítségével ismeri meg. De „a” nyelv, így elvontan, nincsen; nyelvek vannak, s így „a” nyelv mindenki számára valamelyik nyelv. Az első nyelv, az, amelyen az egyén számára fogalom és szó, gondolat és mondatforma természetesen és áttétel nélkül azonos: anyanyelv. A vele elsajátított gondolkodás- és látásmód pedig, azt mondhatnánk: „anyagondolkodás”. A példákat ismerjük jól. Nekünk a répa a valóságnak létező jelensége, ha válfajokban is (sárgarépa, fehérrépa, cukorrépa, marharépa stb.); az angolnak ezek a dolgok nem az alapvető azonosságon belül különbözőek, hanem az alapvető különbözés mellett hasonlóak (ti. a carrot, a turnip, a sugarbeet stb. úgy áll egymás mellett, mint nekünk – mondjuk – a répa meg a retek).

Jól ismert példa: Nekem húsz ujjam van, és ez mind ujj. A németnek csupán tíz, mert ami a lábán van, az nem Finger, hanem Zehe. Az angolnak meg összesen nyolc, mert a kezén a thumb (a hüvelyk) nem finger: az első ujj (a first finger) a mutatóujja, a második ujj (a second finger) a középső ujja. Így mutatja a számokat is: a hármat úgy, hogy a hüvelyket és a kisujját eldugja. – S e nyelvek beszélői ezeket a jelenségeket nemcsak így nevezik, hanem így is észlelik. Ha idegen nyelvet tanulnak, nemcsak a fogalmak jeleit. a viszonyok kifejezőformáit kell újratanulniuk, hanem magukat a fogalmakat, a viszonyokat is.

Aki nem angol vagy orosz vagy német anyanyelvű, de angolul, oroszul, németül beszél, az már nem gondolkodhat a maga fejével, másokéval kell gondolkodnia.

Ez azt jelenti: a biológiai értelemben embernek született lényt az anyanyelv emeli mentálisan emberré; ez származtatja át belé a társadalom addigi tapasztalatait, ismereteit, látásmódját. De valamelyik társadalomét! S így nemcsak bekapcsolja a világba, hanem rögtön el is zárja tőle: a nagyvilággal az egyén csak a maga kis világának szűrőjén át léphet kapcsolatba: az egész emberiséghez abban és annyiban csatlakozhat, amiben és amennyiben a maga kis „mikrotársadalma”.

Ha többet akar, eszközt kell váltania. S e váltáshoz eszközt kell szereznie.

Ősi törekvése az embernek: megtanulni a mások nyelvét, s így legalább „kültagjává” válni még egy társadalomnak, hogy élhessen annak szellemi javaival-vívmányaival is. Ki is szolgálta ez a módszer az emberiséget mindaddig, amíg koronként és régiónként egy-egy társadalmat ismert, amelyiktől tanulni lehetett, s amelyért így tanulni érdemes volt.

De hol vagyunk ma már ettől!

A közlekedés és a hírközlés ugrásszerű fejlődésével földgolyónk összeszűkült, s rajta az ember szellemi horizontja végtelenre tágult. Idestova mindenki adhat mindenkinek, és mindenki tanulhat mindenkitől. Igaz: a térképet még országhatárok szabdalják részekre-foltokra; de gazdaságilag, tudományosan, szellemileg már legmagánabb életünk is világfüggvényben áll, ha értjük, ha nem. És mennyivel jobb volna érteni, mintsem vak erők játékának hinni! A nyelvtanulás, a fordító- és tolmácsképzés, de még a fordítógépekkel való sokféle próbálkozás is mind „máról-tegnapra” való kísérlet a megoldásra. Az ember, az egyén öt-tíz-tizenöt hasznos évet fecsérel – ismeretszerzés helyett – az ismeretszerzés eszközének, eszközeinek elsajátítására. És egyre több nyelvet kellene megtanulnunk; s társadalmanként egyre többeket foglalkoztatni azzal, hogy fordítsanak, tolmácsoljanak; azaz kapcsoljanak bennünket a táguló emberi világhoz, amelytől az zár el minket, ami hozzá emelt: az anyanyelv.

A soknyelvűség természetes öröksége, de keserves adója, s egyre inkább ijesztő gátja már az emberiség fejlődésének.

Túlkerülhetünk-e rajta? – Rövid távon aligha. Az anyanyelvek az egyén és a társadalom életében sohasem lesznek nélkülözhetők, s egyhamar nemigen cserélődnek azonosra.

A soknyelvűséget kiküszöbölni nem lehet. De megkerülni igen: egy általános és közös másodnyelv segítségével. Olyanéval, amelyet minden nép és nemzet minden fia első idegen nyelvként tanul, s máris a világba lépett vele: a kerek, a teljes világba; az emberiségnek, „a” társadalomnak – mindenkivel egyenlő jogú és esélyű – tagjaként.

A közös és egységes másodnyelv gondolata persze nem új; helyenként és időnként nyomára bukkanunk történelmi próbájának is. Ámde „általános” jellege területi tekintetben korlátozott, „közös” jellege pedig társadalmilag egyoldalú volt. Kiszabadította az egyént a maga kisebb közösségének korlátai közül, de mindjárt alávetette a nagyobbéinak: azénak, amelyiknek anyanyelve volt, s melynek a kiterjeszkedéssel uralmi nyelvévé lett.

A természetes nyelvek általános másodnyelvvé válása negatív tanulságú kísérlete a történelemnek. S ez érthető is.

A természetes nyelveknek mindegyike egy-egy történelmi-társadalmi úton kikristályosított sajátos szemlélet- és gondolkodásforma hordozója. Alapszerkezetében mind azonos – hiszen minden társadalom a környező valóságot tagolja-tükrözi a nyelvében –; de árnyalataiban más és más, minthogy minden nyelvben az azt alkotó-hordozó társadalom tagolja-tükrözi a környező valóságot.

– Egy természetes másodnyelven – ha általános is – minden nemzet csak önmagától elidegenedve, a másodnyelvet adó társadalom gondolkodásmódjához idomulva adhatná önmagát – tehát már nem is önmagát.

S a természetes nyelvek közül, természetszerűen, elsősorban a „nagy” nemzetekéi kínálják magukat „világnyelvként”. Százmilliók anyanyelvei – százmilliókat juttatva így jogtalan előnyökhöz, s – óhatatlanul, ha akaratlanul is – ahhoz az érzéshez, hogy valamiben különbek a többieknél, hiszen ők az anyatejjel szívták magukba, s ők adják a többieknek „az” emberiség közös kultúrájának „a” nyelvét. Az ő szemükben – ez elháríthatatlan – ők meg a többi nemzet fiai nem az emberiség közös nyelvét beszélnék, hanem ők a „magukét”, s a többi az „övéket”. Nincs olyan társadalmi rendszer, a miénk sem, amelyikben ne válhatnék fölényérzet, és főleg: nyelvi türelmetlenség forrásává az, hogy „a” nyelv birtoklása egyeseknek természetes adottság, míg másoknak elérendő eredmény. Megoldatlan és félig megoldott nemzetiségi problémák tömege rá a bizonyíték; társadalmi önkifejtésében gátolt, fejlődésében megrekedt, emberi önérzetében megbántott sokmillió ember rá a tanú.

Mi marad hátra? – Egy olyan nyelv, amelyik azért lehet mindenkié, mert senkié sem. Amelynek történelmileg kialakult és társadalmivá rögzült sajátos mentalitása nincsen, csak közösen emberi; s így hajlékonyan tükrözhet és kiszolgálhat minden szemléleti változatot, megőrizve és magasra emelve. Egy nyelv, amelyik eleve másodnyelvnek született, mentesen a történelmi lerakódásoktól, de hordozni képes az eredményeiket.

Korszakunk a természeti – sőt most már a társadalmi – folyamatokhoz való viszonyunkban is egyre inkább a tudatossággal, a tervezéssel, a cselekvő visszahatással jellemezhető. – Miért éppen a nyelvek maradnának ki ebből? Az anyanyelvek, amelyek az egyént a maga mikrotársadalmába emelik; s az a másodnyelv, amely ezeket a mikrotársadalmakat egy makrotársadalom egyenrangú tagjaivá avathatja! Miért éppen őket féltenénk a tudatos ráhatástól, a tervezéstől?

Illetőleg az anyanyelveket pallérozzuk, tervezzük is már. Csak a másodnyelv dolgában hagyatkozunk spontaneitásra, divatokra; – és hagyjuk szabadjára a (nem is mindig öntudatlan) imperialista hírverést a „kész és elterjedt” világnyelvekről; – a magukéról persze.

Az emberek túlságosan is szeretik önmagukat, de az emberiség még nem eléggé szereti önmagát. Ha igazán szeretné, világszervezetei révén megoldhatná már az egységes és közös másodnyelv kérdését. Belátás és többségi elhatározás dolga volna, hogy bármit, ami bármilyen nemzeti nyelven született, egyetlen idegen nyelvre kelljen csak fordítani, és már embermilliárdoké lehessen…

Talán az eszperantó?

Nem neki kívánok propagandát csinálni mindenáron. Csak az egységes és közös másodnyelv gondolatának; amely nem valakié, hanem mindenkié.

Mint például az eszperantó.

Deme László

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

I. RÉSZ

AZ EURÓPAI UNIÓ PRÓBAKÖVE
– A NYELVKÉRDÉS

ŐSZINTE, TÁRGYILAGOS ÉS HATÁROZOTT
EURÓPAI UNIÓRA (EURÓPÁRA) VAN SZÜKSÉG

Új mentalitás(t) Európában

Az Európai Unió értékeiről olvasva, különösen amikor ezeket évszázadokra visszamenő történetiséggel, de más vonatkozások említése nélkül tálalják, akkor ez olyan képet mutat, mintha Európa mindig a világ „mintagyereke” lett volna. De ez nem így volt. Ilyen egyoldalúsággal nem lehet a jelent és a jövőt igazán helyesen értelmezni, a jövőbe mutató törekvéseket jelentőségüknek megfelelően kezelni. Az Európai Unió Alkotmányából hiányzik egy olyan bevezető rész, amely arról is szólna, hogy Európa a tudomány, technika, technológia, társadalomszervezés stb. terén elért eredményeit főleg a világ nagy részének leigázására használta fel, továbbá, hogy az elmúlt évszázadokat háborúskodások végtelen sora jellemezte saját kontinensén is. Végül a 20. század világháborúinak tanulságai mutatták meg, hogy az európai népek közötti viszonyok alakulásának új irányt kell venniük; majd a gyarmatok függetlenségi harcai meghozták azt a tanulságot is, hogy Európának újfajta viszonyra kell törekednie a világ más részeivel való kapcsolatokban is.

„A Nyugat nem azzal hódította meg a világot, hogy eszmei értékei vagy vallása (melyre egyébként alig-alig tudott áttéríteni más civilizációkhoz tartozó embereket) magasabb rendű lett volna. Sikerét sokkal inkább a szervezett erőszak alkalmazásában való jártasságának köszönhette. A nyugatiak gyakran megfeledkeznek erről a tényről; a nem nyugatiak azonban soha.” (Huntington 2004: 68-69.)

A múltbéli hódító, hatalomszerzési törekvéseknek gyökeresen más irányú törekvéssel való felcserélése, amelyről az Európai Unió céljai szólnak, adhat és ad világtörténelmi jelentőséget a jelenlegi európai integrációs folyamatnak. Ennek a fordulatnak megtételére való képességet kellene legfőbb értékként számon tartani, s ennek fényében nagyobb jelentőségűek lennének a további értékek is. Az Európai Unió (remélhetőleg) szakított az olyan törekvésekkel, amelyek más népek és javaik feletti hatalom megszerzésére irányultak. A múlt ezen vonásával való szakításra történő utalás adhat hitelt az Európai Unió olyan lépéseinek, amelyekkel jobb belátásra kíván rábírni egymással még ellenséges érzelmekkel szemben álló népeket, ez mutathat fel követendő példát számukra.

Észak-Amerika Európából kitaszított és elvándorolt fiainak európai mentalitást követő terjeszkedő tevékenységével és sajátos feltételek mellett megvalósult önszerveződésének hatékonyságával vált naggyá és erőssé. Az Amerikai Egysült Államok jelenlegi mentalitása sokban emlékeztet az egykori európai mentalitásra; ezért van, hogy Európa lakóinak számottevő hányada ellenszevvel nézi az Egyesült Államok némely akcióját.

Következetesség és az „evidenciák” felülvizsgálata

Az Európai Unió céljai megvalósításának alapfeltétele a társulás önkéntessége és a társultak egyenjogúsága. Államok közötti viszonyban az egyenjogúság új vonás, új feltétel, amelyből következnie kell ennek az új feltételnek ellentmondó, ám eddig „természetesnek”, „evidenciának” tartott gondolati magatartások felülvizsgálatának is. Az elmúlt századok folyamán az emberek tudatába beleivódott, hogy ami nagyobb és erősebb – pusztán ebből következően – nagyobb tiszteletre és előnyre jogosult; és ez ma is nagyon gyakori kiindulási alap bizonyos tények, célok, törekvések tárgyalásánál. Ideje lenne tehát foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ez az alap nem kíván-e felülvizsgálatot. Mert bizony kíván. Ha az Európai Unió kibontakoztatása arra épül, hogy az „Unió tiszteletben tartja a tagállamok Alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását”, továbbá „tevékenységei középpontjába az egyént állítja”, akkor ezeket mindenki részéről teljes komolysággal kell venni és érvényesítésükre határozottan törekedni. Vagyis vizsgálni kell, hogy belőlük a mindennapi és a távlati ügyek kezeléséhez milyen következtetések és követelmények adódnak. Így például a tagállamokon belül a nemzetiségek egyenlősége és identitásának elismerése kérdésében. Következtetésként adódik, hogy erősíteni kell mindazt, ami az egyén javát – mások sérelme nélkül – szolgálja. Így, ha az bizonyított és elfogadott tény, hogy az egyén anyanyelvén szocializálódhat és fejtheti képességeit legjobban, akkor ebből a tényből kiindulva kell megjelölni az anyanyelvhasználattal összefüggő teendőket, mert az egyén javát ez szolgálja. Az egyéb nézetek legyenek csak a szólásszabadság érvényesülésének bizonyítékai, hirdessék azokat bármily harsányan és bármely tekintélyektől támogatva. Ha az Európai Unió lakossága soknyelvű (vagyis az anyanyelvek különböznek) és a mindennapi életben a különböző anyanyelvű emberek közötti nyelvi érintkezésre a szükségletek folyamatosan bővülnek, akkor az egyén érdekében az áll, hogy a nyelvi érintkezésre olyan eszközt használhasson, amelynek magas szinten való használatára jó esélye lehet, ugyanakkor a legkisebb (idő, pénz, szellemi energia) ráfordítással megtanulható legyen.

Az emberek beszélni is akarnak egymással

2005 márciusában készül a félidős jelentés a lisszaboni csúcson elfogadott célok teljesítésének állásáról.

„A 2000. március 23-24-i lisszaboni csúcstalálkozón útjára indított folyamat, amely a tagállamok gazdaságpolitikájának konkrétabb harmonizálásával szorosabbra vonhatja a gazdasági uniót. A lisszaboni stratégiaként meghirdetett koncepció a foglalkoztatás, a gazdasági reformok és a szociális kohézió megerősítését célozzák a tudásalapú társadalom kiépítésével párhuzamosan. A stratégia központi célkitűzése, az hogy 2010-ig az EU-t a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegyék, amely képes a fenntartható fejlődésre, miközben nagyobb szociális kohézióval több és jobb munkahelyeket teremt. A lisszaboni csúcs értelmében az egy évtizedre szóló stratégiát a tagállamok állam- és kormányfői a rendszeressé váló tavaszi csúcstalálkozóikon vizsgálják felül és egészítik ki.” (Horváth 2002: 483.)

A hírek szerint, nem sikerült a megfogalmazott célokból következő feladatok időarányos részének teljesítése, ebből következően tovább nőtt az elmaradás a legfőbb versenytárs, az Egyesült Államok teljesítményétől. Ugyanezekben a napokban kapott sajtónyilvánosságot „az a tanulmány, amelyet az üzleti világ érdekeit az EU mellett képviselő Eurochambres mutatott be Brüsszelben.” A tanulmány adatai azt mutatják, hogy az EU mintegy harminc évvel van lemaradva az USA mögött. (Népszabadság, 2005. március 14.)

A lisszaboni stratégia a versenyképesség erősítése érdekében, az információk gyors és akadálynélküli elérésének, a gazdasági szereplők közötti kapcsolatépítés és –fenntartás feltételeinek javítására stb. igen jelentős informatikai fejlesztést irányozott elő.

„Az Európai Unió a lisszaboni elnökségi következtetések gazdaságfilozófiai és politikai vetületei mellett rendkívül konkrét gyakorlati lépések sorát is meghatározta. Döntött az internet kiterjesztéséről, a mobil kommunikációs szisztémák kialakításáról, a K+F [kutatás és fejlesztés – G. L.] ráfordítások növeléséről. Új európai innovációs célokat fogalmazott meg, elhatározta a kutatóintézetek, könyvtárak, információs bázisok, egyetemek internetes összekapcsolását. Különleges »tehetséggondozást« indít el a gyermekektől az idősekig, a tanulóktól a tanárokig.” (Práger 2000: 44.)

Egy dologról azonban itt sem volt szó: az emberek közötti hatékony kommunikációt lehetővé tevő nyelvi feltételekről és feladatokról. Mint ahogyan végignézhetjük az Európai Unió politikáiról szóló ismertetéseket is, az EU-politikáktól érintett tíz- és százmillió ember nyelvi kommunikációjának célirányos, hatékony, gazdaságos megoldására nem találunk irányelveket és összehangolt konkrét terveket. Vegyük például a transzeurópai hálózatok fejlesztésének politikáját:

„(1)...annak lehetővé tétele érdekében, hogy az uniós polgárok, a gazdasági szereplők, valamint a regionális és helyi közösségek a belső határok nélküli térség kialakításának előnyeit teljes mértékben élvezhessék, az Unió hozzájárul a transzeurópai hálózatok létrehozatalához és fejlesztéséhez a közlekedési, a távközlési és az energiaipari infrastruktúra területén.

(2) A nyitott és versengő piacok rendszerének keretén belül az Unió fellépésének az a célja, hogy elősegítse a nemzeti hálózatok összekapcsolódását és átjárhatóságát, valamint a hálózatokhoz történő hozzáférést. Az Unió különös figyelmet fordít annak szükségességére, hogy a szigeteket, az elzárt területeket és a peremterületeket összekössék a Közösség központi területeivel.” (Európai Alkotmány III-246. cikk (1), (2) bek.).

Sehol sem kerül szóba azonban az, hogy az Európa különböző földrajzi területeit összekapcsoló és könnyen elérhetővé tevő hálózatokon közlekedők eredményes nyelvi érintkezéséhez milyen feltételekre lenne szükség, és azokat miként lehetne vagy kellene megteremteni.

Az Európai Unióról szóló szerződésnek alapvető hiányossága a nyelvi kommunikációs szükségletek kérdésének figyelmen kívül hagyása. Ennek negatív következményei egyre erőteljesebben meg fognak mutatkozni, hacsak az Unió döntéshozói magukba nem szállnak, és ki nem javítják az elkövetett hibákat.

El kellene már dőlnie annak, hogy valóban akarja-e az Unió azt, amit hirdet

Az Európai Unió országainak nyelvi és kulturális sokfélesége az EU alkotmánya (a szerződések) szerint érték, olyan sajátosság, amelyet meg kell őrizni és amelyre építeni kell. A sokféleség tény, és kezelésére ez az egyik lehetőség. A sokféleséghez azonban másként is lehet viszonyulni: fel kell számolni, tekintettel arra, hogy hátrányt is jelenthet. Ebből adódóan az Európai Unió hatalomgyakorlói és polgárai három út között választhatnak.

Az egyik lehetséges út: követni az USA-modellt, lemondva a gazdasági folyamatok hatásának „szociális” célú befolyásolásáról, és alárendelni mindent a gazdasági versenynek. A jelenlegi különbségeket megvilágítják az alábbiak.

„Az alapvetően a technológiai fejlettséggel, a munkaszervezéssel összefüggő versenyképesség mellett az Egyesült Államok a munkaráfordítások területén is az első helyen áll a világon. E megállapítás valószínűleg meglepő: a szakmai közvélemény előtt is általában úgy ismert, hogy a japánok munkában eltöltött ideje a legtöbb a világon. Valójában így volt ez egy-másfél évtizeddel ezelőtt. 1999-re azonban az egy évben ledolgozott munkaórák tekintetében is az Egyesült Államok került az első helyre, megelőzve Japánt és rendkívül nagy előnyt szerezve Anglia, Franciaország, vagy Németország előtt. (Amennyiben egyértelműen előnynek tekinthető egy olyan életmód, melyben a munka, a munkában eltöltött idő – korábbi tendenciákat megtörve – ismét nagyobb részt követel magának a munkán kívüli világgal, a magánélettel, a kultúrához kapcsolódó tevékenységekkel szemben.)” (Práger 2000: 38.)

„Eddig is láttuk, a két óriás versenyének legvitatottabb pontja a munkaerőpiac, illetve a versenyképesség felől tekintve: miért olyan drága – tehát versenyképtelen – az európai munkaerő. Tény, hogy Németország vezet a munkabérre rárakodó, ún. járulékos költségek tekintetében (egészségügyi járulék, ilyen-olyan támogatások, munkanélküli segély, biztosítások). Amerikában nincsenek ilyenek, ennélfogva olcsóbb az élőmunka – a korszerű termelés legdrágább komponense. Csakhogy e számok nem csupán gazdasági tényezők: ezek az adatok a két kontinens értékvitájába vannak csomagolva. Az európai munkaerőpiachoz (jóléti társadalom maradványaihoz) hozzátartozik az egészségügyi biztosítás és a többi – nálunk megszokott, igaz lerobbant – támogatási rendszerelem, Amerikában viszont a lakosság 30%-ának nincs egészségügyi biztosítása, és a Bush-adminisztráció kilátásba helyezte a jelenlegi sovány támogatás kurtitását is. A vita ezen a ponton értékekről szól: durván fogalmazva, a munkás ember, vagy csak költségtényező? A neoliberális válasz: csak költség, amit le kell szorítani, különben a munkahely elhagyja az országot.” (Almási 2005: 10.)

Egyébként is meggondolandó a dolog, ugyanis a soknyelvűség az Amerikát követő út esetén is hosszú ideig hátrányt jelentene a versenyben. Ahhoz, hogy az európai lakosság egy magas szinten beszélt angol másodnyelvűséget elérjen nagyon következetesen végrehajtott program, jelentős nagyságú befektetések és több évtizednyi idő lenne szükséges, még akkor is, ha angol nyelvű országok egy ilyen cél megvalósítását buzgón segítenék. Ám a verseny ez alatt is folyna, a mondottak miatt az európaiak hátrányával; és emiatt már tulajdonképpen nem is versenyről lenne szó Amerika és Európa között: Európa nagy gazdasági és kulturális régiójává válna az erős Távol-Kelettel versengő Egyesült Államoknak.

A második út az, amelyiken most jár az Európai Unió: vagyis törekvés a kör négyszögesítésére; azaz olyan gazdasági mutatókat elérni, mint amilyeneket az Egyesült Államok felmutat; de emellett megpróbálni a szociális intézményeket is fenntartani, amelyeknek fenntartása eleve lehetetlenné teszi a versenytárs gazdasági eredményeinek elérését. A gazdasági versenycél követése újra meg újra arra fogja kényszeríteni tehát a döntéshozókat, hogy az eddigi szociális vivmányokból egyre többet adjanak fel. Ez a gyakorlat Európát tekintve végül is olyan eredményhez vezet, mint az előző változatnál vázolt eredmény, csak sokkal lassabban, több bizonytalansággal, az állampolgárok tudatosságát folyamatosan gyengítve, a társadalmi haladásba vetett hitüket fokozatosan felemésztve.

A harmadik lehetséges út: olyan stratégia kialakítása és követése, amely gazdasági és társadalmi célokat és következményeket egyenlő súllyal kezel, és a fejlődést összetettebb mutatókkal méri, mint jelenleg. Ehhez szükséges az integrációval elérendő célok pontosítása, amelynél a lehetőségeket és feltételeket teljesebben és reálisabban veszik számításba; a célok elérése elveinek és a teendők tartalmának meghatározásában a társadalomnak nagyobb szerepet kell kapnia; a társadalom öntevékenységére is építő végrehajtásnak pedig nagy következetességgel kell megvalósulnia. El kellene dönteni végre, hogy az Európai Unió mit akar, s ha megszületett a döntés, akkor pedig a végrehajtás legyen határozott és következetes.

Az Európai Unió féloldalasságáról szaporodnak az észrevételek, felvetések. Markánsan mutatott rá a féloldalasságra Glatz Ferenc:

„De elfeledkezünk arról, hogy az Európai Unióban emberek is fognak élni, akiknek nemcsak védelmi, termelési és igazgatási-rendészeti problémáik lesznek. Ezek a jövendő Európai Unióban élő emberek nemcsak ipari termékeket és élelmet produkáló egyedek, nemcsak katonáskodó vagy szavazó individuumok, de érző, gondolkodó , az életet szellemileg is élvezni akaró egyedek. Akiknek van kulturális, érzelmi világuk is. (...) Miért nincs az EU-nak kultúrpolitikája? Hiányzik máig az EU-ból egy humánpolitikai koncepció, egy humánpolitikai vízió.” (Glatz 2001: 22-23.)

Az alábbi részletek egy tanulmányból valók, amelyben különböző szerzők véleményét sorakoztatják fel:

„Európa népeinek és országainak békés együttélése, prosperitása és az Európa gazdasági súlyának megfelelő világpolitikai szerep betöltése érdekében szükség van a kontinens egységére. Az egységesülés hajtóerejeként a legutóbbi időkig a közös piac kialakításának és a nyomában kibontakozó gazdasági fellendülésnek az igénye szolgált. Ez a hajtóerő azonban mára kifulladt; nem mintha nem lett volna sikeres, hanem mert ezen a téren már minden lényegest elértek. (...) Ahhoz azonban, hogy a közös piac zavartalanul működjék és betölthesse funkcióját: a jólét európai térségének megteremtését, illetve kibővítését, másrészt ahhoz, hogy az EU a világban is nagyobb szerepet játszhasson, további lépésekre van szükség a politikai integráció és koordináció területén.” (Fábián–Gáspár 2005: 109.)

„... a pusztán politikai és gazdasági folyamatokra koncentráló politika könnyen kudarcot vallhat a közösségépítés terén nagyobb megrázkódtatások bekövetkezésekor, amennyiben nem fektet kellő hangsúlyt a kulturális folyamatokra, a közös identitás és a szilárd alapokon nyugvó társadalmi szolidaritás kibontakoztatására.” (Ugyanők: 110.)

„... – az európai integráció tapasztalataival (is) összhangban – az következik, hogy a fölülről kiinduló társadalmi konstrukció önmagában nem elég egy erős kollektív identitás kifejlődéséhez. Az ideológiai vagy intézményépítés ehhez kevés. Szükség van arra is, hogy a politikai diskurzusban kibontakozó eszme az emberek széles rétegei számára váljék hihetővé és elfogadhatóvá, továbbá arra, hogy az így megerősödő identitás – a kommunikáció folyamata során megvalósuló – társadalmi reprodukciójának feltételei adottak legyenek.” (Ugyanők: 110.)

Egy szemléletváltással együttjáró elmozdulás szükségességéről igen nyomatékosan szólt az MTA Elnökségi Környezettudományi Bizottság kibővített ülésén (2002. január 17.) a fenntartható fejlődés témakörében tartott előadásában Gyulai Iván:

„A fenntarthatóság eléréséhez paradigmaváltásra, az élet minden területét átható változtatásokra van szükség. A holisztikus gondolkodás értelmében a megoldásnak azokat az okokat kell megszüntetnie, amelyek ma a megvalósulás akadályai.

· Az oktatásban, a politikai és közgondolkodásban fel kell ismerni azt az alapvető tényt, hogy az ember a természet része, múltja, jelene és jövője szempontjából meghatározó a környezet minősége, az erőforrások bősége; s mindezek megőrzésének érdekében harmonikus illeszkedése a környezetéhez.

· Helyre kell állítani a társadalmi jólét elsőbbségét a gazdasági növekedéssel szemben. Az emberi fejlődés célja a folytonos szociális jobblét megvalósítása, amelyben a gazdaság eszköz, a környezet pedig feltétel.

· Társadalmunk formálásában lényegesen nagyobb figyelmet kell szentelnünk azoknak az erkölcsi, etikai normáknak, amelyek meghatározzák az egyes emberek, egyes társadalmak és környezetük között fennálló viszonyrendszert. Az új etika nem képzelhető el az egyes emberek értékrendjének megváltozása nélkül. Az egész társadalom feladata, hogy ezt az új rendet felállítsa, s hogy az egyes emberek szintjéig nyúljon a megoldás érdekében.

· (...)

· A különböző társadalmi csoportok megkülönböztetése sürgős feloldást igényel. A megoldás egyik módja, ha ezeket a társadalmi csoportokat nem rekesztjük ki a társadalom ügyeinek intézéséből, csak azért mert etnikailag mások, nők, öregek, fiatalok, vagy mert másként vélekednek.

· Az iskolarendszer és oktatás reformjára van szükség, az analitikus, tantárgyi szemléletet holisztikus látásmódnak és ennek megfelelő tantárgyi integrációnak kell felváltani.

· (...) (Gyulai 2002: 17.).

A továbbiakban az európai nyelvi kommunikáció kérdéskörét az egyén szükségleteit és lehetőségeit, valamint a nyelvi sokféleség érvényesülése követelményét szem előtt tartva tárgyaljuk.

NYELVHASZNÁLATI KÉRDÉSEK AZ EURÓPAI UNIÓBAN

Kulcsszavak nyomában

2005 márciusában még messze van annak a folyamatnak a vége, amelynek tartalma döntés a tagállamok részéről a Szerződés Európai Alkotmány Létrehozásáról c. okmány elfogadásáról vagy elutasításáról. Az okmány néhány mondatának kritikai jelleggel történő vizsgálata, függetlenül az említett folyamat eredményétől, szükségesnek minősülő lépés. Először az okmány következő mondatai mögötti tartalmat vesszük szemügyre.

„Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további gyarapítását.” (I–3. cikkből)

„Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget.” (II–82. cikk)

A fenti mondatokban szereplő szavak többsége megkívánja annak értelmezését, hogy melyik mit takar, melyiknek mi a valóságra vonatkoztatható tartalma.

Az Európai Unió lényegi jellemzői

Valójában mi is az Európai Unió? A válasz összetett. Legfőbb jellemzője: államok közötti szerződés bizonyos célok együttes követésére; ehhez az államot – amely az a „politikai intézmény, amely egy pontosan körülhatárolt földrajzi területen egyedül alkalmazhat kényszert” (Andorka 1997: 633.) – megillető jogosultságok közül némelyeknek átengedése közös döntésen alapuló érvényesítésre. Ez az érvényesítés, vagyis a közös döntések végrehajtása alapvetően a tagállamokra hárul. A fő döntéshozók a tagállamok kormányainak (és államfőinek) együttese (Európai Tanács, Miniszterek Tanácsa), kiegészülve az európai állampolgárok által közvetlenül megválasztott Európai Parlamenttel. A döntéselőkészítés, a döntések végrehajtásának koordinálása és ellenőrzése további uniós intézmények (Európai Bizottság, az Európai Unió Bírósága és más szervek) feladata.

A közös döntésen alapuló szabályozásra átengedett területek, vagyis azok, amelyek kikerültek a tagállami szuverenitás (az egyedüli döntéshozatal) alól: a belső piac, a gazdasági és monetáris politika, továbbá olyan területek, amelyek az előbbiekkel összefüggő feltételi vagy környezeti tényezőket jelentenek (foglalkoztatás; szociálpolitika; gazdasági, társadalmi és területi kohézió; mezőgazdaság és halászat; környezet; fogyasztóvédelem; közlekedés; transzeurópai hálózatok; kutatás, technológiafejlesztés és űrkutatás; energia). Az állami szuverenitás többi területe tagállami hatáskörben maradt. Ezek közül azonban a népegészségügy; ipar; kultúra; idegenforgalom; oktatás, ifjúság, sport és szakképzés; polgári védelem, valamint az igazgatási együttműködés tekintetében „az Unió támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedéseket tehet”.

Folyamatban van a tagállamok együttműködésének erősítése a következőkben: határok ellenőrzése, menekültügy, bevándorlás; igazságügyi együttműködés polgári és büntetőügyekben; rendőrségi együttműködés.

Az Európai Unióra vonatkozólag eddig felsoroltaknak az a lényegi jellemzője, hogy uniós intézmények és állami szervezetek szabályozást végeznek, amellyel meghatározzák az Európai Unió területén megvalósuló gazdasági tevékenységek lehetőségeit és szabályait, az állampolgárok egyéni és csoportos jogait és kötelezettségeit, különféle tevékenységeik és életvitelük lehetőségeit. Ahogyan az állam nem azonos a fennhatósága (hatalma) alá tartozó emberek összességével, ugyanúgy az Európai Unió sem azonos a tagállamai összességének fennhatósága alá tartozó állampolgárok összességével. Az állam és az állampolgár között viszonyt kölcsönös elvárások jellemezik. Az állampolgár azt várja az államtól, hogy szabályozó tevékenységével az emberhez méltó lét, a biztonság, a boldogulás stb. feltételeit teremtse meg illetve tartsa fenn. Az állam pedig a tőle elvárt feladatok teljesítéséhez az állampolgárok hozzájárulását igényli. Azokat a „játékszabályokat”, melyek az állam és az állampolgár közötti viszony alakításának lehetőségeire vonatkoznak az alkotmány rögzíti.

Mit mutat ilyen tekintetben az Európai Unió alkotmánya? Az egyes ember, az állampolgár szempontjából az Európai Unió azt jelenti, hogy állampolgársági jogai az uniós polgárság intézményében megjelenő jogokkal némely vonatkozásban kibővülnek. Az uniós polgársághoz kapcsolódó jogok: szabad mozgás és tartózkodás az EU területén; aktív és passzív választójog az európai parlamenti, valamint a helyhatósági választásoknál az adott tagállam állampolgáraira érvényes feltételekkel; jog a megfelelő ügyintézéshez; jog dokumentumokhoz való hozzáférésre; diplomáciai védelemben való részesülés harmadik országban; petíció benyújtás lehetősége az Európai Parlamenthez, illetve folyamodvány az európai ombudsmanhoz. Legalább egymillió uniós polgár eljárást kezdeményezhet az Európai Bizottságnál. Tudni kell azonban, hogy ezek a jogok különböző feltételekhez kötöttek, amelyek némely esetben meglehetősen nehézzé teszik az adott joggal való élést.

„Egeret vajúdtak a hegyek – mondhatnánk az uniós polgárságról, amely mégis az Unió eddigi legmarkánsabb kísérlete volt a demokratikus deficit csökkentésére. Az első kérdés tehát az, hogy mi volt az alkotók célja? Erősíteni a köteléket a polgárok és az EU között, növelni az európai integráció legitimitását és megteremteni az európai identitást. A kulcsszavak tehát a demokratikus deficit csökkentése, a nagyobb nyitottság, elszámoltathatóság és átláthatóság.” (Gyulavári 2003: 42.).

Az állampolgár szempontjából fontos eredmény, hogy az Európai Alkotmány magában foglalja az Európai Unió Alapjogi Chartáját is, és megerősíti az EU csatlakozását az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezményhez.

Ámde, eléggé tekintettel van-e az Európai Unió az uniós polgárok szükségleteire? Továbbá, eléggé figyelembe veszi-e az Európai Unió az uniós polgárokat az uniós célok eléréséhez?

Mit jelent az Európai Unió nyelvi sokféleségének tiszteletben tartása?

Az Európai Unió területe soknyelvű térség. Az őshonos beszélt nyelvek száma többszöröse a hivatalosnak nyilvánított nyelvekének. Továbbá nem kevés azoknak a nyelveknek a száma sem, melyeket bevándoroltak beszélnek anyanyelvként. Így tehát, ha erre a soknyelvű térségre vonatkozólag olyan közös célokat tűznek ki és követnek, amelyeknek megvalósítása sokféle nyelvű emberek tevékenységére épül, akkor logikus következtetésként adódik, hogy ésszerű, gazdaságos és hatékony kommunikációjuk megoldása elsőrendű kérdés vagy feladat. Az Európai Unió döntéshozói és intézményei számára azonban ez sem első-, sem másod-, sem ki tudja hanyadrendű kérdést vagy feladatot nem jelent. Mutatja ezt az is, hogy az Európai Alkotmányban nyelvre, kommunikációra vonatkozólag csupán az alábbiak találhatók.

„Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, ...” (I-3. cikk (3) bekezdésben)

„d) jogosultak (...), valamint arra, hogy az Alkotmány nyelveinek valamelyikén az Unió bármely intézményéhez vagy tanácsadó szervéhez forduljanak, és ugyanazon a nyelven választ kapjanak.” (I-10. cikk (2) bekezdés d) pont)

„Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget.” (II-82. cikk)

„Mindenkinek lehetősége van arra, hogy az Alkotmány nyelveinek valamelyikén írásban forduljon az Unió intézményeihez, és ugyanazon a nyelven kapjon választ.” (II-101. cikk (4) bekezdés)

„A IV-448. cikk (1) bekezdése sorolja fel azokat a nyelveket [az Unió hivatalos nyelveit], amelyeken az I-10. cikk (2) bekezdés d) pontjának megfelelően bármely uniós polgár jogosult írásban az Unió intézményeihez vagy szerveihez fordulni, illetve azoktól választ kapni.” (III-128. cikkben)

„Az Unió a tagállamok közötti együttműködés ösztönzésével és szükség esetén tevékenységük támogatásával és kiegészítésével hozzájárul a minőségi oktatás fejlesztéséhez. Ennek során teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak az oktatás tartalmára és szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét, valamint kulturális és nyelvi sokféleségüket. (...)” (III-282. cikk (1) bekezdésből)

Az Akadémiai Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a ‘tiszteletben tart valamit’ jelentése: tiszteli, kíméli, nem sérti meg. Az Európai Unió (intézményei által) tehát nem kíván semmi olyat tenni, amivel kárt okozna a nyelvi sokféleségnek. Kielégítheti-e ez a különféle nyelvek nyelvközösségeit? Annyiban igen, hogy tudhatják, legalább az Európai Unió részéről nem kell szándékolt támadástól, károkozástól tartaniuk. A jószándék kinyilatkoztatásnál többet az EU ugysem nagyon tehet, mert az oktatás, a kultúra, a nyelv is tagállami hatáskörbe tartozik. De vajon nincsenek-e olyan nyelvi szükségletek, amelyeknek gazdaságos és hatékony kielégítésére közös lépések lennének szükségesek, mert kezelésük meghaladja egy-egy tagállam hatáskörét és lehetőségeit?

Mit jelent a kulturális sokféleség tiszteletben tartása?

Az, hogy mit kell érteni ‘nyelv’-en, aligha jelent gondot, hiszen legalább anyanyelve alapján mindenki rendelkezik tapasztalattal arról, hogy mi a nyelv és mire szolgál. De azonos tartalmat jelent-e minden ember számára a ‘kultúra’ szó? Egyáltalán nem. A kultúra értelmezésével, fogalma alakulásának történetével, tartalmának más fogalomnevek, főként a civilizáció tartalmával való összevetésével (több?) könyvtárnyira tehető szakirodalom foglalkozik.

„A szociológia kultúrafogalma sokkal szélesebb, mint a köznyelv kultúrafogalma. A szociológiában a kultúra egy adott társadalomra, társadalmi csoportra jellemző normák és értékek, mindennapi és tudományos ismeretek, irodalmi, művészeti, zenei alkotások és ember alkotta tárgyi környezet. A társadalmi élet alapfeltétele a kultúra megléte. A társadalom tagjai által ismert tudás, az általuk elfogadott normák és értékek hiányában a társadalom nem lenne működőképes. A kultúrát a társadalom tagjai szocializációjuk során sajátítják el, teszik magukévá. (...)” (Andorka 1997: 640.)

„Sajátos jelenség: szavak, mint a francia és angol »civilizáció« vagy a német »kultúra«, teljesen világosak a hozzájuk tartozó társadalom belső használatában. Ám az a mód, ahogy egy darabka világot összefoglalnak, a magától értetődés, amivel bizonyos területeket körülhatárolnak és más területekkel szembeállítanak, a rejtett értékelések, melyeket kimondatlanul hordoznak, mindez nehezen magyarázhatóvá teszi őket minden kívülálló számára.

A »civilizáció« angol és francia fogalma politikai vagy gazdasági, vallási vagy technikai, erkölcsi vagy társadalmi tényekre vonatkozhat. A német »kultúra« fogalma lényegében szellemi, művészi és vallási tényekre vonatkozik, s használata egyfajta szigorú válaszfalat húz ezek, valamint a politikai, gazdasági és társadalmi tények közé.” (Elias 1999: 328.)

„Az efféle, a kultúra és a civilizáció megkülönböztetésére vonatkozó törekvések azonban nem terjedtek el, és – Németországon kívül – általános az egyetértés, miszerint – Braudellel szólva – »megtévesztő az a kívánalom, hogy német módra megkülönböztessük a kultúrá-t annak alapjától, a civilizáció-tól«.

A civilizáció és kultúra egyaránt egy adott nép életmódjának egészére utal, és a civilizáció ugyanaz nagyban, mint a kultúra. Mindkettőnek részét képezik az »értékek, normák, intézmények és gondolkodásmódok, melyeknek az egymást követő nemzedékek egy adott társadalomban elsődleges jelentőséget tulajdonítanak«.” (Huntington 2004: 50.)

A II. részben találkozni fogunk még Albert Schwetzer kultúrafelfogásával is. Mindezektől jelentősen szűkebb területet – irodalom, művészet – ölel fel a köznapi kultúrafelfogás, de még ennél is tapasztalhatók eltérő értelmezések. Mely értelmezés szerinti kultúráknak sokféleségét kell tehát az Alkotmány esetében érteni? Nagy gond persze nem származik ebből a bizonytalanságból, hiszen az Európai Unió csak tiszteletben akarja tartani őket.

Az Európai Unió nyelvi sokféleségének kérdése

Az Európai Unió nyelvi sokfélesége (soknyelvűsége) mindenekelőtt azt a tényt jelenti, hogy az Európai Unió területén anyanyelvként sok nyelvet beszélnek. Ennek a ténynek a vetületeként jelenik meg az uniós intézmények nyelvhasználatában a soknyelvűség elve és (nem maradéktalan) gyakorlata. A soknyelvűség elve és követelménye itt a tagállamok egyenjogúságát és kultúráik egyenrangúságát jelenti és jelképezi.

Az intézményi soknyelvűség kérdése

Az Európai Közösség(ek), illetve az Európai Unió bővüléseivel gyarapodott – a soknyelvűség elvének megfelelően – a hivatalos nyelvek száma is, és mindezzel együtt és mindezek ellenében megjelent és egyre nyomasztóbb problémává vált a gazdaságosság és hatékonyság kérdése. (A fordítás és tolmácsolás költsége jelentősen nő; a személyi és tárgyi feltételek biztosítása nehezebben oldható meg; az átfutási idők hosszabbodhatnak stb.) Ebből adódóan az Európai Unió 2004. évi bővítése előtt érdeklődés mutatkozott a nyelvhasználati rendszernek az Unió intézményeinél várható alakulása iránt.

Magyarországon a kérdéssel való foglalkozásnak egyik példája volt a 2003. évi anyanyelvi pályázat, amelyet az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hirdetett meg, és amelynek egyik témaköre Az Európai Unió és a nyelvek címet viselte. A minisztérium a pályamunkákból 2004-ben válogatást adott ki ugyanezen címmel. Néhány pályázó (pl. Cowderoy Natália, Frank Ágnes, Temesvári Csilla) részletesen bemutatta az EU intézményeinek nyelvhasználatát, és – látva a gondokat is – számba vette és elemezte a lehetséges változásokat. (Náluk sem, másoknál sem jelenik meg azonban úgy a kérdés, hogy miután a soknyelvűség követelménye a tagállamok részéről egy viszonyállapot (egyenjogúság) kifejezésére és fenntartására irányul, lehetséges-e olyan más megoldást találni a nyelvhasználati rendszerre, amellyel a viszonyállapot fenntartása mellett megszűnik a gazdaságossági és hatékonysági probléma. Az eszperantó használata ilyen megoldást jelentene. Más kérdés, hogy jelenleg nem adottak a feltételek ilyen rendszer bevezetésére; a jövő befolyásolása szempontjából azonban jelentősége van a jobb megoldások elméleti feltárásának.)

A bővítés előtt hírek voltak arról is, az Európai Bizottság puhatolódzott (tanácskozás nyelvészekkel stb.) annak megállapítására, hogy milyen fogadtatása lenne a nyelvhasználat korlátozásának. A Bizottság határozott ellenállással találkozott, így végül is az újonnan belépettek nyelve is hivatalos nyelv lett. Más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan néz ki az intézményi soknyelvűség működése. Erre vonatkozólag néhány példa:

a) Malgorzata Handzlik asszony, lengyel európarlamenti képviselő: „Európa nem szívesen beszél nyelvi problémákról, ennek ellenére állandóan vannak. A hatalmas összegek ellenére, amelyekbe a soknyelvűség kerül, a bizottságok ülésein nem mindig fordítanak a résztvevők nyelvére. A legtöbb dokumentumot én és a többi képviselő angolul kapjuk meg.

Íme egy példa az utóbbi napokból. Észrevették, hogy az Európai Alkotmány lengyel fordításában több mint negyven tévedés van. Nem csekélységekről van szó. Az angol változatban a jogtalan fegyverkereskedelem tilalma van – a lengyelben bármilyen fegyverkereskedelmet tiltanak. Mindkét dokumentum eredetinek minősül.”

(www.liberfolio.org/persone/handzlikintervjuo – 2005. február)

b) Részlet az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság [EGSZB] üléséről szóló beszámolóból: „Garai kitért az európai szintű munkakörülményekre (pl. az EGSZB új székházában külön számítógépek szolgálják a tagok munkáját) azzal a kitétellel, hogy a kezdetektől fogva folyamatos problémát okoz a nyelvkérdés. Nem is az, hogy nem minden anyagot fordítanak le magyarra, ill. nem mindenütt biztosítanak magyar tolmácsolást (a magyar civil képviselők mind beszélnek legalább angolul), hanem a kiszámíthatatlanság. Ugyanis a tapasztalat szerint, ha egy ülésre készül magyar anyag, akkor annak tárgyalásakor rendszerint nincs magyar tolmács; ha meg van, akkor az adott anyag nincs meg magyarul. Márpedig angolul olvasott anyagot magyarul kommentálni nehéz, fordítva még nehezebb.”

(Civil Európa Hírlevél – 2005. március 6. – 4/6)

c) A brit The Guardian 2005. február 21-én beszámolt arról, hogy az olasz nyelv szerepét az EU-ban csökkentették azáltal, hogy az Európai Bizottság sajtótájékoztatóit olasz nyelvre ezután csak szerdai napokon fogják lefordítani. A dolog élénk vitát váltott ki Olaszországban az ország tekintélyéről. Egyesek azzal vádolják a kormányt, hogy nem ad elég pénzügyi támogatást az olasz nyelv előreviteléért tevékenykedő szervezeteknek; mások a beszédet angol nyelvi elemekkel megtöltő olasz hajlamot hibáztatják. (Brian D. Kaneen közlése alapján)

A jelzettekhez hasonló gondok állandósulására, és ebből következőkben az intézmények (Bizottság – Parlament) közötti viták sűrűsödésére lehet számítani.

A többnyelvűség uniós kívánalma

Az Európai Alkotmány csak az uniós intézmények nyelvhasználatát érinti, egyfelől belső kommunikációjuk tekintetében, másfelől az állampolgárokkal való levelezés esetére. A kultúra, az oktatás, az ifjúság – már volt róla szó – állami hatáskörbe tartozik, de azért az Európai Unió hozhat rájuk vonatkozólag „támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedéseket”. Ilyen „intézkedést” jelent a Miniszterek Tanácsának és az Európai Bizottságnak arra irányuló ajánlása, hogy az uniós polgárok anyanyelvükön kívül tanuljanak meg még két-három uniós nyelvet is. Nyelveket nem neveznek meg, iránymutatásul legfeljebb szempontokat adnak. Ezt az eljárást, vagyis a többnyelvűséget tekintik az Európai Unió soknyelvűsége kifejezésének az uniós állampolgároknál. Az idegen nyelvek tanulására való ösztönzésnek indítéka az is, hogy a nyelvtudás hozzájárulhat más népekkel, más kultúrákkal való ismerkedéshez is, ezzel csökkenhet békétlenségek kialakulásának veszélye, és erősödhet az európai összetartozás érzése. A nyelvtanulás része az egész életen át történő tanulás programjának, melyre nem csak a környezeti valóság gyors változásai miatt van szükség, hanem eszköze a munkanélküliség (és hatásai) csökkentésének is.

A fő probléma az uniós intézmények fenti ajánlásánál az, hogy megkerüli az európai közös nyelv szükségességének kérdését, továbbá nincs eléggé tekintettel az emberek valóságos lehetőségeire. A nyelvtanulásra, idegennyelv-tudásra vonatkozó – nem méréseken, hanem bemondáson alapuló – adatok azt mutatják, hogy Európában a tanult nyelvek közül kimagaslóan az angol vezet a francia, német, spanyol előtt, más nyelveket idegen nyelvként pedig csekély számban tanulnak. A tények alakulása eltér az Európai Unió döntéshozói által kívánatosnak nyilvánítottaktól. Az adatokat azonban óvatosan kell fogadni. A különböző forrásokból (pl. Eurobarometer) származó és gyakran hivatkozott adatoknál helytelen lenne azt feltételezni, hogy a jó nyelvtudás valóban akkora mértékű. Az adatok inkább arról tájékoztatnak, hogy a nyelvek közül melyiket milyen arányban tanulják és tanulták. A tanulással érintett nyelvek közötti arány az, amit mértékadónak lehet elfogadni.

John C. Wells, a londoni egyetem fonetika tanára az Angol vagy eszperantó? című előadásában emlékeztetett arra, hogy a Lintas reklámügynökség piackutatása (1989) megmutatta, hogy Hollandiában a felnőtt népességet képviselő csoportnak kevesebb, mint a fele, (Nyugat-)Németországban a kérdezetteknek kevesebb, mint egyharmada, Franciaországban, Spanyolországban kevesebb, mint egytizede értette meg az egyszerű angol tesztmondatot. Olaszországban valójában csak 4% fordította le helyesen a mondatot, és még a 25 év alatti válaszolóknak is csak 7%-a válaszolt helyesen. Az eredmény azt mutatta, hogy évekig történő angoltanítással sem oldódott meg a nyelvprobléma.

Egy másik kijózanító eredmény 1992-ből (http://lingvo.org/en/4/839): 4500 európai állampolgárt kérdeztek meg arról, hogy tárgyalóképesen (folyékonyan) tudja-e az angolt használni. Az interjú után a megkérdezetteknek angol szólásokból vagy mondatokból kellett fordítást készíteniük. Az eredményt mutató következő számpároknál az első szám arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek hány százaléka állította magáról a tárgyalóképes nyelvtudást, a második szám a tesztre adott helyes válaszok arányát mutatja. Vizsgálati eredmények nemzetek szerinti felsorolásban: hollandoknál: 51% és 28%; belgáknál: 41% és 17%; dánoknál: 32% és 15%; franciáknál: 20% és 3%; spanyoloknál: 9% és 3%; olaszoknál: 9% és 1%.

A fenti példák mutatják, hogy a csupán önbevalláson alapuló statisztikák nagyon félrevezetőek lehetnek. A fentiekből egyébként kiviláglik, hogy azok, akiknek anyanyelve az angollal rokonságban van, sikeresebben tanulják az angolt, mint például az újlatin nyelvek beszélői.

Más alkalommal idéztünk újsághíreket arról a problémáról is, hogy többnemzetiségű országokban, melyekben a kisebbség vagy a másik közösség nyelve is kötelező iskolai tananyag (pl. Finnország, Belgium), nem túl lelkesen tanulják a második nyelvet.

Az angol nyelv előnyben részesítésének hátterében annak felismerése vagy sejtése is ott lehet, hogy Európában közös közvetítő nyelvre is szükség van. Az európai integrációs célokkal ellenkezne, ha ezt a közvetítő nyelvi szerepet az angol töltené be, és nincs is nagy a valószínűsége annak – bármi is a látszat –, hogy erre sor kerülne.

Angol nyelvek szerepei

Az angol nyelv általános elterjesztéséért jeleskedők e tevékenységükben egyre aktívabbak. Egy magyarországi példa.

A „világangol” felmagasztalása

Az angol (s főleg az amerikai angol) elfogadása érdekében érvelt a Magyar Tudomány 2004/8 számában terjedelmes – és ellentmondásoktól sem mentes – Nemzetek fölötti nyelv és nemzeti fennmaradás című dolgozatában Frank Tibor. Egy mondat írásának első bekezdéséből:

„A gazdaság teljesítőképessége, életszínvonalunk alakulása, mindennapi közérzetünk múlik azon, hogy mennyire vagyunk és leszünk képesek közvetlenül: áttételek, fordítók és tolmácsok nélkül megérteni a körülöttünk lévő és a távolabbi világot, és megértetni magunkat is külföldi partnereinkkel.” (Frank 2004:808)

Tisztánlátás érdekében részletesebben is szemügyre vesszük az idézett állítást. Amíg az iménti mondatunkban a többes szám első személy – jó vagy rossz szokásként – a szerzőt és rajta kívül talán még az olvasót is jelenti, addig az idézett mondatban a többes szám első személy a társadalom egészére utal. Ennek megfelelően a főmondatban megnevezett jellemzők is a társadalom egészére vonatkoznak, s ugyanígy az alárendelt mondattal kifejezett feltétel is. Rövidlátás lenne kétségbe vonni azt a tényt, hogy a gazdaság teljesítőképessége és az életszínvonal alakulásának idegen nyelvi ismeretekkel összefüggő feltételei is vannak. (Ám, hogy a társadalom mindennapi közérzetét is ez határozná meg? Merész feltételezés, megalapozatlan állítás.) A társadalmi jónak feltétele a közvetlen nyelvi kommunikációra való képesség a körülöttünk lévő és a távolabbi világgal. – állítja az alárendelt mondat. Mármost, ha nem siklunk el az állítás felett, hanem értelmezzük azt a valóságra, akkor a gondolatsor a következő. A körülöttünk lévő világgal történő kommunikációhoz szükséges lenne tudni a szlovák, az ukrán, a román, a szerb, a horvát, a szlovén és a német nyelvet. Ennyi nyelv megtanulására és használatára csak néhány nyelvzseni lenne képes. Mit lehet tenni? Kell egy olyan nyelv, amellyel ezeket a nyelveket ki lehetne váltani. Márcsak azért is kellene egy ilyen nyelv, mert a távolabbi világokkal is kommunikálni kell. És íme, megvan az alap annak a gondolatnak a befogadására, hogy: „Világnyelvek aktív ismerete az elszigetelt, kisebb nyelvközösségek számára a túlélés egyik feltétele.” Innen már csak egy rövid lépés annak elfogadtatása, hogy a világnyelvek közül a legvilágnyelvibb és számunkra legfontosabb az angol nyelv lenne. Ezt a mutatványt kísérli meg a szóbanforgó tanulmány.

Az első jelenség, tehát, mellyel találkozunk, s amelyre rá kell mutatnunk az az, hogy itt részterületekre érvényes igazságokat általános érvényűnek feltüntetve próbálnak valamit elfogadtatni. A társadalmak munkamegosztással működnek. Ezért megnevezhetők olyan (szakmai és más) társadalmi csoportok, amelyeknek tagjaira vonatkozniuk kell – talán fokozottabban, mint eddig – különféle nyelvismereti követelményeknek. Bizonyos csoportoknak világnyelveket kell jól ismerniük, más csoportoknak a szomszéd népek nyelveit célszerű megtanulni stb. Részterületekre vonatkozó jogos következtetéseknek általános érvényűvé emelése nem a saját társadalom (s főleg nem valamennyi egyén) érdekét, hanem másét szolgálja.

A fenti címben nem tévedésből van szó többes számban az angol nyelvről. Frank Tibor ugyanis tanulmányában dicshimnuszt zeng az ún. „repülőtérinek” vagy nemzetközinek vagy szupranacionálisnak nevezett angolról és – csaknem mellékesen – említi meg még az anyanyelvként beszélt „valódi” angol nyelvet is. Milyen jellemzői vannak a repülőtérinek vagy nemzetközinek nevezett angolnak?

„Ez a lecsupaszított, kulturális és művelődéstörténeti tartalmaitól jószerivel teljesen megfosztott nyelvi képződmény immár nem William Shakespeare vagy G. B. Shaw, de még csak nem is Eugene O‘Neill nyelve, megtanulása talán minden idegen nyelvnél egyszerűbb. Miközben a technika egyre bonyolultabbá válik, a világ kommunikációs stílusa és a közlések tartalma az állandó egyszerűsítés, egyszerűsödés irányába tart, a számítógépes programok, a reklám, az óriásposzter, az árucímke, az e-mail, az SMS, az MMS, a popzene versezete, a filmszöveg, a teletext, a televízió közlési igényei új kifejezési kultúrát diktálnak. Az új kommunikáció a tőmondatokra, a betűszavakra, a rövidítésekre, gyakran piktogramokra és más jelképszerű elemekre épít, s a leggazdaságosabb tömörséggel igyekszik célhoz juttatni többnyire kereskedelmi jellegű és érdekű üzeneteit.” (Frank 2004: 810.)

Itt egy pillanatra meg is állhatunk. Mi köze van mind ennek gazdaságunk teljesítőképességéhez? Mi szerepe lehet az ilyen jellegzetességgel rendelkező nyelvnek a tudományos teljesítmények közzétételében? A felsorolás csupán azt bizonyítja, hogy a különféle (ipari, szolgáltatási, kulturális) tömegáruk minél biztosabb eladása érdekében egyre jobban egyszerűsítik a közlési nyelvet. Ám ez a gazdasági érdekek érvényesítése szempontjából nagyon egyirányú út. Bizonyos fogyasztói réteg számára lehet ugyan nagyon népszerű is ez a nagyon leegyszerűsített nyelv és a vele kísért árutömeg, de ezzel hol van annak bizonyítása, hogy ezzel a nyelvvel lehet előbbre jutni a gazdasági, tudományos és technikai felzárkózásban? Kérdésünk jogosságát nem kérdőjelezik meg dölyfös mondatok sem:

„Azáltal, hogy a nemzetközileg legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket érintő szórakozási formák, mint a film, a sportélet, a populáris zene vagy az utazás világnyelve is egyértelműen az angol lett, s hogy a korszerű ismeretszerzés is egyre inkább az angol nyelvű Interneten zajlik, az internacionális angol áttöri a nemzeti nyelveknek a nemzetállamok (s a nacionalizmusok) korábban erős védővonalait, és elárasztja azokat kifejezéseivel és közlési logikájával. Ez ellen lázadhat ugyan a francia tudós, a magyar kereskedő vagy a német nyelvvédő, az angol nyelv nemzetközi térfoglalása mégis a nemzeti nyelvek intaktságának rovására, minden nemzeti akadály legyőzésével folyik.” (Frank 2004: 811.)

A következő mondatok pedig az embernek eszébe juttatják La Fontaine meséjét a farkasról és a bárányról, amikor a farkas a patakban szomját oltó bárányt a víz felzavarásával vádolja meg, és büntetésül felfalja:

„Ahogyan az amerikanizáció Európában és világszerte előrehalad, úgy nő egyes csoportok anglofóbiája, s úgy nő az igyekezet a nemzeti művelődési hagyományok, kivált a nemzeti nyelv – akár drasztikus – védelmére. A nyelvvédelmi törvények, Québectől Budapestig energikus patriotizmussal igyekeznek szembeszegülni az amerikai angol áradásának, és a nemzeti nyelvek romlásától félve igyekeznek kitessékelni a betörő (illetve a lakosság egy része által örömmel beinvitált) idegen kifejezéseket. Félő, hogy a nacionalista mellékízektől sem mentes nyelvi purizmus túlmegy eredeti, tisztán defenzív szándékán, és idegenellenességbe, az idegen nyelvek (és kultúrák) elleni keresztes hadjáratba csap át. Az idegen »más« nyelveknek ez a betolakodóként való, offenzív szemlélete régi, kisnemzeti beidegzésekre települ rá, az »erős várunk a nyelv« egyfajta szűken értelmezett, kurucosan patrióta nyelvszemléletét elevenítve fel.” (Frank 2004: 813.)

Amíg a tanulmány szerzője számára teljesen természetes, hogy az angolnak joga van terjeszkedni, nem használ ellene sem lázadás, sem semmi más, addig – véleménye szerint – az anyanyelv védelmében fellépők nem jogosultak túlmenni defenzív szándékon, mert különben a nacionalizmus és idegenellenesség bűnébe esnek. Itt is megfigyelhető az indokolatlan általánosítással való homálykeltés. Bár az anyanyelvek használatára külső veszélyt csak a szupranacionálisnak kikiáltott angol jelent, az ellene való védekezést a szerző általánosítja, minden idegen nyelvre és beszélőire kiterjesztetten értelmezi. Mindez önmagáért beszél.

A nyelvi imperializmus az nyelvi imperializmus

A nemzetközinek, nemzetek fölöttinek kikiáltott angol nyelv mögött – amint arra többen már meggyőzően rámutattak – angol nyelvű országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok gazdasági érdekei és hatalmi törekvései állnak. Bár Robert Phillipson a Linguistic Imperialism (A nyelvi imperializmus) könyve kapcsán kap egy kis vállveregetést is Frank Tibortól, mert a könyvben feltárt tényeket és a belőlük adódó következtetéseket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, de utána könnyedén kijelenti: „Nem lehet ugyanakkor kizárólag pálcát törni e folyamatok felett. Az angol nyelv ugyanis minden jogos bírálat ellenére a modernizációt kíséri-hozza a világ gazdaságilag elmaradott térségeibe,...” (821. old.) Emlékezzünk: a gyarmatosítás mindig a civilizáció, a modernizáció terjesztésének és a gyarmatosító nyelvének ebben vitt szerepének hirdetésével történt!

Robert Phillipson cikket írt a francia La Sago kiadvány 2005. évi februári számának Az angol a tanulóifjúság egész világának átalakításáért címmel, amelyben az 1961. évi Angol–USA konferencia jelentéséről ad ismertetést. A már említett Linguistic Imperialism könyvében elemezte, hogy az angol miként lett hatalmas a világban. A könyv jelentős számú angol és amerikai okmánnyal mutatja be, hogy az angol nyelv a külpolitika lényeges eszköze. Az USA politikai stratégiái a világuralomra az 1940-es évtizedtől bontakoztak ki. Mind kormányzati mind magán forrásokból jelentős támogatások érkeztek. Például az 1960-as évtized közepén a Ford alapítvány az angol helyzetének erősítésére 38 országban támogatott programokat. Egy újkeletű könyv szól a „kulturális hidegháborúról”, amely leírja, hogy a CIA miként törekedett befolyásolni Európában a felsőoktatás résztvevőit, az újságírókat és a kulturális világot. A British Council volt a kulturális diplomácia és az angol világméretű oktatásának fő eszköze az angol nyelvnek „világnyelvvé”, a fő második nyelvvé tételére, ahol még nem az első. Az 1950-es évtized utántól létezik brit stratégia. Az angol és az amerikai törekvések egyeztetésére 1955-ben Oxfordban, 1959-ben Washingtonban tartottak konferenciát. Erről publikáció jelent meg. A következő konferenciára 1961-ben Cambridge-ben került sor. Erről nem jelent meg nyilvános közlemény, ellenben egy megbízható jelentés készült a British Council számára. Phillipson engedélyt kapott, hogy ebből részleteket megjelentessen könyvében. Egyik ilyen részlet arról szól, hogy az angol nyelv nem angol nyelvűeknek történő tanításával véglegesen át kell formálni a tanulóifjúság egész világát. Amikor az új nyelv az elmaradott országokban ténylegesen működőképessé válik, akkor a tanulóifjúság világa újjászerveződik. Nacionalista szellem azonban romba döntheti a reményt, hogy az angol második nyelvvé váljon. Stb. – áll Phillipson cikkében.

„A ghánai nyelvész, Ansre szerint

»A nyelvi imperializmus finom, ravasz módon gyúrja át még a társadalom legnemesebb tagjainak agyát, hozzáálllását és törekvéseit is, s megakadályozza őket az őshonos nyelvek lehetőségeinek felismerésében és megbecsülésében. Áldozatai gyakran meg vannak győzödve róla, hogy még akkor is, ha a társadalom nagy része nem beszéli az adott idegen nyelvet, az hasznos az ország számára...«

Debi Pattanayak, az Indiai Nyelvek Központi Intézetének korábbi igazgatója így ír erről:

„Bármi osztja is meg az elitet a nyelvi kérdéssel kapcsolatban, az angol nyelvnek való behódolás egyesíti őket... A magasan képzett elidegenedett elit kisebbség a kisebbség nevében azzal a szent meggyőzödéssel támogatja tovább is az angol nyelvet, hogy az angol egynyelvű oktatás egyenlő a modernizációval. Valójában azonban csak azt a célt szolgálja, hogy segítségével tartsák fenn ellenőrzésüket az államaparátus és a tömegkommunikáció fölött.«” (idézi Skutnabb–Kangas 1997: 57-58.)

Színe és visszája

Az angol nyelv terjesztésének nyilvánvaló célja a gazdasági haszonszerzés is. Egy 1998-as brit kormányhatározat elismerően állapította meg, hogy a nem EU-országokból érkezett diákok oktatása jelentősen hozzájárult az exportbevételekhez (mintegy 13 milliárd euró). A brit kormány 2005-ig további 75 000 diák angliai oktatását tűzte ki célul. Az 1999/2000 tanévben 514 723 külföldi tanult az Amerikai Egyesült Államokban, ez kb. 12,3 milliárd dollárt eredményezett és a szolgáltatási exportban az 5. helyet jelentette. Az 1990-es évek közepén a külföldiek oktatásából származó bevétel Ausztráliában 2 milliárd ausztrál dollár/év volt, ez több volt mint Ausztrália teljes gabonaexportjának bevétele.

A dolog másik oldala: az angol nyelvű országokban erősen visszaszorulóban van az idegen nyelvek – eddig is szerény eredményt mutató – tanulása. Erről a folyamatról tájékoztatott például egyik cikkében a The Guardian 2005. február 25-én. A modern nyelvek egyetemi tanácsának jelentése megállapította, hogy 1998-1999 óta csökkent a nyelvtanuló hallgatók létszáma, miközben harmadrendű tanulmányoknál növekedés mutatkozik. Az egyetemek lehetőségei a folyamat megállítására hamarosan kimerülnek. A csökkenés mértéke nyelvenként: skandináv nyelvek 27%, latin-amerikai nyelvek, 31%, orosz nyelv 27%, japán nyelv 23%, francia nyelv (amely még mindig a legnépszerűbb) 19% négy év alatt; német nyelv 17%, olasz nyelv 3%. Valamekkora növekedés csak a spanyol és a portugál nyelv esetében mutatkozott. A jelentés bírálja azt a nem régi kormányhatározatot, amely a nyelvtanulást 14 éves kor utánra fakultatívvá tette. A nyelvtanulás csökkenése mutatja, hogy az az EU-politika, hogy minden polgár tanuljon meg két idegen nyelvet Nagy-Britanniában nem egyéb fikciónál.

A „nemzetek feletti” angol valódi szerepe

„Miközben a technika egyre bonyolultabbá válik, a világ kommunikációs stílusa és a közlések tartalma az állandó egyszerűsítés, egyszerűsödés irányába tart” – olvashattuk az egyik idézetben. Ám alapvető kérdés: Vajon azokra a közlésekre is vonatkozik mindez, amelyek az egyre bonyolultabb technika létrehozásának terén szükségesek? Hol találhatók azok a tudományos közlemények, amelyek leegyszerűsített nyelvezettel, képregények stílusában, szójátékokkal stb. írják le a kutatás és fejlesztés folyamatait és eredményeit? Ilyenek bizony csak a képzelet világában létezhetnek. A társadalmak létmódját markánsan jellemzi két tevékenységcsoport: a szélesen értelmezett (szellemi és tárgyi eredményeket létrehozó) termelés és a fogyasztás. A fenti kérdések arra hívják fel a figyelmet, hogy a termelés szférájába tartozó kommunikáció túlnyomó hányadánál nem lehet alkalmas eszköz a „szupranacionális angol” használata. Ugyanis:

„...a nemzetközivé illetve nemzetek felettivé lett angol mintha megmaradna a kezdő, illetve középhaladó nyelvtanuló színvonalán, így és ezért nyerné el hatékonyságát, ennek köszönhetné hihetetlenül gyors nemzetközi terjedését.” (Frank 2004: 821.)

A „nemzetek feletti” nyelv tehát a fogyasztás szférájában kap szerepet, és ebben a szerepben is mindenekelőtt az angol nyelvű országok érdekeit szolgálja.

Ami pedig Európából az angol „hihetetlenül gyors nemzetközi terjedésének” látszik, az a világ egészére nézve nem igaz. Megtéveszti a látást, hogy a volt angol és francia gyarmati országok legtöbbjében az önállósodás után is államnyelv maradt a volt gyarmatosító nyelve. S ennek alapján azt lehet hinni, hogy az adott országok teljes lakossága beszéli az angolt, illetve a franciát.

Indiában a „733 milliós népességből 1983-ban 18 millióan beszéltek angolul, 1991-ben a 867 milliós népességből pedig 20 millióan. Indiában az angolul beszélők aránya tehát valahol 2–4% körül állandósult. Egy viszonylag szűk eliten kívül az angol még csak nem is lingua franca. (Huntington 2004: 87.)

„A segélyek szétosztását követően végre megkezdődötta pszichológus számára a szakmai munka is. Ezt természetesen nem egyedül végezte, mert hiába második nyelv az angol Sri Lankán, az átlagember ritkán beszéli. Benczik András egy helyi novíciát, vagyis apácanövendéket kapott segítségül, aki szingaléz nyelven tolmácsolt neki.” (Népszabadság, 2005. március 5.)

A téttel bíró kommunikációhoz „valódi” angol kell

Az olyan nemzetközi intézményeknél, rendezvényeknél, melyeknél az angol (csaknem kizárólagos) használata alakult ki, a fontos következménnyel járó ügyekkel kapcsolatos kommunikációhoz a „valódi” angolt kell tudni, és akkor valóban jól.

„A »valódi« angol mint az angolul beszélő nemzetek nyelve természetesen megőrizte a maga gazdagságát, komplexitását, szofisztikáltságát. E nyelv csak a kezdő nyelvtanuló számára látszik vagy bizonyul »egyszerű« nyelvnek: az idegen felé csupán kezdetben fordítja barátságosabb arcát.” (Frank 2004: 821.)

„Külföldi konferenciákon a magyar résztvevők gyakran alig képesek többre, mint a más által idegen nyelvre fordított előadásuk rossz kiejtéssel történő felolvasására. Előadóink külföldön sokszor azt mondanak, amit tudnak, s nem, amit akarnak.” (Frank 2004: 814.)

Következtetés: olyan feladatra, állásra pályázni, amelynél társadalmilag fontos kérdésekben véleményt nyilvánítani, állást foglalni, dönteni angol nyelven kell, csak olyannak szabad, aki képes szakmailag is jó felkészültséget szerezni, és a „valódi” angolt is jól elsajátítani (avagy jogot szerezni tolmácsok igénybevételére).

Megszívlelendő tanulság

Korunkra bár a globalizmus jellemző, de ebből nem kell annak következnie, hogy az angol nyelv szerepét is „globálisan”, vagyis: szükséges–nem szükséges, előnyös–nem előnyös, gazdaságos–nem gazdaságos stb. szempontok szerinti elemzést mellőzve kell látni és kezelni. Vannak területek (pl. számos tudományág), melyeknél a nyelvhasználat alakulása odavezetett, hogy az adott területen működők számára az angol nyelv ismerete és használata már nélkülözhetetlen. Ugyanakkor sok olyan területen is angol nyelvet (repülőtéri angolt) használnak vagy még csak erőltetnek használatra, melyeknek esetében a nyelvi érintkezés más nyelvvel olcsóbb, gazdaságosabb és hatékonyabb is lenne, ha az ilyen esetek feltárására széles körű kutatásokat végeznének. Ezek nyomán kedvezőbb irányba mutató változtatást lehetne kezdeményezni. (Mennyivel tisztább lenne mind a közvélemény, mind illetékes intézmények látása, ha felméréseket végeznének olyan adatok megállapítására, hogy az angol tanulását követő néhány évvel az egyének milyen célra, milyen hatékonysággal használják, illetve van módjuk használni a nyelvet, és ennek eléréséhez időben és anyagiakban mekkora befektetés volt szükséges.)

Versenyképesség – anyanyelv, idegen nyelv – és az egyén

Korábban rámutattunk arra, hogy az Európai Unió okmányaiban a „nyelvi sokféleség tiszteletben tartása” kifejezés inkább csak a tagállamoknak megnyugtatást szolgáló, biztosítékot nyújtó kijelentés, a mögötte lehetséges belső összefüggések kifejtése nélkül. A kérdéses kifejezést a tagállamokban ugyancsak arról szóló biztosítéknak tekintik, hogy az európai integráció ürügyén nyelvük, nyelvhasználatuk ügyébe kívülről nem avatkoznak be. Elvileg így is van: főleg csak a globalizáció jelenségei kapnak szerepet a nyelvhasználat alakulásának, a nyelvre és a társadalomra gyakorolt hatásának megítélésében. A megítélésben persze, a tapasztalatok szerint, egymástól jelentősen eltérő nézetek is jelen vannak és ütköznek. A nyelvi sokféleség tiszteletben tartásának kijelentése az Európai Unió részéről az anyanyelvekhez való viszony kifejezése. Ugyanakkor létezik egy ellenkező irányú viszony is: mégpedig az anyanyelvek szerepe az európai integrációban.

Az anyanyelvek uniós szerepe

Az Európai Unió számára fontos gazdasági feladat a versenyképességének növelése. Az Európai Unió versenyképességének növekedése tagállamai képességének javulása, erősödése által jöhet létre. A tagállamok (verseny)képessége nagymértékben függ állampolgárainak iskolázottságától, szakmai felkészültségétől, szorgalmától, teljesítményétől, megújuló képességétől stb. Mindebben nélkülözhetetlen – közvetlen és közvetett – szerepe van az anyanyelvnek.

„Minden embernek van anyanyelve, bármilyen nemzetiségű is legyen. A társadalmi érintkezés legáltalánosabb, az egyén legintimebb eszközei közé tartozik. A Földünkön élő bármely ember ezen érti meg legkönnyebben a dolgokat és fejezi ki magát a legtökéletesebben, még ha több nyelvet ismer is. Ezen a nyelven számol, gondolkodik, álmodik, ezt nem tanulja, hanem az anyatejjel együtt szívja magába, még csecsemő korában. Ezt nem lehet elfelejteni sem egykönnyen. Annyira szükséges az egyén számára, mint a tiszta levegő vagy a tiszta víz. A szellemi és a gyakorlati élet megnyilvánulásának legfontosabb eszköze. Enélkül nincs megfelelő kommunikáció. Ez képezi az alapot. Ezen kommunikál legtökéletesebben bármely nemzet. A tapasztalat azt mutatja, hogy bárnely társadalom fejlődésében az anyanyelven történő gondolkodás vezetett el jelentős új, tudományos, technikai, művészeti stb. eredményekhez.

Az egyén anyanyelvének használatával juthat legkönnyebben magasabb képzettségi szintre is, és így tud hasznos tagja lenni a társadalomnak, annak az országnak, amelyben él. Haladó szellemű országok felismerik e tényt.” (Lőrincz 2002: 22.)

Következésképpen, az Unió egyetlen tagállamában sem lehet elhanyagolható kérdés, hogy vannak-e akadályozó tényezői az anyanyelvhasználatnak vagy nincsenek, van-e törekvés az anyanyelv szerepe tudatosítására vagy nincs, fontos-e az állampolgárok számára anyanyelvük vagy sem.

Az anyanyelv használatának eredményességét csökkenheti, ha az egyén ismeretlen szóval találkozik. Az egyén számára ismeretlen szó lehet az anyanyelvi szókincs része is („...sok gyerek azért hagyja abba még egy olyan, elsősorban az ifjúságnak szóló remekmű olvasását is, mint amilyen A Pál utcai fiúk, mert már az első oldalon több ismeretlen szóval találkozik” Népszabadság, 2005. március 30.), ekkor a szó jelentése általában könnyebben felderíthető. Nehezebb lehet a helyzet akkor, ha az ismeretlen szó idegen szó, más nyelv szókészletébe tartozó szó. Az idegen szó gondot okozhat jelentése, kiejtése, írása, az anyanyelvhez (szabályaihoz) való illeszkedése tekintetében. Mindez az ismeretszerzés és ismerethasználat kárára lehet, kiválthat pszichés problémákat is (visszahúzódás, passzivitás stb.).

Miért használunk gyakran idegen szavakat? Minya Károly válasza Palicz István kérdésére:

„Sokszor azért, mert nincs helyette magyar megfelelő (pl. apport, globalizáció), van ugyan magyar megfelelő, de nem ugyanazt jelenti, mint az idegen szó (lízing ≠ kölcsön), van magyar megfelelő, de nem terjedt el (aerobik – tánctorna, szolárium – fényfürdő), nem volt sikeres a magyarítás (multiplex – mozikombinát), s végül a legfontosabb ok a sznobság, a divatmajmolás. Lenne ugyan magyar megfelelő, mégsem azt használják: store (üzlet), kompetencia (illetékesség), prevenció (megelőzés), konszenzus (egyezség, egyetértés). ” (Édes Anyanyelvünk 2005/1)

Az idézetben megjelölt okok egyben azt is mutatják, hogy az anyanyelvi tudatosságnak mely irányokban kellene még javulnia.

(Az idegen szó átvételére egyik gyakori magyarázat, hogy a magyar megfelelője nem ugyanazt jelenti. Erre vonatkozólag talán szolgál némi tanulságul egy történet a design szóval kapcsolatban. Először egy részlet egy napilapnak 1995-ben küldött (de nem közölt) olvasói levélből:

„Az én szememben anyanyelvünk elleni egyik merénylet a design szó használata. Róla legutóbb egy szakkönyvben ezt olvastam: »A design fogalmára mindmáig nem sikerült megfelelő magyar kifejezést találni. Az ‘ipari formatervezés’ megjelölés a fogalomban kizárólag a formát abszolutizálja, és így a design (vagy németül Gestaltung, ami a design-hoz hasonló szélességű fogalom) lényeges aspektusaitól eltekint.

A design ugyanis nemcsak a termék végső megjelenési formájának használati értékét növelő kialakítás, hanem funkcióval is rendelkezik, illetve összhangban áll a termék használati céljával, funkciójával, illetve a termék szerkezetével.« (Exportmarketing, szerk. Dr. Törzsök Éva, Universitas, 184. old.).

Ám, ha kézbe veszünk egy általános angol–magyar szótárt, abban bizony a ‘design’ szónál a fenti idézetben kiemelten kezelt értelmezést nem találjuk. Gyanítható, hogy ez a jelentés valamely szakterületen fogalmazódott meg, és az eredeti nyelven is szakkönyvekből, szakszótárakból ismerhető meg. De akkor ez az eljárás, vagyis a sajátos jelentés külön megfogalmazása, miért nem követhető egy másik nyelvben helyettesítőként választott szó esetében?”

Most pedig lépjünk nyolc-tíz évet előre. Az Akadémiai Magyar Értelmező Kéziszótárban (2003) ez áll:

dizájn fn (írva design is) Műsz Műv Ipari formatervezés, tárgyalakítás [ang].

Akkor tehát mit jelent a dizájn? De legalább már kiejtés szerint is írhatjuk, miként mutatja a Helyesírás (Osiris, 2004) is:

„dizájn dizájnt, dizájnok, dizájnja, dizájnnal || dizájner, dizájnos || → web | abszolút”

Látjuk a szó alakját többes számban, többféle esetraggal, melléknévvé képezve is. De mit jelent a dizájner?)

„Cselekedni kell”

Az eredményes anyanyelvhasználat feltételeinek megléte és az anyanyelvi tudatosság erősítése egyaránt érdeke egyénnek, anyanyelvi közösségnek és az európai integráció céljait követő európai közösségnek. Mindkettő tekintetében vannak és lesznek teendők.

„Legfőbb következtetésünk most is csak az lehet, hogy sürgető szükség van a nyelvstratégia-nyelvművelő munka elveinek, módszertanának áttekintésére, ahol szükséges: kidolgozására és természetesen a gyakorlatba való átültetésére. Úgy véljük, sohasem volt ennyire időszerű a megállapítás: a kommunikációs létmódok, nyelvi technológiák, a globális és regionális problémák fenyegetik a kommunikációt, a kisebb nyelveket, általában kommunikációs zavarok és konfliktusok sokaságát indították el, nem nézhetjük tétlenül a jelenségeket, hanem – amint és ahogy lehet – cselekedni kell” – írja teljes joggal Balázs Géza. (Balázs (szerk) 2004: I – 12.)

A mikéntre vonatkozólag nem lehet nem egyetérteni Kiss Jenő véleményével:

„Ha pedig egy új eszközt, eljárásmódot, technológiát, kommunikációs műfajt nem saját nyelvközösségünkben hozunk létre, alakítunk ki, hanem másutt teremtenek meg, akkor valójában csak a másik közösség nyelvének – korunkban többnyire az angolnak – a közvetítésével van módunk megismerkedni a kultúra új produktumaival. Minthogy pedig a társadalom csak akkor maradhat versenyképes, ha lépést tart a tudományos-technikai fejlődéssel is, a szóban forgó újításokat el kell sajátítania. Ebből pedig az következik, hogy kultúraváltások idején természetes jelenség idegen szavak tömeges megjelenése ( gondoljunk például az elektronikus kommunikáció szókészletére). Ám – s erre a legjobb példa minden érintett nyelvben a nyelvújítás – a szókészlet tudatos befolyásolása a nyelvközösség egésze szempontjából – értsd: az új fogalmak minél gyorsabb megértetése és társadalmi méretű elterjesztése okából – kívánatos lehet. Az új fogalmak közvetítésének két része van: a megértés (szakmai feldolgozás) és a megértetés (továbbadás, megtanítás, nyelvi közvetítés), amely utóbbi akkor a leghatékonyabb össztársadalmi szempontból, ha anyanyelven történik. Ezért az új fogalmak lehetőség szerinti anyanyelvesülésének az elősegítése társadalmi érdekű teendő.” (Kiss 2005: 23.)

Az anyanyelv és az angol

Van olyan nézet, amely szerint az anyanyelvnek, esetünkben a magyarnak alkalmas állapotát az idegen nyelv, jelenleg az angol nem kívánt hatásával szemben éppen az idegen nyelv nagyobb arányú tanításával lehet vagy kell megőrízni. Például, könyvében az angol szerepéről szóló közvélekedésekre történt utalást követően É.. Kiss Katalin felteszi kérdéseit:

„Mit tegyünk, hogy megelőzzük a magyar nyelv »leértékelődését«, a családi életbe, az otthonokba való visszaszorulását? Mit tegyünk, hogy a magyar nyelv az Európai Unióban is megőrizze egyenjogúságát? Mit tegyünk hogy az Európai Uniónak magyarokként, magyar anyanyelvűekként is teljes jogú polgárai legyünk?”

Válaszainak egyike pedig:

„Természetesen fontos a jó iskolai nyelvoktatás is. Ha a gyerekeket az alsó tagozattól kezdve nagy óraszámban (heti 5-6 órában) tanulnák az angolt, a felsőbb osztályoktól kezdve pedig egy másik európai nyelvet, a szülők kevesebb késztetést éreznének, hogy gyerekeiket idegen nyelvű vagy a máris igen divatos két tannyelvű iskolába adják.” (É. Kiss 2004: 169.)

A feltett kérdésekre a jó válaszokat másban kell keresni. Először is szükségtelen falra festeni az ördögöt, különösen, ha az nem is olyan mint amilyennek lefestik.

„A magyar nyelv használati köre szűkül; bizonyos formális helyzetekben, az adminisztrációban, a gazdaságban, a tudományban az angol váltja fel. Egyre több Magyarországon megtelepedő nemzetközi vállalatnál, pénzügyi intézménynél az angol lesz a munkanyelv. A magyarság csökkenő lélekszáma bizonyára növekvő számú külföldi, ázsiai, afrikai munkaerőt fog vonzani az országba, és az ő közös nyelvük is az angol lesz. A szülők, akik már most is igyekeznek gyerekeiket két tannyelvű gimnáziumba íratni, kísértést fognak érezni, hogy gyerekeiket angol iskolába járassák.” (É. Kiss 2004: 176.)

Ilyen jövőkép festésénél a szülők bizonyára a kárhoztatott utat fogják választani. De igazi-e, reális-e ez a jövőkép? Bizony nem, és ez annál inkább inkább bizonyítást nyer, minél teljesebben feltárják és számba veszik a különböző tényeket és feltételeket.

Tényekre kell alapozni – nem feltevésekre

A nyugati munkavállalással kapcsolatban például fel kell tárni, meg kell ismerni a munkavállalás nyelvi feltételeit. A tagállamokban általában törvények írják elő, hogy bizonyos munkaköröket betölteni vagy állampolgárságot szerezni stb. csak az adott ország nyelvének ismeretében lehet.

(Példa: egy szakdolgozat – Tóth Éva, 2005 – bemutatta Anita Groener jogi esetét.„ A holland állampolgár Anita Groener asszony Írországban dolgozott részmunkaidős tanárként. Egy állami képzőművészeti szakközépiskolában két éven át tanított rajzot. Az iskolában meghirdettek egy teljes munkaidős állást, melynél feltételül szabták, hogy a tanárnak beszélnie kell Írország mindkét hivatalos nyelvén, vagyis ír nyelven és agolul is, noha az órákat csak angol nyelven kell megtartani. Mivel Groener nem beszélt ír nyelven, jelentkezését elutasították.” Jogi eljárások sorával próbálta elérni alkalmazását. A végső döntést az Európai Bíróság hozta meg. „Az Európai Bíróság úgy döntött, hogy a tanároknak alapvető szerepe van az ír nyelvvédő politika kivitelezésében, és amíg a nyelvtudás kitétele egyébként nem diszkriminatív (például, hogy a nyelvtudást Írországban kell megszerezni), az a 1612/68/EGK tanácsi rendelet 3. cikkének (1) bekezdése alá tartozhat. Groener asszony kérelme tehát nem talált támogatásra.”)

Az Európában működő, és az Európai Bizottsággal kapcsolatban lévő különböző típusú nemzetközi szervezetek álláshirdetéseiben nagyon gyakori feltétel az angol anyanyelvi szintű ismerete. Ez a feltétel az EU szabályai szerint ugyan diszkriminációnak minősül, mégis gyakran alkalmazzák, mert a Bizottság nem nagy eréllyel lép fel ellene. Európai parlamenti képviselők több ízben fordultak kérdéssel e tárgyban az Európai Bizottsághoz, az Eszperantó Világszövetség pedig az európai ombudsmanhoz. Az Európai Eszperantó Unió brüsszeli központja egy honlapon már több mint 1000 ilyen hirdetést tart nyilván(lingvo.org/zz/2/15) A nyilvántartás kezdő részét mutatja a következő ábra.

A baloldali oszlopban azok a kérdések vannak, melyeket az európai parlamenti képviselők intéztek az EU-Bizottsághoz, a jobb oldalon pedig a diszkriminatív hirdetések sorakoznak (több mint 1000).

Ez arra utal, hogy a nemzetközi szervezeteknél adott állások egy hányadánál igen magas szinten kell tudni az angol nyelvet. Aki ilyen szervezeteknél kíván elhelyezkedni, és ehhez adottságai és szakmai felkészültsége is megvannak, az tanulja, és tanulja meg jól az angol nyelvet. De mindenki számára van-e olyan vonzó hely, amelynek betöltéséhez szükséges az angoltudás? És mindekinél megvannak-e az egyéb feltételek ilyen állások betöltésére?

Nem angol nyelvű országok többségénél a tartós munkavállaláshoz mindenekelőtt az adott ország nyelvét kell ismerni, az angoltudással nem sokra lehet jutni.

A bevándorlókkal kapcsolatban pedig nem árt tudni: a) angol nyelvtudással legfeljebb elvétve érkezhetnek (mint már volt szó róla: Indiában is a lakosságnak csak 2-4%-a beszél angolul, hiába államnyelv); b) a bevándorlóknak szerte Európában a befogadó ország nyelvét kell megtanulniuk. (Más kérdés, hogy helyzetüket meg kellene könnyíteni, de erre nem éppen az angol lenne alkalmas.)

(Azt sem árt látni, hogy az angol széles körű tanítása bumeráng is lehet. Napjaink példája: A legutóbbi csatlakozásnál a máltai nyelv is az Unió hivatalos nyelve lett. Miután Málta hivatalos államnyelveinek egyike az angol, Luxemburg miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker (2005 első felében az EU soros elnöke) felvetette: Málta mondjon le a máltai nyelv uniós hivatali nyelvi státuszáról. A máltai kormány hevesen tiltakozott, mert nem mindegyik máltai beszéli az angolt.)

Az lenne tehát nagyon fontos, hogy az Európai Unió tagállamaiban minél hitelesebb és részletesebb feltárásokat végezzenek az idegen nyelvi kommunikáció szükségleteiről és feltételeiről tevékenységi területek, társadalmi csoportok, országok, régiók és nyelvek figyelembevételével. Ennek eredményei alapján kellene azután megfogalmazni az Európai Unió nyelvpolitikáját. Egy ilyen folyamatot azonban a tagállamokban kezdődő vizsgálatokkal kellene elindítani.

Még valami nagyon fontos lenne.

„Nyilvánvaló, hogy önmagunkat meg kell védeni attól a magyar betegségtől (nyugodtan merem mondani, mert sok évszázados tapasztalat), hogy »hol az a talp, hadd nyalom meg«. Tulajdonképp mentális és morális kérdés, hogy mennyire adunk magunkra, és mennyire adjuk fel önmagunkat.” (Deme 1999 in Gergely: 61.)

Közös nyelvre is szükség van

A közös nyelv szükségességének gondolata nem újkeletű. Az Európai Unióval kapcsolatban azonban egyre időszerűbb gondolat.

„Az anyanyelv felemelhet akár a legmagasabb szintjéig a nemzeti kultúrának, ismereteknek és közösségnek: de az anyanyelvével senki sem egyenrangú tagja az emberiségnek, még Európának sem. Itt van az a nagy probléma, amin valahogy túl kellene lépni. (...) Az azonban a (felelőtlen) felelős vezetők közül senkinek nem jut el az agyáig, hogy az emberiségnek kellene egy közös másodnyelv. Én nem nemzetközi nyelvnek nevezném, én közös másodnyelvnek nevezném, amely – az anyanyelvek megtartásával, sőt tiszteletben tartásával, sőt pátyolásával – arra szolgálna, hogy megértsük egymást házon kívül is a mikrotársadalmak között.” (Deme 1999 in Gergely: 21.)

Logikai úton is adódó következtetés, hogy az egyesülő Európának az anyanyelveken kívül közös közvetítő (másod)nyelvre is szüksége lenne. Már az Európai Unió létrehozása irányában történt lépések során el kellett volna jutni ahhoz a következtetéshez, hogy ha a versenyképesség erősítése érdekében az emberek számára lehetővé kell tenni a szabad mozgást, munkavállalás, tartózkodást, akkor a nyelvi érintkezés megkönnyítésére egy közös közvetítő nyelv használatát (is) célul kellene tűzni. Ez mindmáig nem történt meg. Az emberek a nemzeti (etnikus) nyelvek közül – mert csak ezek a nyelvek vannak a tudatukban, ezekről vannak ismereteik – az angolt találják leginkább alkalmasnak közvetítő nyelvi szerepre. A karrierről szőtt álmokon kívül a közvetítő nyelvi szerepre való alkalmasságáról kialakított nézet is magyarázza az angol felkapottságát.

„Azt szokták mondani: van ám nemzetközi nyelv, van ám világnyelv, hát ott van az angol, meg aztán a franciák azt mondják hogy ott van a francia. Németek is mondják, hogy ott van a német. Mindenki készen ajánlja a saját nemzeti nyelvét arra, hogy csak meg kell tanulni, mindenki tanulja meg, és akkor a dolog el van intézve. De egy nyelv nem lehet mindenkié, ha egyben valakié. Egy nyelv csak akkor lehet mindenkié, ha senkié. Tehát ha nincs olyan mikrotársadalom (vagy pláne makro), amelyiknek ez az anyanyelve volna. Mert abban a pillanatban, hogy bármelyiket kikiáltják nemzetközi közvetítő nyelvnek, azonnal belebotlunk abba, hogy tulajdonképpen nem a nemzetközi nyelvet beszéljük, hanem ők a magukét, és mi az ővékét mindannyian. (...) Nem beszélve arról, hogy a természetes, a történelmileg alakult nyelvekben azért mindegyikben rengeteg a redundancia, az a bizonyos lerakódás, történelmi sallang, ami nélkülözhető.

Tulajdonképpen az lehet mindenkié, amelyik senkié, mert ezzel megvalósulna az egyenlő hátrányok elve. Mindenkinek tanulnia kellene ezt, és senkinek nem volna az az előnye, hogy ő »von Haus aus« tudja; és nem volna az a veszély, hogy a kultúrájával és a mentalitásával és a politikai meg a gazdasági súlyával ennek az ún. világnyelvnek a képviselő csoportja, nemzete, közössége, s óhatatlanul úgy érezheti, hogy uralkodhat a többi felett. Itt van egy olyan kérdés, amelyik, azt mondhatnám, hogy belátás kérdése volna.” (Deme 1999 in Gergely: 22.)

LEGYEN AZ EURÓPAI UNIÓNAK KÖZÖS NYELVE IS

Bár mind több jel mutat arra, hogy az Európai Unió lakosságának közös közvetítő nyelvre is szüksége volna, az EU döntéshozói e kérdésben értetlenséget mutatnak, és csak a „soknyelvűség” és a „többnyelvűség” jelszavait ismételgetik rendületlenül válaszként kérdésekre és javaslatokra, jóllehet a semleges eszperantó mint közös nyelv egyiknek sem mondana ellent.

A könyv II. része elég tüzetesen bemutatja az eszperantó nyelvet, főleg a közoktatásban lehetséges és kívánatos szerepe oldaláról. Az itt következő részben az európai nyelvi érintkezésben lehetséges és kívánatos szerepének bemutatása következik.

Miért az eszperantó?

Az eszperantó összehasonlítása az angol nyelvvel

Az európai kultúraközi kommunikációt eszperantó nyelven tárgyaló cikkében Koutny Ilona (Koutny 2004) mint kultúraközi kommunikációs eszközöket összehasonlította az angolt és az eszperantót több szempontból: nyelvi sajátosságok (hangrendszer, morfológia, szintaxis, szókészlet); továbbá mint kultúrahordozók, valamint (elő)feltevések, társalgási témák és stratégiák tekintetében. Az összehasonlításból levont néhány következtetése:

· A született angol nyelvűek az európai lakosságnak ugyan csak kisebb részét teszik ki, de nyelvük közös nyelvként jogtalan (kulturális, gazdasági és politikai) előnyt adna számukra (nyelvi imperializmus), a többieknek, a többségnek (pénzben, időben, energiában) sokat kell áldoznia a nyelv megtanulásához – a semleges nemzetközi nyelv (alkalmasságát már 117 évi használattal bizonyította) egyenjogú kommunikációt tenne lehetővé lényegesen kisebb befektetéssel;

· Az angol, még az egyszerűsített nemzetközi angol is, amely most széles körű támogatást kap, kiejtési problémák, bizonytalan szóalkotás, szintaktikai és szemantikai kétértelműségek miatt, amelyek gyakran félreértésre vezetnek, elég nehéz nyelv – az eszperantó eléggé könnyű az európaiaknak, nemcsak a behatároltabb hangok, logikus szóalkotás, átlátható szintaktikai és szemantikai szerkezetek miatt, de szókészlete következtében is, amely újlatin és germán nyelveken alapszik, és magában foglalja a görög-latin eredetű nemzetközi szavakat, szintaktikai szerkezete pedig hasonlít az indoeurópai nyelvekéhez, (Szerdahelyi (1975) az eszperantót indoeurópai minimum nyelvmodellnek nevezte);

· Magas szintű nyelvtudás (nyelvi kompetencia) az angolban nehezen érhető el, idegen nyelv marad tanulói számára – az eszperantóban lehetséges magas szintű nyelvtudás, köszönhetően nyelvi gazdaságosságának és természetes nyelvi teremtőképességének, beszélői számára így saját nyelvvé válik;

· A kultúrának (értékítéletek, gondolkodásmód, viselkedés, ismereti háttér stb.) nagy szerepe van a nyelvi érintkezésben. A kultúraközi kommunikáció akkor érheti el célját, ha a beszélők saját kultúrájukat illetően öntudatosak, a partner másságával szemben pedig toleránsak. A beszélőknek, bármely nyelven beszélnek, kifejezőbben kell beszélniük. Egy adott kulturkörön belül érvényes előfeltevések nem érvényesek eltérő kultúrákhoz tartozók esetében. Csak nemzetközileg ismert eseményekre, személyekre történő célzások működőképesek; azaz kultúraközi illetékességet kell elérni;

· Az angol nyelvet az angol nyelvű kultúra hatja át, szavai és kifejezései kulturálisan terheltek, így nehezen képesek más nyelvű kultúrákat tükrözni – habár az eszperantó nyelvközösség is kibontakoztatta saját kultúráját, a szavak és kifejezések kulturálisan nincsenek nagymértékben terhelve, és az eszperantó nemzeti nyelvű kultúrák tükrözésére nyelvi hajlékonysága következtében is alkalmas;

· Az angol nyelv a saját kultúra terjesztésével, amely párhuzamosan történik a nyelv terjesztésével, bizonyos veszélyt jelent más etnikus nyelvekre (tömegtermékek angol névvel, a nemzeti nyelvű terminológia visszamaradása stb.) – az eszperantó merít a nemzeti kultúrákból és nyelvekből (pl. szemantikai téren: családi viszonyok, közmondások), európai kultúrát tükröz.

Költségek, költségmegtakarítás

Idegen nyelv (valamilyen szintű) elsajátítása időt igényel és pénzbe kerül. Felnőtt korban történő nyelvtanulásnál ez különösen így van, nemcsak az egyént érintően, hanem a társadalomra vonatkozóan is. Az etnikus nyelv(ek) valamint az eszperantó tanulása költségeinek és társadalmi hatásainak különbségét több cikkben is elemezte Haszpra Ottó (pl. 2001a, 2001b, 2002a, 2002b). Akadémiai székfoglaló előadásában is (2005. április 14.) Egyenjogúság és gazdaságosság a nemzetközi kommunikációban címmel ezt a témát tárgyalta. Elemzéseiben etnikus nyelv tanulása esetében 2000 órát vesz alapul szükséges időként (tanárral és önállóan), ez mintegy egy évnyi munkaidő-kieséssel egyenlő (több évre elosztottan). Ez az egyénnek elmaradt jövedelmet jelent, a társadalomnak munkaidő-kiesést (azaz versenyhátrányt). Tekintve, hogy eszperantó tanulásánál hasonló tudásszint eléréséhez 200 óra elegendő, a költség- és egyéb hatások miatti hátrányok is körölbelül tizedakkorák, mint etnikus nyelv(ek) tanulásánál.

Közös ügyekről – közös nyelven

Az eszperantónak mint közvetítő nyelvnek kiterjedt használata az uniós állampolgárok számára nagyon hasznos lenne a személyes ügyeikkel (tájékozódás, utazás stb.) kapcsolatos kommunikációnál, ám e nyelvnek az Unió céljaival, törekvéseivel összefüggésben, azaz társadalmi szempontból még fontosabb szerepe lenne. Ugyanis, jóllehet, az európai emberek egy – ma még talán nem túl nagy – hányadának módja van más országokban személyes élményekre, tapasztalatra szert tennie, de a túlnyomó többség mégis csak a televíziók, rádiók és újságok által közvetített ismeretekre és értékelésekre hagyatkozhatnak. De miről szólnak ezek az ismeretek? Politikai történésekről, főleg botrányosakról, tragikus vagy szenzációs eseményekről. A politikai hírek ritkán táplálják a más tagállamokban élők iránti rokonszenv és szolidaritás érzésének erősödését, hiszen például olyanról szólnak, hogy az Európai Tanács ülésén egyik vagy másik kormány saját államának érdekét, nézetét, befolyását stb. makacsul védve megakadályoz mások számára hasznos intézkedés elfogadását stb. A kormányok olykor zajos érdekegyeztető, -ütköztető tanácskozásairól és vitáiról szóló hírek bizony az elhatárolódást erősítik, és nincs semmi, ami ezt a hatást érdemben ellensúlyozná. Ezért lenne szükség a civil kapcsolatok jelentős bővülésére, sokirányú civilkapcsolat létrejöttére, ezzel másféle ismeretek, élmények szerzésének lehetőségére; nem az elhatárolódás, hanem az összetartozás tudati és érzelmi erősítésére, uniós nyelven szólva: az európai társadalmi kohézió szilárdítására, ha nem éppen megteremtésére. Az alapvető jogok egyenlőség-igéretén alapuló kapcsolatok létrejöttére. E nélkül nem alakulhat ki a polgárok Európája, e nélkül az európai integráció csak torzót fog létrehozni. Ilyenféle kapcsolat az Unió polgárai között csak semleges közös nyelv használatával jöhet létre.

Nem ábránd – valóság

Nem fantazmagória, hogy társadalmi ügyeket érintő civil kapcsolatokban az eszperantónak felbecsülhetetlen szerepe lehetne. Hiszen európai eszperantisták között már most is léteznek ilyen kapcsolatok. Bizonyíték erre az alábbi válogatás, részletek eszperantó nyelvű internetes levelekből, amelyek 2005 tavaszán az Európai Alkotmánnyal kapcsolatos franciaországi népszavazást megelőzően néhány nap alatt keletkeztek. (A személyneveket csak egy-egy betű helyettesíti.)

C (Franciao.): Afrikában tanítottam hét éven át (1951-1958). Így tapasztaltam: Európa „nagy” nemzetei, különösen az angol és a francia, évszázadok során országokat hódítottak meg, hogy nagyobb hatalmat szerezenek, nem gondoskodva a legyőzött népekről. A népet először megfosztották táplálékszerzési függetlenségétől. A parasztokat elűzték és hatalmas táblákon egykultúrájú növénytermelést valósítottak meg, termése pedig főleg a hódítok élelmezését szolgálta. A legyőzőtt népeknek alacsony bérért kellett gazdáikat szolgálniuk, különösen ipari termékek előállításában. Az embereknek ezt a kizsákmányolását nevezik „kolonializmusnak”.

A népek öntudatosodása lassan elvezetett az „Emberi Jogokhoz”. Tehát a gazdasági gyarmatosítás lassacskán enyhült. Például Franciaország oktatási és egészségügyi szolgáltatást hozott létre. A háború után a gyarmati felszabadításért dolgoztam.

A gyarmatokat sajnos az élelmezési függetlenség visszaadása nélkül hagytuk el, a népek számára nagy nyomorúságot előidézve. 1960-tól Afrikában sok éhinség, belső háború és néhány népírtás történt. A nyugati hatalmakat versengésük diktátorok támogatására ösztönözte (fegyverekkel is elláták őket). Íme ezt hozta a szabad verseny ezeknek az afrikai országoknak. A történteken el kell gondolkodni.

(...) Remélem, hogy az alkotmánytervezet el nem fogadása arra fogja kényszeríteni a mostani, a transznacionális vállalatok nyomása alatt álló Bizottságot, hogy felülvizsgálja politikáját, és demokratikus alkotmány kidolgozását kezdeményezze, amely foglalja magába az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A jelenlegi tervezetet az Európai Unió megmentése érdekében utasítom el.

M (Magyaro.): Én sem hiszem, hogy normális, mindennapi ember elolvas olyan sok és elég unalmas szöveget. De ha nem olvassa el, akkor miről fog szavazni? És a probléma másik oldala: Senki sem mondta, hogy a nem szavazatok azonnal és közvetlenül a harmadik világháborúhoz vezetnek. Magam a következő mondatot írtam: Gondolom, és igen félek attól, hogy a nem szavazatok Európánkat a stagnálás vagy a robbanás irányába tolják el. Emlékezzünk: az EU kibővítéséről is volt népszavazás, és néhány országban a népnek csak 30-40 (vagy kevesebb)%-a szavazott. Ez azt jelenti, hogy sok ember gondolja: az egész politika és az egész Európai Unió csak „nagyúri huncutság”. Az átlagos embereket egyáltalán nem érdekli az EU jövője! De az Európai Unió stagnálása vagy szétrobbanása rossz sorsot jósolna sokat szenvedett kontinensünknek.

Ismételten mondom: magam igen-nel szavaznék, nagyon jól tudva, hogy nem az Európai Alkotmányra szavaznék. Mert az nem Alkotmány... És mert nem akarom, hogy a nehezen létrehozott Unió szétessen.

R (Olaszo.): Jelentőségteljes, hogy az EU-alkotmánnyal való szembenállás az egész Unióban éppen a mindkétoldali (jobb- és baloldali) szélsőségektől érkezik. Valójában ez a Charta történelmileg bátor indítvány (igen, persze kompromisszum, ahol a kompromisszum mindenki tiszteletének legmagasabb formája) ... elég gondolatban visszamenni háborúk százaihoz, amelyek egész Európán átviharzottak, és amelyek egészen intimen folytatódnak rejtett nacionalizmusokban. (...)

Az EU-országok többségében az EU-alkotmányról a parlamentek szavaznak, mert a nemzetközi szerződések személyes hasznon kívüli összetett anyagok. Azonkívül előrelátó és bátor államvezetők magukra veszik a felelősséget. ...Chirac ebben talán kockáztatott.

Elnézést kérek, ha őszintén, de becsületesen beszéltem. Franciaország részéről az elutasítás az EU számára gáncs lenne, sokkal nagyobb trauma, mint a következő elutasítás Nagy-Britanniától. Az EU-alkotmányt Nagy-Britannia csaknem biztosan el fogja utasítani, ám ha Franciaország is, akkor az újra javaslatba kerülő alkotmány felhígított lesz.

B (Olaszo.): Altiero Spinelli írta 1942-ben: A háború utáni politikai életben az alapvető különbség nem a jobb- és a baloldal között lesz, hanem a haladó emberek, akik európai demokráciát akarnak építeni, és a reakciósok között, akik a szuverén államok régi rendszerét védik.

S (Franciao.): Ha van valami félő, akkor az „mostanság” történik, a tévedések miatt, melyeket az EU elkövetett, és amelyeket a szerződéssel folyamatosan és hosszan el fog követni.

Ijesztgetik a franciákat a lengyelekkel, akik nagyon alacsony fizetésekkel (és alacsony szociális jogokkal) tisztességtelenül versenyeznek a francia társaságokkal. Továbbá, „azt beszélik”, ők csaknem szélsőségesen katolikusok, ami riasztó az átlagos francia polgár számára, akinél a világiság fontos alapelv.

Ijesztgetik a franciákat a spanyolokkal, akik olcsón adnak el cigarettát és szeszesitalokat, mintegy kigúnyolva a francia törvényt, amely csökkenteni próbálja az egészségkárosító termékek fogyasztóinak számát.

Ijesztgetik a franciákat a magyarokkal, akik alacsony bérekkel és eltérő egészségügyi követelményekkel szintén tisztességtelen versenyt jelentenek a francia boroknak.

Ijesztgetik a franciákat a csehekkel, akiknek számítástechnikusai (és más magasan képzettek) Franciaországba jönnek dolgozni, ellopva munkát, amiben hiány van...

Ijesztgetik a franciákat a görögökkel, máltaiakkal és ciprusiakkal, akinek hajói „gyakran” vízfelszíni veszélyt jelentenek.

A kis balti államokat: Észtországot, Litvániát és Lettországot egyszerűen semmibe veszik.. és a semmibevétel már a félelem egy formája (...)

Hallani fogok még rettentőbb dolgokat az ezután felvételre kerülőkről: Romániáról, Bulgáriáról, Törökországról stb. (Tényleg, csak a németekről nem hallani semmit, különös.)

Mindez nagyon sötét dolog, ugye? De nem hazudok, mindezt naponta írják az újságok, sugározzák televíziók, vitatják rádiókban. Egyáltalán nem vagyok elragadtatva ettől, ellenkezőleg, ez szégyenletes. Ez viszonylag újkeletű (néhány év óta tartó) jelenség, és véleményem szerint nagyon ocsmány. Ezt eredményezte Európa rosszul történő építése, vagyis amikor gazdasági erőt építenek nem törödve demokráciával, kultúrával, nyelvvel, egyszóval a népekkel.

Gazdasági céljaival, a Maastricht utáni szerződéseket (Amszterdam, Nizza) rejtett módon igazolni akarással a szerződés ezt a helyzetet tovább fogja rontani, mert most sem konzultáltak a néppel.

Aki el akarja kerülni az európai szétesést, és rendezetten építkező Európát akar, azaz a népek számára fontosnak elsőbbséget adót a multinacionális cégek számára fontossal szemben, az szavazzon nem-mel.

T (Szlovénia): Európa valamilyen alaptörvény nélkül, amely meghatározza hogyan működjön, aminek működnie kell az egész, nemzetek feletti Európai Unió érdekében nem más, mint nemzetek laza társasága, amely nem képes reagálni fontos kihívásokra és hirtelen válságokra. Jugoszlávia többek között azért esett szét, mert 1974-től olyan alkotmánya volt, amelynél mind a hat köztársaság egyenjogú volt, és minden fontos döntést egyhangúlag lehetett meghozni. Ezért nem születtek határozatok, ezért valójában csak a köztársaságok működtek bármilyen összehangolás nélkül. Ez hamar a nacionalizmus erősödéséhez és a széteséshez vezetett. Az információk, hogy Franciaországban mind többet beszélnek más EU-tagokkal kapcsolatos félelmekről, éppen ilyen folyamatot mutat nekem. Ha most az Alkotmányi Szerződés nem fog sikerülni, a későbbi politikusok a közvélemény (a félelmek) befolyása alatt mind nacionalistábbá válnak, és mindig lesznek elfogadhatatlan követeléseik. A borzasztó nehezen elért kompromisszumos egyetértés a jelenlegi szerződéstervezetről egyszerűen nem lesz többé elérhető. A jugoszláviai forgatókönyv csaknem biztos. A franciák félni fognak a lengyelektől, a lengyelek sértődötten reagálnak, az olaszok filmeket fognak csinálni, amelyben a partizánok kegyetlenek, közvetve tehát a fasizmust propagálják, a szlovének félni fognak az olaszoktól stb., stb. Ilyen helyzetben olyan mechanizmus létezése nélkül, amelyben az EU-intézmények valamivel több hatalommal rendelkeznek, bekövetkezhet-e más, mint a szétesés?

S (Franciao.): Ha most tovább erősítik az intézményeket a népek részéről még hiányzó európai öntudat és identitás (vagy bárhogy is nevezzék) nélkül, az a jövőben békétlenséget fog teremteni, amelyek erőszakos reagálásokig is elvezethetnek. Az alkotmány (avagy a szerződés, melyet alkotmányként adnak el nekünk) ugyanabba az irányba megy, mint az előző szerződések, ezért előrelátom a jelenlegi félelmek súlyosbodását.

O (ír diplomata): Mint olyan ember, aki belülről látta az alkotmányi szerződés létrehozását, biztos vagyok abban, hogy 25 kormány több éves alkudozásával sem lehetne elérni a legjobb szöveget, és fennáll annak veszélye, hogy a szöveg inkább rosszabbá válna. Ezalatt a gyenge, megosztott Európában minden ország fokozatosan az USA szatellitjévé válna.

Ilyen helyzetben, bár teljesen tudatában gyenge oldalainak, támogatom az alkotmányt, és erősen remélem, hogy Franciaország is támogatni fogja azt.

K (Franciao.): Az igen-hajlandóságúaktól már szeretnék valamikor érveket is kapni, másokat, mint amelyek a félelemre alapozottak, másokat, mint „az Alkotmány vagy a káosz”, másokat mint „az Alkotmány vagy USA-alávetettség”. Szerintem a nem-hajlandóságúak éppen úgy a független Európáért vannak, és éppen úgy Európáért-hajlamúak, mint az igen-hajlandóságúak. Más érveket szeretnék, mint „nem lehet jobbat csinálni”.

Szeretném tudni, hogy a szerződéssel az EU hogyan lehetne szabadabb gazdaságilag és szociálisabb, és hogy valóban lesz-e a mostaninál nagyobb ellenhatalom a Központi Európai Bankkal szemben?

A fent idézettek többféle dolgot is mutathatnak az olvasónak; annyit bizonyosan, hogy a) európai eszperantisták számára – bár dolgok megítélésében van közöttük véleménykülönbség – az Európai Unió sorsa nem közömbös; b) az eszperantó nyelv alkalmas tartalmas gondolatok árnyalt kifejezésére.

AZ ESZPERANTÓ MOZGALOM KIÁLL A NYELVEK EGYENJOGÚSÁGÁÉRT

Az Eszperantó Világszövetség (UEA) fellép a nyelvek egyenjogúságáért, a nyelvi emberi jogokért. Ezt példázzák az alábbiak, az UEA közleményei (2005 első negyede) alapján.

Az Eszperantó Világszövetség írásos nyilatkozata

Tekintve, hogy Eszperantó Világszövetségnek konzultációs kapcsolata van az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanáccsal, jogosult olyan írásos anyagokat küldeni ENSZ-szerveknek, amelyek kapcsolódnak valamely tanácskozás napirendjéhez. E lehetőség alapján Renato Corsetti, az Eszperantó Világszövetség elnöke dokumentumot küldött az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának tagok közötti szétosztásra a 61. ülésszakon, amelyet 2005. március 14. és április 22. között tartanak meg Genfben. A dokumentum ahhoz a napirendi ponthoz tartozik, amelynél a gazdasági, szociális és kulturális jogokat tárgyalják.

Az UEA felhívja a Bizottság figyelmét arra, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának második cikke szerint: a Nyilatkozatban meghatározott minden jog és szabadság minden embert megillet, többek között nyelvi megkülönböztetés nélkül, de ennek ellenére az ENSZ és tagállamai mindeddig kevés figyelmet szenteltek az emberi jogok nyelvi oldalára.

Az UEA dokumentuma kiemeli a gyerekek nevelésének negatív következményeit, ha az más nyelven történik, mint az anyanyelvük. Sok kutatás szerint az iskolában a nem alkalmas nyelv használata egyike a legfontosabb okoknak, ha éppen nem a legfontosabb oka az iskola idő előtti elhagyásának, amely azután komoly szociális problémákhoz vezet, mert növeli a munkanélküliség, bűnözés, alkoholizmus és drogozás kockázatát. Tanulmányok szerint az ENSZ maga is, a legszegényebb országok hatalmas összegeket megtakaríthatnának, ha lakosaik nyelvi emberi jogait tiszteletben tartanák a helyi nyelvek használatával az oktatásban.

Általánosabban is, az UEA nem helyesli csak néhány meghatározott nyelv használatát a különböző népek egyedei közötti kapcsolatokban, mint nem kielégítő és hátrányos megkülönböztetéssel járó, és mint az Egyetemes Nyilatkozat második cikkének ellentmondó gyakorlatot.

Az UEA indítványozza, hogy a Bizottság hozzon létre munkacsoportot a nyelvi jogok problémáinak és az emberi jogok – nyelvi egyenlőtlenség és igazságtalanság miatti – figyelmen kívül hagyásának megvitatására. A munkacsoportnak jelentésében javasolnia kellene közép- és hosszútávú teendőket a nyelvi emberi jogok különféle nyelvi és kulturális helyzetekben történő biztosítására. A Bizottságnak támogatnia kellene szakemberek, többek között az UEA, törekvéseit az iskolai oktatásban használni célszerű nyelvek megválasztása leghatékonyabb módjainak kutatására és kikísérletezésére, a nyelvi emberi jogok tiszteletének és az érintett országokban a haladás bátorításának céljával.

Az UEA felújítja régi javaslatát is, hogy az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa valamelyik elkövetkező ülésére tűzze napirendre a „Nyelvi és Emberi Jogok” témát.

Felszólalás a nyelvi emberi jogokért

Az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának 61. ülésszakán, Genfben, a kulturális és nevelési jogok vitájának napján jelen volt és felszólalt az Eszperantó Világszövetség elnöke is. Renato Corsetti felszólalásában bemutatta az Eszperantó Világszövetséget, és rámutatott az eszperantisták nyelvi jogok iránti különös érdekére; aláhúzta annak fontosságát, hogy a végső határozatban a gyerekek joga az anyanyelven történő nevelésükre, és általában is, a nyelvi emberi jogok legyenek még jobban hangsúlyozva. A nevelési jog különleges jelentéstevője elfogadta Corsetti felvetését, és maga is példákat hozott fel az anyanyelvi nevelés fontosságáról. Az UNESCO nyelvi különbözőség szakjának képviselője felszólalásában kifejtette, hogy ez egybe esik az UNESCO politikájával. Az ülés résztvevői már előzőleg megkapták az UEA írásos nyilatkozatát is. Az ülés végén az érintettek megállapodtak a témában történő további együttműködésről.

2005-ben tartják meg a 4. Nitobe-szimpóziumot

Az Eszperantó Világkongresszusokhoz kapcsolódóan 1996-ban Prágában, 1999-ben Berlinben és 2004-ben Pekingben megtartott nyelvpolitikai Nitobe-szimpóziumok után a negyediket 2005-ben Vilniusban tervezik megtartani (július 30.–augusztus 1.). A szimpózium nevét Nitobe Inazô japán diplomatától kapta, aki a Nemzetek Szövetségének főtitkárhelyettese volt, részt vett az 1921. évi világkongresszuson Prágában, és jelentést tett a világszervezetnek az eszperantóról.

A Nitobe-szimpóziumok célja: a nyelvi egyenlőség és a nemzetközi nyelvi érintkezés témakörében fontos nyelvpolitikai problémák megvitatása, egyben alternatív nyelvpolitikai modell jelzése, amelyet mutat vagy mutathat az eszperantó hasznosítása. A szervezők neves nem eszperantista nyelvészeket és nyelvpolitikai problémákban illetékes más szakok képviselőit hívnak meg.

A 4. Nitobe-szimpózium kerettémája Vilnius-ban „Az Európai Unió bővítésének nyelvpolitikai vonatkozásai” lesz. A szimpózium támogatói között van a litván parlament, a vilnius-i egyetem, a Litván Tudományos Akadémia és a Világi Nyelvproblémát Kutató és Dokumentáló Központ (CED).

ÚJ SZEMLÉLETŰ EU-NYELVPOLITIKAI GYAKORLAT KELL

A nyelvpolitika terén gyökeres szemléletbeli változásra van szükség. Mindenekelőtt annak belátására, hogy a maastrichti szerződéssel (és az utána következőkkel) kitűzött célokból és feladatokból következő, az Unió egészét érintő feladatokat nem lehet eredményesen megoldani, ha nincs meg ehhez a közösségi (az Uniót egységében tekintő) szemlélet és a megfelelő közösségi hatáskör. (Látva a tagállamok hatalomféltését, pl. a kultúra és az oktatás terén, már az is előrelépés lenne, ha ezekre közös irányelveket fogadnának el, amelyek érvényesítési módjának eldöntése tagállami hatáskörben történne.)

A tagállamok kormányainak mindenekelőtt be kellene látniuk és el kellene fogadniuk, hogy egy közös nyelvre is szükség van az Unióban, olyanra, amely nem vezet nyelvi diszkriminációhoz, és elsajátítása az uniós állampolgárokat nem terheli túlságosan.

Továbbá a tagállamok kormányainak azt is be kellene látniuk és el kellene fogadniuk – ha valóban komolyan gondolják az olyan célokat és feladatokat, mint a gazdasági és a társadalmi kohézió erősítése, az Uniót közelebb vinni az állampolgárokhoz stb. –, hogy amint a nemzetállamok kialakulását követően társadalmilag fontossá vált a tankötelezettség bevezetése, és a tantervek törzsanyagában az államnyelv kötelező tanítása, az Unióban hasonlóan fontossá válik, függetlenül attól, hogy föderációban vagy konföderációban fognak-e megegyezni a tagállamok, egy semleges közös érintkezési nyelv tanításának is beemelése a közoktatásba. (Ennek részletesebb indoklását a könyv II. része tartalmazza.)

A fentiek alapján az Unió nyelvpolitikájának a lakosság tekintetében általános érvényűen tartalmaznia kellene, hogy a nyelvek iskolai oktatásának követelménye, időrend és fontosság szerint:

1. A szocializáció nyelve(i): az anyanyelv (ha az anyanyelv kisebbségi nyelv, akkor az anyanyelv és az adott állam hivatalos nyelve).

2. Európai közös nyelvként, első idegen nyelvként: eszperantó.

3. További idegen nyelv(ek).

Megjegyzések:(1) Az 1. és. 2. tétel kötelező jellegű a közoktatásban.

(2) A 2. és 3. szerinti nyelvek tanítása egymástól független is lehet, és egymásra is épülhet.

Már az is ösztönző előrelépést jelentene, ha legalább a tagállamoknak egy csoportja térne át ilyen nyelvpolitika követésére, melynek további előnyeit a könyv II. része mutatja be.

(Tartalommutatóhoz) (A második részhez)

---