Gondolatok az európai nyelvi kommunikáció helyzetéről

[Tartalommutatóhoz]

[Címekhez]

A nyelvi kommunikáció kérdése az Európai Unióban azért érdemel különös figyelmet, mert az Unióról szóló szerződés minden korábbit meghaladó erdménnyel rögzít államok közötti viszonyokra vonatkozó elveket és előírásokat.

Az európai integráció meghatározó sajátossága, hogy békés eszközökön, önkéntességen alapuló folyamat, amelyben a tagállamok különböző nyelveket beszélő, eltérő kulturális jegyekkel jellemezhető népeket, népcsoportokat képviselnek. A nyelvi sokféleség ebben olyan tényező, amelyet az integráció sikere és tartóssága szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen a nyelv az etnikumok számára az önazonosítás (identitás) legfontosabb jegyei közé tartozik. Ez elég hamar kiderült, ezért rögzítik közösségi, illetőleg uniós alapokmányok a tagállamok és nyelveik egyenjogúságát, továbbá a kulturális sokszínűség megőrzésének fontosságát és követelményét. Emellett uniós okmányok kimondják a kultúrák kölcsönös megismerésének szükségességét, és – a nemzeti identitások megőrzése mellett – egy érzékelhetőbb európai identitás kialakulásának fontosságát is.

Az integrációnak velejárója, hogy a különböző anyanyelvű emberek közötti nyelvi érintkezés egyre szélesebb körben megjelenő szükséglet. (Ilyen szükséglet persze létezett és létezik az európai integrációtól függetlenül is.) Ennek a szükségletnek a felismerése jelent meg a nyelvtanulás és idegennyelv-tudás szorgalmazásában az uniós intézmények részéről. A különböző (anya)nyelvű emberek közötti nyelvi érintkezés igénye természetesen hozza magával a kérdést is: Milyen nyelven? A kérdésre adható legegyszerűbb és legáltalánosabb válasz: Azon a nyelven, melyet a kommunikálók mindegyike ismer. Ezt a választ azonban finomítani kell. Minél szélesebb egy nyelv idegen nyelvként való ismerete, annál szélesebb kör számára adott a nyelvi kommunikáció lehetősége. Az Európai Unióban több mint negyven nyelv van, közülük 23 az Unió hivatalos nyelve, és ezek közül idegen nyelvként az angol a legismertebb. Hivatalosan ugyan nem mondják ki, de gyakorlatilag ma már ezt a nyelvet tekintik Európában közös közvetítő nyelvnek. Más kérdés, hogy ez jó e az európaiaknak vagy sem. A helyzet ilyetén alakulásának legfőbb okai ismertek. Ugyanakkor kérdésként adódik: Ez a fejlemény összhangban van-e az Európai Unió szerződésbe foglalt értékeivel vagy elveivel? A válasz: Nincs összhangban. Erre a tényre már számosan rámutattak, legteljesebben talán François Grin svájci közgazdász professzor.¹

Grin professzor az angol nyelv európai közvetítő nyelvi használatának következményeit összevetette egy másik nyelv, az eszperantó feltételezett európai közvetítő nyelvi használatának következményeivel. (Ugyanis az eszperantó nyelv rendeltetése eleve az, hogy közvetítő nyelv legyen.) A gazdaságosság és az igazságosság szempontok alapján történt összevetés egyértelműen és nagy fölénnyel az eszperantó előnyösebb voltát mutatta ki. (E nyelvről lásd Az eszperantó nyelvről című cikket.) Van tehát némi alapja európai eszperantista körök több évtizede tartó azon szorgalmazásának, hogy az Európai Unión belüli nyelvi kommunikációban az eszperantó nyelv hivatalosan is szerepet kapjon. Ez a törekvés az uniós intézményektől azonban rendre elutasítást kapott. Valamennyire is érdeklődő ember számára kérdés lehet, hogy mi ennek a konok elutasításnak a magyarázata, továbbá, hogy mindez jelent-e hátrányt európai emberek, embercsoportok számára?

A magyarázat távolabbról induló és valamennyire terjedelmes kifejtést kíván, amelyben érinteni kell mind a nyelvi vonatkozások alakulását az európai integráció során, mind pedig az eszperantó társadalmi kezelésének történetét. Ez utóbbi kezdődött régebben.

1Grin, François (2005): L'enseignement des langues étrangères comme politique publique. RAPPORT ÉTABLI À LA DEMANDE DU HAUT CONSEIL DE L’ÉVALUATION DE L’ÉCOLE. http://enotero.free.fr/rapportgrrin.doc