A latint évszázadokon át széles körűen használták
semleges nemzetközi (közvetítő) nyelvként. Bizonyos iskolatípusokban
kötelező idegen nyelv volt még a XX. század első felében is. Ennek
következtében a latin műveltséget szerzettek körében vannak, akik ismét a
latin nyelv szélesebb körű oktatását és közvetítő nyelvi használatát
látnák szívesen amikor arról van szó, hogy szükség lenne a közvetítő nyelv
semlegességére, vagy másként fogalmazva: semleges közvetítő nyelvre.
Ellenben a latint és az eszperantó nyelvet egyaránt ismerők, sokkal inkább
a tervezett nyelv, az eszperantó
mellett foglalnak állást. Mert nem csak semleges nyelv, de előnye az is,
hogy a latinnál lényegesen könnyebben megtanulható. Szerintük a modern mai
világban a latin már nem felel meg általános közvetítő szerepre. “Csaknem
mostanáig a latint tekintették – jogosan – bevezetőnek, különösen a modern
latin nyelvekhez és az egyetemes gondolkodásmódhoz. Különféle tulajdonságaival
segíti a tanulókat összehasonlítani, leszármaztatni, elemezni, okoskodni és
megszabadulni az anyanyelvi gondolkodásmódtól. / Sajnos a latin nagyon nehéz
nyelv, csak az intellektuálisan eléggé tehetséges és motivált tanulók szűk
csoportja által uralható, és nem hordozza a gyakorlati kommunikációs probléma
megoldását sem. Ezért, és talán más okok miatt is, sok országban eltűnt az
oktatási programokból, vagy tanítása csak heti néhány órára csökkent, ami
egyáltalán nem elég ahhoz, hogy korábbi nevelő szerepének megfeleljen. A
modern nyelvek azonnali, minden előkészítés nélküli tanulása lépett a
latin helyébe is. / Szükségünk van tehát egy újabb nyelvi modellre, amely a
latin nevelési tulajdonságait a modern társadalom követelményeivel kombinálja;
amely egyszerűsége és viszonylagos könnyűsége (többek között a
hasznot nem adó nyelvtani kivételek elmaradása) miatt legyen elérhető a
kevésbé tehetséges tanulók számára is, azonkívül amely ugyanazon kifejezési
képességgel rendelkezik, mint más nyelvek. / Ilyen nyelv létezik: az eszperantó
nemzetközi nyelv, (…)[1]” – írta Edward
Symoens, belga tanár, az Eszperantista Tanárok Nemzetközi Szövetségének
(ILEI) egykori elnöke.
Írók, költők, nyelvészek véleménye
egybecseng ezzel. “Ez a mesterséges nyelv már megszületett, sokan beszélik és
értik. Úgy hívják: eszperantó.” (Karinthy Frigyes) [2] “Mellékes, hogy az
eszperantó jó vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés
elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a beretva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek
az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai. Az Iliászt, Dantét, Hamletet,
Heinét, Ibsent, Anatole France-ot s az Also
sprach Zarasthustrát már ma taníttatnám akár eszperantóul is a magyar nyelv
mellett a magyar iskolákban. Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van
egy terv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. (…) Ismétlem, nem
tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már
az eszünk csöndes természetű. Egyszere kiemelne bennünket a németség karmaiból
is a világnyelv. Ez: magyar probléma.” (Ady Endre) [3] (Most ájult áhitattal
éppen más karmok közé zuhanunk.) “De az is pótolhatatlan veszteség lenne, ha e
nagy nyelvektől elnyomva bármely kisebb nemzet értékes kultúrájának
hordozója meggyöngülve, önállóságát, saját ízeit és értékeit vesztve lassanként
maga is veszteséglistára kerülne. E veszélyt csak egy teljesen semleges nyelv
háríthatja el, melyet egyetlen nemzet, sem egyéb politikai egység nem vall
magáénak, hanem valamennyi elfogadja közvetítő második nyelvnek. Hogy ez
csak az eszperantó lehet, azt bízvást remélhetjük.” (Bárczi Géza) [4]
”1921-ben a »British Association for the
Advencement of Science« (»Brit Tudományfejlesztési Szövetség«) deklarálta, hogy
az olyan mesterséges nyelv, mint az eszperantó, sokkal használhatóbb a
nemzetközi érintkezésben, mint bármelyik holt vagy élő nyelv.” (Mario Pei)
[5] “Nem kívánok propagandát csinálni mindenáron. Csak az egységes és közös
másodnyelv gondolatának; amely nem valakié, hanem mindenkié. Mint például az
eszperantó.” (Deme László) [6]
Mint minden nyelvnek, természetesen a latinnak
is megvan a maga szépsége. De nem könnyebb nyelv mint az etnikus nyelvek, ezért
ott is gondok vannak vele, ahol használata hagyományos: a római katolikus
világegyházban. Ezt a tényt világítja meg Ulrich
Matthias német és eszperantó nyelven is megjelent könyvében (Az eszperantó
– az egyház új latinja) [7]. “Valamikor , a Második Vatikáni Zsinat előtt,
az a mondás járta, hogy egy katolikus mindenhol a világon otthon érzi magát, mert
az egyházi szertartást ugyanazon a nyelven celebrálják, tehát egyetemlegesen
érthető” – írta a könyv előszavában Jakubinyi György érsek (Alba Julia / Gyulafehérvár), majd valamivel
hátrább utalt arra, hogy bár Vatikánváros Államnak első hivatalos nyelve a
latin, de: – “A gyakorlatban még sem úgy van, mert az ember hiába próbál
latinul beszélni a hentesnél a Vatikánban. Mindenhol az olaszt beszélik. A
latinnak tiszteletreméltó helye van, de nem a mindennapi életben. Ugyanezt kell
mondanom az egyházról. A Második Vatikáni Zsinatig a latin hivatalos nyelv
volt, valójában is. De az anyanyelvnek az egyházi szertartásrendbe való
bevezetésével a latin visszaszorított lett. Miért tanulni a latint akkor, ha
visszaszorul az egyházi valóságban? Az egyházi szertartásrend volt a latin
gyakorlásának fő területe. 1970-ben Rómában a pápai egyetemen általánosan
bevezették az olaszt. Természetesen tisztes helyet tartottak fenn a latin
számára is, de a diákok leggyakrabban az olaszra szavaztak.” A könyv
szerzője számos példával mutatja meg a latin visszaszorulását az egyház
életében. Jakubinyi érsek ezért is ajánlotta két zsinat alkalmával is (1991,
1999) – nem sok sikerrel – az eszperantó használatát a latin helyett. “Azért
gondolom,” – írja – “ha a latint többé nem gyakorolja az egyház, miért ne
lehetne bevezetni a semleges nemzetközi eszperantó nyelvet? Hirtelen minden
egyszerűbb lenne, olcsóbb stb. az egyház nemzetközi érintkezésében.
Természetesen úgy gondolom, hogy az eszperantó segédnyelv legyen, otthon az
anyanyelvet, a nemzetközi érintkezésben az eszperantót használva. Ha az egyház
elfogadná ezt a már régóta javasolt megoldást, mindjárt nem lenne nemzetközi
téren nyelvi probléma a katolikus egyházban.”
Jegyzetek:
[1] Edward Symoens: Al nova internacia lingvopolitiko: La propedeutikai valoro de Esperanto.
Universala Esperanto-Asocio. Rotterdam 1992.
[2] Karinthy Ferenc beszéde a Pen Club gyűlésén.
világ és nyelv évkönyve ’81; 141. o.
[3] Ady Endre: Egy magyar probléma (Párizsi levél). Budapest Napló, 1906. szeptember 4.
[4] Bárczi Géza: Válhatik-e nemzeti nyelv az egész
világ közvetítő nyelvévé? In: Világ
és nyelv évkönyve ą78. Magyar Eszperantó Szövetség. 116. o.
[5] Mario Pei: A mesterséges nyelv problémája. In: Világ és nyelv évkönyve ’78. Magyar
Eszperantó Szövetség. 112. o.
[6] Deme László: Anyanyelv és másodnyelv. In: Világ és nyelv évkönyve ’79. Magyar
Eszperantó Szövetség. 38. o.
[7] Ulrich Matthias: Esperanto. Das neue Latein der Kirche. Messkirch: Armin Gmein,
1999.