Az
alábbi cikk
az Édes Anyanyelvünk
2007.
februári számában
jelent
meg
„...úgyis el fog tűnni ez a
nyelv”?
Egyik
levelezőlistán olvastam: „Az egyetem vezetősége engedélyezi az angol nyelvű
feliratokat Kolozsvárt, de a magyar nyelvűeket nem. Kezemben tartok egy ún.
létbizonyítványt, amely Pozsonyból érkezett. Korábban csak szlovákul jött,
aztán szlovákul és magyarul. Miután mindkét ország az Unió tagja lett, a
nyomtatvány szlovák/angol nyelvű. Mintha csak az Unió közös, hivatalos nyelve
az angol lenne...Vajon ez lesz a jövő útja?”
Az itt közreadottak beszédes példái annak, hogy az angol nyelv
általánossá váló közvetítő nyelvi használata miként rombolja más nyelvek, ebben
az esetben a magyar nyelv presztízsét. Gyorsuló ütemben haladunk olyan állapot
felé, melyet Fekete Gyula író egyik írásában egy idézettel így jellemzett:
„...a közgazdasági egyetemen nyilvánosan kifejtették: minek kínlódunk mi a
magyar nyelvtannal, amikor úgyis el fog tűnni ez a nyelv, csak a nagy
világnyelvek valamelyike marad meg, csak azt érdemes tanulni.” (Magyar Tudomány
2000/1:17.) Nos, ha el nem is tűnik, de anyanyelvként sem lesz nagy becsülete.
Ankerl Géza már egy évtizeddel ezelőtt figyelmeztetett: „...az angol inváziója
a falakra van írva, mert a különböző társadalmi struktúrákat, intézményeket,
berendezéseket hódítja meg, azok elsődleges, sőt kizárólagos nyelvévé válik.”
(Valóság 97/1:2.) Vak, aki nem veszi észre, hogy a folyamat ilyen alakulásában
autonóm európai felsőoktatási intézményeknek jelentős szerepük van. (Néhány
évtized multával azután kiemelt – persze angol nyelvű – stúdiumként hirdethetik
meg Az európai nyelvek eljelentéktelenedésének története és okai c. tárgykört.)
A jelen helyzetben a legvisszataszítóbb az a
képmutatás, amely az európai nyelvhasználat kérdésében az uniós intézmények és
a tagállamok állásfoglalásaiban és intézkedéseiben érhető tetten. Együttesen a
tagállamok kormányai mint Tanács, Európai Tanács fennkölt elveket hirdetnek:
egyenjogúság , kultúrák és nyelvek tiszteletben tartása stb., külön-külön pedig
egészen mást valósítanak meg. Ezt azért is megtehetik, mert a kultúra (és
persze a nyelv) tagállami hatáskörbe tartozik. Az állampolgárok számára
többnyelvűséget hirdetnek és erőltetnek, ám a többnyelvűség képletes
ködfüggönye mögött a gyakorlatban gyors ütemben foglal el mind újabb pozíciókat
az angol egynyelvűség. Olyannyira, hogy már az Európai Bizottság sem játszhatja
tovább, hogy nem lát semmit. „Tudomásul kell venni, hogy a nem angol nyelvű
országokban megfigyelhető azon tendencia, hogy a nemzeti vagy regionális nyelv
helyett az angol válik az oktatás nyelvévé, beláthatatlan következményekkel
járhat az említett nyelvek életképességét tekintve. A Bizottság rövidesen
részletesen megvizsgálja ezt a jelenséget” – olvashatjuk az Új keretstratégia a
többnyelvűség ösztönzésére című bizottsági közleményben. (Com (2005) 596
végleges.) (Ám ne feledjük a hatásköröket és az autonómiákat!)
Az angol nyelvet előnyben részesítő minden
típusú intézmény bizonyára meg tudja indokolni, hogy miért áll érdekében így
eljárni. De mi áll érdekében a több száz millió uniós állampolgárnak? François
Grin, a Genfi Egyetem közgazdaságtan-tanára és nyelvi gazdaság szakértője
francia megrendelésre megvizsgálta a számításba vehető európai nyelvpolitikai
változatok várható hatásait. A vizsgálat eredményét 127 oldalas tanulmányban
foglalta össze. Megállapította, hogy az angol nyelv mostani európai előnyben
részesítése az Egyesült Királyságnak évi 17 milliárd euró hasznot jelent, és az
angol további térnyerésével ez az összeg nőni fog. Ez a legigazságtalanabb
változat. A többnyelvűség, ha ténylegesen meg is valósulna, ennél valamivel
kedvezőbb megoldás az európaiak számára. A legkedvezőbb azonban – François Grin
megállapítása szerint – az eszperantó nyelv használata lenne, mind a költségek,
mind az igazságosság szempontjából. Tájékozatlanságból adódóan azonban az
eszperantóval szemben erős az előítélet. Azonnal nem, de hosszabb távon az
eszperantóra épülő változat is megvalósítható lenne, de ehhez két feltételnek
meg kellene valósulnia: a) széles körű tájékoztató kampány a nyelvi
egyenlőtlenségrõl, a nyelvi jogokról és diszkriminációról, valamint az
eszperantóról; b) az összes tagállam részvétele a programban. Ez – állapította
meg a tanulmány – a 25 tagú EU lakossága 85%-ának nyilvánvaló és közvetlen
érdeke lenne. (A 27 tagúnak még inkább – tehetjük hozzá.)
Most már csak az a kérdés: vajon az immár 27
tagú EU 500 milliós lélekszám felé araszoló polgársága van-e a különféle
intézményekért, vagy fordítva?
Gados László
[