+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

NYELVI EGYENJOGÚSÁG AZ EU-BAN – AZ ESZPERANTÓ LEHETŐSÉGEI

(Tartalommutartóhoz)

 

(Címjegyzékhez)

Előadás Európa Napon a Tudományegyetem Felnőttképzési Intézetében

Szeged, 2009. május 6.

 

(Amikor az előadásra készültem, kezdetben az volt a szándékom, hogy bevezetésként elmondok néhány tanulságos törté­netet. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy ha mindet elmondom, nem lesz elég időm az előadás tulajdonképpeni témájára. Ezért az első két történetnek csak a tanulságát mondom el.)

 

Az első történet lényege, hogy az arab számokkal való számolás elterjedését Európában konzervatizmus, érdekféltés, előítélet, bizalmatlanság hátráltatta, ezért az a 12. századtól a 15. századig tartott.

***

A második történet az emberi jogok formálódásának és elfogadtatásának tanulságos és egyáltalán nem síma útját vázolta volna a következő befejezéssel:

Az emberi jogok alakulása történetének még nincs vége, csak én fejezem be, annak kiemelésével, hogy: a 18. század óta eltelt időben az emberi jogok és szabadságok értelmezésében és gyakorlati érvényesítésük tekin­tetében elvitathatatlan haladás történt, ennek belátásához elég visszagondolni Dickens, Zola vagy Balzac regényeiben leírtakra, ám ehhez a haladáshoz tudatos és szívós küzdelemre volt és van és lesz szükség a továbbiakban is.

***

A harmadik történetet elmondom.

Azután, hogy 1887-ben nyelvtervezetét, az Internacia Lingvot, melyet ma inkább eszperantó néven emle­getnek, Zamenhof több nyelven közzé tette, eltelt 33 év, amikor is 1920-ban a Nemzetek Szövetségének (Nép­szövetségnek) első közgyűlésén javaslatba hozták az eszperantó iskolai oktatását. A javaslatot 11 ország képviselője terjesztette elő. Azonban belga és francia tiltakozás hatására a javaslatot nem vették napirendre. A következő évben 12 állam küldötte ismét javasolta, hogy a főtitkár vizsgáltassa meg az eszperantó iskolai oktatásának lehetőségét s az eredményről a következő évben tegyen jelentést. Ezt elfogadták. A vizsgálat részeként Inazô Nitobe japán diplomata, főtitkárhelyettes 1921-ben személyes tapasztalatszerzés céljából részt vett a prágai eszperantó világkongresszuson. 1922. április 18-20 között Genfben nemzetközi konferencia volt az eszperantó oktatásáról és hivatalossá tételének lehetőségéről. A konferencián részt vettek 16 ország minisztériumi képviselői, továbbá tanárok és más szakértők 24 államból. Utolsó ülésén a konferencia nyilat­kozatban foglalta össze következtetéseit a világ tanítói kara számára az eszperantóról és iskolai oktatásának előnyeiről. Mindezek alapján a Népszövetség főtitkára szeptemberben előterjesztette a közgyülésnek jelen­tését a szakvizsgálat eredményeiről, melyek igen kedvezőek voltak. A jelentés összefoglaló következtetéseiből idézem a 6. és 7. pontot.

„6. Az elvégzett kísérletek igazolják, hogy az eszperantó nagyon könnyen tanulható, mert európai és amerikai gyerekek azt hetenkénti két órában egy év alatt, és Távol-Keleten a gyerekek, ugyanannyi heti tanórával két év alatt megtanulják, amíg más európai nyelvet elsajátítani, heti négy-öt órában, hat tanulmányi év szükéges számukra. Felnőttek számára gyakran jóval rövidebb a szükséges idő: 25–40 lecke általában elég.

7. Az eszperantó nem terhelné tovább az iskolai programokat, és nem jelent konkurrenciát a nemzeti kultúrnyelveknek, a tapasztalat szerint ellenkezőleg, segíti azok tanulmányozását, és mint logikai bevezetés időmegtakarítást eredményez a latin, görög és modern nyelvek megtanulásához.”

A francia nyelv akkori dominanciáját féltő francia kormány, néhány szövetségese segítségével, megkísérelte a témát levetetni a közgyűlés napirendjéről. Ezt ugyan nem sikerült elérnie, de azt igen, hogy újabb és újabb időhúzó vizsgálatok kikényszerítésével végül is a Népszövetség az eszperantó iskolai oktatásának bevezeté­séről ne hozzon döntést.

   A tőrténet tanulságát aligha szükséges külön kiemelni, az annyira nyilvánvaló.

***

   Miután e történettel szóba hoztam az eszperantót, a továbbiakban arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy elvileg és gyakorlatilag lehet-e szerepe az integrálódó Európában.

 

Mint ismeretes, a Római Szerződés 1958. évi életbelépésével vette kezdetét az a folyamat, amely azután elvezetett a mai Európai Unióhoz.

   Alapvetően fontos tény, hogy ez az európai társulás az önkéntesség és a teljes egyenjogúság alapján, a tagállamok kultúrájának, nyelvének tiszteletben tartását kimondva megy végbe.

   Az európai integráció 1958-tól 1993-ig, az Európai Unióról szóló szerződés hatályba lépéséig csak gazdasági integráció volt, amelyben lényegében csak a kormányoknak és a közösségi intézményeknek volt aktív szerepe. Az Európai Unióra való áttéréssel a helyzet annyiban megváltozott, hogy a tagállamok polgárai közvetlen részesei, szereplői lettek az integrációnak azzal, hogy uniós jogokat kaptak, mint például a szabad helyvál­toztatást, munkavállalást, letelepedést az Unión belül.

   Az Unió úgy jellemzi magát, hogy olyan társulás, amely az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok tiszteletben tartásának értékein alapszik. A tagállamok együttesét a pluralizmus, a megkülön­böztetés tilalmának, a toleranciának, az igazságosságnak, a szolidaritásnak, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőségnek társadalmaként határozza meg.

   Ezek elvi követelmények, amelyek jobban vagy kevésbé jól érvényesülnek a gyakorlatban. Mindenesetre a tényleges állapotok megítélése hozzájuk viszonyítva történhet.

***

Európa soknyelvű. Az európai soknyelvűség egyfelöl óvandó érték, másfelöl – egy közös közvetítő nyelv hiányában – a hatékony működést fékező tényező. A nyelvi kommunikáció lényeges kérdés és probléma is az Európai Unióban.

Akiknek e soknyelvű térségben közös dolgaik vannak, azok kénytelenek valamilyen módon egymással kommunikálni. Ilyen kommunikációs szükségletek vannak az Európai Unió intézményeinél, az intézmények és az európai állampolgárok között, valamint a különböző nyelvű európai emberek között is. Ezeknél az eseteknél a kommunikáció nyelvhasználatához részben szabályok, részben ajánlások – mint az uniós állampolgárok közötti kommunikáció esetében – adnak útmutatást. Ezek a soknyelvűség és a többnyelvűség elveire épülnek.

   A soknyelvűség az uniós intézmények némelyikének (Tanács, Parlament) nyelvhasználatára, valamint az intézmények és az uniós polgárok közötti nyelvhasználatra vonatkozik; a hivatalos nyelvek használatának lehetőségét jelenti, és a tagállamok egyenlőségének elvéből következik.

   A soknyelvűség elve és érvényesítésének feltételei között ellentmondások vannak, melyből adódóan a nyelvek, illetve az állampolgárok egyenlősége bizony nem ritkán sérül. A sok­nyelvűség problémájának részle­tezésére azonban nem térhetek ki.

A többnyelvűség az állampolgárok nyelvtudására vonatkozik.

Magától értetődő dolognak, nyilvánvaló igazságnak kell tartanunk, hogy igen sok szempontból előnyös lenne, ha az Európai Unióban lenne egy közös nyelv is. Világgazdasági nézőpontból az Európai Uniót az Amerikai Egyesült Államokkal, Japánnal, s egyre inkább Kínával is szokás összevetni. A gazdasági versenytársak mindegyikének van saját közös nyelve, ami az Európai Unióról nem mondható el. De miért nem esik szó hivatalosan egy közös nyelv szükségességéről? Két oka biztosan van. Az egyik: a tagállamok és nyelveik egyenjogúságának elvét sértené, ha bármelyikük nyelvét kiemelnék ilyen célra. A másik ok: egy tervezett nyelvet, így az eszperantót, nem haj­landók tekintetbe venni. De mi lehet az oka ez utóbbinak? Ennek is legalább kétféle eredője van. Amint arról az előbbiekben szó volt, a Népszövetség főtitkárának jelentése igen kedvező megállapításokat tartalmazott az eszperantóról és iskolai oktatásának előnyeiről. A határozat elmaradása nem nyelvi, hanem politikai okból következett be.

   Ezek után elképzelhető-e, hogy az a francia oktatási miniszter, akinek oroszlán része volt az eszperantó elleni hadjáratban, ne arra ösztönözte volna az oktatási és kulturális intézményeket, hogy: az eszperantóról csak rosszat vagy semmit sem szabad mondani. Így azután a következő évtizedekben értelmiséggé felnövekvő nemzedékek túlnyomó többsége – már nemcsak Franciaországban, hanem Európa-szerte – legfeljebb annyit tud az eszperantóról, hogy „az egy sikertelen kezdeményezés” volt. Európai diktatúrák az 1930-as években, sőt még utána is, üldözték az eszperantó tanítását és használatát. Mindez még teljesebbé teszi a képet. Azok a politikusok és tanácsadóik, akik a huszadik század végén és a huszonegyedik század elején nyelvi téren döntéseket hoznak, többségükben nem rendelkeznek hiteles ismeretekkel az eszperantóról, legfeljebb elő­ítéletekkel. Sokak nézetében egy másik szál is tetten érhető. A nemzetállamok kialakulásakor a nemzeti nyelvek nagy figyelmet kaptak. Ekkor állapították meg pl., hogy a nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem történelmi, kulturális vonatkozások hordozója is. Vannak, akik erre hivatkozva nem akarnak hallani ter­vezett nyelvről, mondván, mögötte nincs ilyen háttér. Csakhogy e nézet képviselői arra nincsenek tekintettel, hogy a hivatkozott megállapítás csak a nyelv anyanyelvi szerepében tekinthető érvényesnek, közvetítő nyelvi szerepében viszont nem. Ha nem így lenne, nem lehetne különböző nyelveken ismertetni más nép kultúráját, történelmét stb.

Néhány konkrétum a mondottak alátámasztására:

Az Európai Bizottság nevében Edith Cresson 1995. május 17-én és 31-én adott válasza két (Marie-Paule Kesteljin-Sierens és Marianne Thysen) európai parlamenti képviselők kérdéseire: „a Bizottság feladata a tagállamok nyelvének és kultúrájának támogatása, nem az eszperantóé, amelynél hiányzik a természetes nyelvek kulturális és történelmi gazdagsága; a Bizottság úgy véli, hogy egy semleges nyelv használata hagyomány- és identitásvesztésre vezetne”. (Egyébként: e hölgy korrupciós ügyletei miatt kellett az akkori Európai Bizottságnak idő előtt lemondania.)

    Michel Barnier, a Bizottság tagja 2000. június 5-én egy, az interneten feltett kérdésre válaszolta: “Mint már mondtam, legközelebbi célunk közelebb vinni Európát az állampolgárokhoz, és kétlem, hogy egy holt nyelv [!] pozitív lépés lenne ebben az irányban”

2005. november 22-én az Európai Bizottság közleményt adott ki: Új keretstratégia a többnyelvűség ösztönzésére COM (2005) 596 számon. Az 5. számú lábjegyzete:

“Más kultúrák megértésének alapja azon nyelv tanulása, amelyen e kultúrák kifejezést nyernek; a Bizottság ezért nem támogatja mesterséges nyelvek használatát, mert ezek lényegükből adódóan nem rendelkeznek kulturális háttérrel.”

***

   Az 1990-es évtized kezdete óta az Európai Unió intézményei, illetve ezek tagjai nem kevés alkalommal kap­tak bizonyítékokkal alátámasztott tájékoztatást az eszperantóról és lehetséges előnyös szerepéről az Unióban. Minden kísérlet, minden javaslat süket fülekre talált. Válaszaik lényege: az Unió a többnyelvűséget támogatja.

Az eszperantó nyelvtani rendszere könnyen áttekinthető, ezért mint egy nyelvi modell jó alap lehet bonyolultabb nyelvi rendszerek megértéséhez. Könnyen tanulható, mindezek alapján igéretes lehet első idegen nyelvi szerepben, vagyis: beilleszthető lenne a többnyelvűségi törekvésekbe. Ám arra a kérdésre, hogy miért nem akarják az eszperantót a többyelvűségnél, amelyet éppen hogy támogathatna, tekintetbe venni – soha nincs válasz.

   Hivatalosan tehát nincs szó közös nyelvről. Mit ajánlanak tehát az uniós polgárok számára? A több­nyelvűséget. Vagyis, hogy tanuljanak meg anyanyelvükön kívül legalább két nyelvet. De miért is szükséges ez? Próbáljuk meg ezt egy közelmúltban született európai parlamenti dokumentum bevezetője alapján megtudni.

„[A]zok az európai polgárok, akik több nyelvet beszélnek, képesek kiaknázni az Európai Unióban való szabad mozgás minden előnyét, és külföldi tanulmányaik vagy munkavégzésük során nyelvtudásuk megkönnyíti beilleszkedésüket. A nyelvi kompetenciát a munkahelyek is nagyra értékelik: az idegennyelv-tudás a foglalkoztatási kilátásokra is jótékonyan hat. A nyelvek a kommunikáció elsőrendű eszközei: több nyelv ismerete új kultúrák ajtaját tárja ki, és elősegíti a kultúrák közti megértést mind Európán belül, mind pedig a világ más részein.”

Ezek nyilvánvaló igazságok, értelmes ember számára legalább is. És aki idegen országban akar dolgozni, az nyelvtanulásra ösztönző uniós határozatok nélkül is tudja, hogy tanulnia, tudnia kell annak az országnak a nyelvét, ahol dolgozni akar. Ugyanígy, tudnia kell ezt, annak, aki olyan munkakört akar ellátni, amelyhez valamely nyelv vagy nyelvek tudása szükséges.

Az ember keresi tehát az elutasítások miértjét és a miértjét az uniós buzgalomnak. Keresi, hogy a több­nyelvűség miként függ össze más uniós célokkal és feladatokkal. Például olyan konkrét és tartósan fennálló problémával, mint az, hogy a kis- és középvállalatok nemzetközi együttműködésének idegennyelv-tudási akadályai vannak. Főleg pénz- és időhiány problémáik miatt. Nincs szükség bonyolult fejtegetésre annak belá­tásához, hogy segítséget az ilyen problémák kezeléséhez éppen a gőgösen elutasított eszperantó adhatna, amely akár tizedannyi idő alatt megtanulható, mint más nyelv.

   A többnyelvűségi törekvést figurázta ki egy francia karikatúra a következő szöveggel:

„Elhatároztatott: gyerekeink tanulni fogják a régió nyelvét, amely egykor gyarmatosította őket, a franciát, amely ma gyarmatosítja őket, az angolt, amely holnap gyarmatosítja őket, a németet, amely majdnem gyarma­tosította őket, és ha marad idejük: matematikát, történemet, földrajzt is fognak tanulni.”

   Az ember tehát próbálja megfejteni a miértet, és akkor rá kell jönnie, hogy a többnyelvűségnek az Unió intézményei szempontjából nem annyira a kommunikáció jobb feltételeinek megteremtésére irányuló gyakor­lati, mint inkább idealisztikus: identitásképző céljai vannak. Vagyis annak elérése, hogy az európai embert az jellemezze, az legyen a fő ismertetőjegye, hogy több nyelvet beszél. Ez hozza közelebb az európaiakat, s ez hárít el minden veszélyt. És aki nyelveket tud, nyilván már kommunikálni is tud.

Ám nem elhanyagolható kérdés, hogy a kommunikáció milyen széles körben, milyen áron és milyen hatékonysággal valósulhat meg.

   Felismerve, hogy mi lehet a többnyelvűség szorgalmazásának mozgatórugója, más dolog is világosabbá válik. Ismeretes, hogy a kultúra és az oktatás ügye tagállami hatáskörbe tartozik.

Egy közös nyelv kérdése nyilván uniós szintre tartozna. De ott hatáskör hiánya miatt érdemben nem kezelhető. Egy tagállam kormánya viszont azon az állásponton lehet, hogy egy közös nyelv kérdése nem rá tartozik. Neki a saját országa nyelvével vagy nyelveivel kell törödnie.

Amikor pedig a tagállamok kormányai, együtt mint Tanács, Európai Tanács nyelvpolitikai döntést hoznak, akkor ügyelnek arra, hogy az a kormányzati hatáskörüket ne korlátozhassa. A többnyelvűség általánosságban megfogalmazott céljai ártalmatlanok a kormányok számára, ámde állítani lehet, hogy az Európai Uniónak van megoldása a soknyelvű térségben történő kommunikációra.

   Mindehhez tegyük hozzá a világ globalizálódásából eredő hatásokat. Azt, hogy multinacionális társaságok némelyike nagyobb és ellenőrízetlenebb gazdasági hatalommal és befolyással rendelkezik, mint egy vagy több kisebb állam, és ezzel a befolyással élnek is a kormányoknál.

   Részlet egy oktatásügyi minisztériumi okmányból [Nyelvoktatás-politikai arculat. Magyarország. (Európa Tanács Nyelvpolitikai Főosztály, Strasbourg, Oktatási Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest. 2002-2003.)]

„A magyarországi iskolákban tanulható nyelvek köre meglehetősen tág, az iskolák többségében azonban csak angol vagy német tanulható, esetleg francia-, olasz- vagy spanyoltanár is akad egy-két nagyobb intézményben. Mindez abból adódik, hogy kevés a ritkábban tanult és tanított nyelvek tanárainak száma, valamint a szülők és a tanulók érdeklődése jellemzően csak a két domináns nyelvre korlátozódik.”

De miért van ez így? Kik tehetnek arról, hogy ez így van? Bizony nem kis mértékben azok a politikusok, az a média, azok a különböző területeken működő szakemberek, akik eléggé szolgai módon sulykolták és sulykolják a piac mindenható erejét, és ahhoz szorosan kötődve az angol nyelv mindenekfelettiségét. Miután a multinacionális társaságok többsége megköveteli alkalmazottaitól – legalábbis bizonyos szint felett – az angol nyelv kizárólagos használatát, a kormányok ezt oktatáspolitikájukkal elősegítik. Egy részlet az Oktatási Minisztérium egyik válaszleveléből 2002-ben. [OM 27769-1/2002, illetve 27.769/2002-2]

„A világ jelentős részén, és különösen Európában, így a német nyelvű területeken is egyértelmű az angol, mint közvetítő nyelv szerepe. Ezt a tendenciát tudomásul kell venni, és oktatásunkban érvényesíteni, hogy a nemzetközi gazdasági, kereskedelmi és tudományos életben aktívan részt vevő, kommunikálni tudó szakembereket képezzen a magyar köz- és felsőoktatás.”

Ha a minisztériumnak ez az alapvető álláspontja, akkor nem csodálható, ha a felsőoktatási intézmények nem nagyon törik magukat, hogy más nyelvek tanítására nyelvtanárokat képezzenek.

***

   Érdemes néhány adatot, megállapítást szemügyre venni annak tisztábban látásához, hogy mit mutat a valóság. A 2006. évi Eurobarometer felmérés szerint – amelynek adatait némi óvatossággal kell fogadni, hiszen nem mérési, nem ellenőrzött eredményekről van szó – az Európai Unióban anyanyelvén kívül legalább egy nyelvet a lakosság 56%-a beszél, 44%-a pedig egyet sem. A felmérés megállapítja, hogy az idegennyelv-ismeret egyenetlenül oszlik meg egyrészt Európa földrajzi területei, másrészt társadalmi–demográfiai cso­portjai között. Itt megjegyzendő, hogy a földrajzi terület szerinti megoszlás valójában nyelvcsaládhoz való tartozás szerinti megoszlás.

   A 13% angol nyelvű mellett 38% európai állítja, hogy tud angolul, összesen tehát a lakosság 51%-a. Ebből kitűnik, túlzó az olyan állítás, hogy Európa túlnyomó részén mindenki beszél angolul. Azokban az országokban ez többé-kevésbé így van, amelyeknek nyelve a germán nyelvcsaládba tartozik, és nem igaz az újlatin vagy szláv, illetve más nyelveket beszélő országokban.

   A megkérdezettek 80%-a vélte, hogy mindenkinek kellene idegen nyelvet tudnia, s 77% szerint az angolt. Ezek a számok azt sejttetik, hogy az európaiak szükségét érzik valamiféle közös nyelvnek. A válaszolók számára ismert nyelvek közül ilyen szerepre az angolt gondolják alkalmasnak. Feltehető kérdés, bár meg nem válaszolható: Vajon ilyen arányban akkor is az angol nyelvet neveznék meg a válaszolók, ha az eszperantó kínálta lehetőségek széles körűen ismertek lennének?

   A nyelvtanulást akadályozó tényezők közül 34% az időhiányt, 22% a nyelvórák költséges voltát jelölte meg. A nyelvtanulás céljának a válaszolók legnagyobb arányban (35%) a külföldi nyaralást nevezték meg. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az uniós polgárok nem jelentéktelen részének érdeke lenne, hogy a kormányok elősegítsék olyan nyelv használatát, amelynél a nyelvtudás könnyebben, olcsóbban megszerezhető.

 

Néhány évvel ezelőtt a német oktatási minisztérium vizsgálatot végeztetett az idegennyelv-tanulás eredmé­nyességéről. Egy részlet a jelentésből:

„Az 5. fejezetben rámuttatunk, hogy a német tanulók tudása nem nagyon jó. Több mint egy idegen nyelv esetében jó tudással csak a tanulóknak körülbelül 10%-a rendelkezik, és nem sok hajlandóságot mutatnak az ezen történő változtatásra. Kevésbé elterjedt európai nyelv tanulására a tanulóknak csak körülbelül 5%-a mutat érdeklődést. [...] A leginkább használt kommunikációs nyelv, az angol elemi tudását illető hiányok meg­szüntetése szükséges, ami másfelől nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire távol vagyunk még a többnyelvű európai ember ideális képzetétől. Az európai nevelési politikának ez a célja, vagyis »több közösségi nyelv tudása«, nem csak hogy a távoli jövőbe tolódik, hanem végül is nincs realitása, ha megfigyeljük az angol sze­repét a világháló rohamos fejlődésében”

   Claude Piron pszichológus, neves eszperantista írta egyik cikkében:

„A hivatalosságok hajlamosak lekicsinyleni a nyelvi problémákat; sok értelmiségi: miniszter, nyelvész, újságíró stb. károsan figyelmen kívül hagy két fontos dolgot. Az egyik a nyelvi hátrány – vagyis az a tény, hogy az ember a használt nyelv nem tökékletes birtoklása miatt hátrányos helyzetben van ahhoz az emberhez képest, aki anyanyelvét használja. Ezt ritkán veszik figyelembe olyan komolysággal, mint amit érdemel. Szokás mondni, hogy az embernek elég »megmártóznia« egy idegen nyelvben. De amikor valaki kényes kereskedelmi vagy politikai tárgyaláson vesz részt, vagy orvosnak meg kell magyaráznia fájdalmát; vagy válaszolnia kell rendőrnek, aki erőszakkal viszi őt nem tudni hova, miközben nem is érti, hogy miért – ilyenkor nem elég csak valamennyire tudni a nyelvet.

A másik gyakran tapasztalható dolog: lényegesen könnyebbnek mondják a nyelvet, mint amilyen valójában. Az anyanyelvűekkel való közel egyenlő szint eléréséhez 10 000 óra tanulás és gyakorlás szükséges olyan nyelvek esetében, mint a francia, angol, német vagy a spanyol nyelv. [...] Az iskolák – az országtól függően –800-1200 órát fordítanak nyelvtanításra az első idegen nyelvnél. Franciaországban az érettségi vizsga szintjén száz tanulóból csak egy képes közel helyesen használni a nyelvet.”

***

Európa valójában az angol egynyelvűség irányában halad a többnyelvűségre irányuló törekvések takarásában. Ez a folyamat pedig egyre inkább aláássa a tagállamok, kultúrájuk és nyelvük egyenjogúságát. Az előadás kereteibe nem fér bele ennek taglalása. Ezért csak utalok arra, hogy a Magyar Tudomány ez évi januári számában, két cikk is figyelmeztet az anyanyelvi szaknyelveket, s rajtuk keresztül az anyanyelvek presztízsét fenyegető veszélyre. Kiss Jenő nyelvész, akadémikus cikkéből idézek egy rövid részt:

„Phillipson szerint »nem mindig tudatosul teljesen, hogy mit kockáztatunk« akkor, amikor hagyjuk, hogy az angol kiszorítsa a többi nyelvet bizonyos területekről. (Phillipson, 2007,90) Ha a kutatók tudományuk művelésében nem két- vagy többnyelvűségi, hanem az angol egynyelvű modellt követnék, akkor a felsőoktatás sem lehetne egy idő után más, mint angol egynyelvű. Ha a felsőoktatás teljesen angol nyelvűvé válna, akkor megnehezedne, s egyre súlyosabb akadályokba ütközne az anyanyelvi tudományművelés, s kérdésessé válna az anyanyelv versenyképességének megmaradása.”

***

2005-ben kapott nyilvánosságot François Grin svájci közgazdászprofesszor és nyelvpolitikai szakértő egyik tanulmánya. [http://cisad.adc.education.fr./hcee/documents/rapport_Grin.pdf]

Az idegennyelv-oktatás mint közpolitika című, 7 fejezetből álló 127 oldalas francia nyelvű tanulmányát egy franciaországi intézmény megrendelésére készítette, amely független intéz­ményként a közoktatás felügyeletét látja el, és amelytől a francia oktatási miniszter javaslatot kért a nyelvoktatás megreformálásához.

   Tanulmányában Grin professzor az európai nyelvoktatás három lehetséges irányát („forgatókönyvét”) vizsgálta meg. Nevezetesen: 1. angol hegemónia; 2. többnyelvűség; 3. eszperantó. E három változatot a haté­konyság és az igazságosság szempontjai szerint hasonlította össze. Következtetései egyáltalán nem igazolják a jelenleg érvényesülő gyakorlatot. Ellenkezőleg. Melyek a Grin-tanulmány főbb megállapításai és követ­keztetései?

   Az első változatra vonatkozólag a tanulmány megállapítja: abból adódóan, hogy Európában az angol nyelv uralja az idegennyelv-tanítást az Egyesült Királyság tisztán (nettó) legalább 10 milliárd eurót nyer évente. Ehhez hozzáadódnak járulékos bevételek, így a teljes összeg 17-18 milliárd euróra becsülhető évenként. Ha az angol nyelv oktatása tovább szélesedik, akkor ez az összeg tovább nő. A tanulmányban nincs számszerűsítve az a szimbólikusnak nevezett hatás, amely olyan előny, amelyet nemzetközi kommunikációban az angol anyanyelvi használata nyújt. Az első változat érvényesülése nagyon rossz következménnyel járna az Európai Unió nem angol nyelvű államai számára, sőt az Unió határain kívül lévők számára is, mert ez a változat a lehető legigazságtalanabb újraelosztást valósítja meg több területen.

   A második, a többnyelvűségi változat, amelynek különféle formái lehetnek, nem csökkenti a költségeket, de a beszélők közötti egyenlőtlenséget igen. Az európai hivatalosságok állás­foglalásai ezt a változatot támogatják. De mert kinyilatkoztatásaik nem sokban egyeznek a tettekkel, ahhoz, hogy ez a változat hihető legyen olyan rendelkezések sorozatára lenne szükség, amelyek feszes szabályozással biztosítékot adnak a többnyelvűség tényleges érvényesülésére, vagyis az angolon kívül más nyelvek tanítására is. Ez a változat nagyon kiegyensúlyozott, árnyalt politizálást tételez fel, mert csak akkor lehet eredményes, ha általa az eddigi folyamat megfordul, de legalábbis nem folytatódik. Az ehhez szükséges rendelkezések azonban erős ellenállásba ütközhetnek.

   A harmadik, az eszperantó-változat látszik a legelőnyösebbnek. Igazságosabbá és olcsóbbá válna általa a nemzetközi kommunikáció. Egész Európa számára (beleértve az Egyesült Királyságot és Írországot is) évente körülbelül 25 milliárd euró megtakarítást eredményezne. Ez a harmadik változat az eszperantó kiterjedt, de megalapozatlan elutasítása miatt rövid távon nem valósítható meg. Egy hosszútávú, egy generáció idején belül megvalósítható stratégia keretében azonban ajánlható. Sikerének három feltétele van. Az egyik, a tanárok kép­zése, rövid idő alatt könnyen megoldható. Nehezebb problémát jelent a másik kettő. Az egyik: tudatformálás az eszperantóval szembeni –  puszta nemtudáson alapuló – előítéletek leküzdésére széles körű folyamatos tájékoztatással, amelynek címzettjei: a lakosság, a politikusok, a tömegtájékoztatási csatornák, a magán­szektor döntéshozói. Másik feltétel, hogy a tagállamok, amelyeknek szuverén hatáskörébe tartozik az oktatás, közös, összehangolt stratégiát alakítsanak ki erre a változatra.

A harmadik változat előremutató és összehangolt elfogadása tökéletesen egybeesne a társadalmi igaz­ságosság követelményével, és nyilvánvaló érdeke az európai polgárok több mint 85%-ának, különösen a 2004. évi bővítés után – állapította meg a tanulmány..

   A Grin-tanulmányra, megjelenését követően, felhívták az Európai Bizottság valamint az Európai Parlament figyelmét. Válasz nélkül hagyták.

És vajon mi az oka annak, hogy az európai kormányok nem vesznek tudomást arról az igazságtalanságról, melyről a Grin-jelentés 17-18 milliárdja szól, miközben a 2013-ig terjedő költségvetés készítésekor kisebb összegek miatt is nemtelen vitákat folytattak?

***

Kedves Hallgatóim!

Előadásomban törekedtem megvilágítani azt az ellentmondásos helyzetet, amely az Európai Unió értékei és elvei, valamint az ezektől eltérő gyakorlatban tapasztalhatók.

Az olyan gyakorlat, amely nem minden anyanyelvű számára teszi lehetővé azonos mértékben és időkésedelem nélkül a fontos tájékoztatások, rendelkezések megismerését; vagy az olyan gyakorlat, amelynél nemzetközi rendezvényen a résztvevő a rendezvényre eröltetett nyelv nem tökéletes tudása miatt passzív szerepre (vagy távolmaradásra) van kárhoztatva – az ilyen gyakorlat sérti az Unió elveit az egyenlőségről, igazságosságról, demokráciáról stb., ugyanakkor az ilyen gyakorlat nincs tekintettel a passzív szerepre kárhoztatott ember emberi méltóságára, önérzetére sem, ugyanis ilyenkor – Karinthy Frigyessel szólva –  „...mindig azt fogja érezni az önérzetes ember, lelke mélyén és tudatlanul, hogy meg van alázva ...”.

Törekedtem felmutatni, hogy amely gyakorlat megfosztja az európaiak túlnyomó hányadát azoknak az előnyöknek hasznosításától, melyeket az eszperantó nyelv tanulása és használata nyújthatna számukra, az igazságtalan gyakorlat – és változtatást kíván.

Érveim nem a nyelvtanulás vagy más nyelvek tanulásának is szükségessége ellen szóltak, mert vak, aki nem látja e szükségleteket. Ám a nyelvtanulás céljait és feltételeit nem rózsaszínűnek álmodott ideákból, divatkövetésből és idegen érdekek érvényesítésére törekedve, hanem az állampolgárok eltérő személyes céljait és érdekeit is alapul véve, belőlük kiindulva kellene megjelölni.

Amartya Sen Nobel-díjas indiai közgazdász szerint a fejlődés – szemben a szűk információs alapokra támaszkodó most uralkodó nézetekkel – olyan folyamatnak tekinthető, amelynek során bővül az a szabadság, vagyis bővülnek azok a lehetőségek, amelyeket az emberek ténylegesen élvez(het)nek. Nos, a jelenlegi nyelvpolitikai gyakorlat az emberek európai kommunikációs lehetőségeit nem hogy bővítené, inkább szűkíti. Ez a gyakorlat változtatást kíván.

 

   Befejezésként emlékeztetem Önöket arra a tanulságra, amely az előadás bevezetőjéből következik: az emberiség javáért, értelmes célokért folytatott törekvéseknek, kitartó munkálkodás esetén, előbb-utóbb eredményre kell vezetniük.

 

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Gados László

 

(Az elejére)

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++