Az alábbi cikk
az Édes Anyanyelvünk
2007. decemberi számában
jelent meg
Kinek mi
ésszerű?
Huszár Ágnes
Meillet és Kosztolányi Európa többnyelvűségéről folytatott vitájáról
tájékoztató írása (ÉA. 2007/2:4) az összevetés lényegi eredményét Alain
Finkielkraut következtetésével világítja meg:„Kettőjük vitájában a valóság és
az ésszerűség ellentétét látja: »Abban, hogy a valóságos és az ésszerű nem
találkozik...«”. Az írás olyan ellentétre irányítja rá a figyelmet, amelyet
célszerű továbbgondolni.
Az „ésszerűség” fontos szempont a nemzetközi
nyelvi kommunikáció
kérdéseinek – s közöttük a különböző nyelvek szerepének – megítélésében, még inkább a
kommunikáció gyakorlatának
alakulásában. A nyelvhasználat esetében az ésszerűségnek különböző fokozatai
vannak. Mert természetesen ésszerűbb, ha a nemzetközi kommunikációban való
eredményes részvételhez elegendő
csupán egy idegen nyelv tudása, mintha két-három nyelv ismerete lenne
szükséges. Ez az ésszerűség még nagyobb, ha ez a nyelv más nyelveknél
könnyebben megtanulható. Még ennél is nagyobb az ésszerűség foka, ha ennek a
nyelvnek a használata nem jár nem kívánt mellékhatással (más nyelvekre és nyelvközösségeikre). Mellékhatások esetén
viszont a hátrányt szenvedők számára az
adott nyelv közvetítő nyelvi használatának ésszerűsége nagyon is kérdéses lehet. Az ésszerűség
szempontja tehát viszonylagos.
Mi dönti el, hogy melyik nyelv (vagy melyik
2-3 nyelv) töltse be a nemzetközi kommunikációban a közvetítő nyelv szerepét?
Évezredek során
nyert tapasztalat szerint megfelelő nagyságú hatalom az, amely intézményesen kierőszakol(hat)ja
nyelvének mások általi (kötelező vagy nagyon ajánlott) használatát. Ilyen hatalommal általában nagy lélekszámú államok
rendelkez(het)nek, ezáltal nyelvük
kiváltságos helyzetbe kerül, és az „ésszerűség” megtestesítőjévé lesz. Végül általánossá
válik a felfogás: a nagyobb lélekszámú, illetőleg erősebb nyelvközösségeknek
nyelvi előjogaik vannak. Igyekeznek is ezt elméletekkel alátámasztani. (Száz
évvel korábban a francia nyelvet a kultúra és a civilizáció hordozójának
hirdették, napjainkban az amerikai angolt a demokrácia, a jogállamiság stb. zászlóvivőjének kiáltják
ki.) A sok évszázados tapasztalat
azt is mutatja, hogy a kiváltságos nyelv használata rendszerint mellékhatásokkal is jár, amelyek más
nyelvek nyelvközösségeit sújtják.
Ez még akkor is fennáll, ha a kisebb nyelvközösségek általában tudomásul veszik a nagyok „ésszerű
előjogait” és alkalmazkodnak hozzá.
Egy (esetleg néhány) kiemelt nyelvre épülő nemzetközi nyelvhasználat eltérő következményekkel jár a
kedvezményezett nyelv(ek) anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélőire. Anyanyelvi
beszélője a nyelvet mintegy az „anyatejjel együtt” szívja magába, míg egy más
nyelvűtől (meg)tanulása külön erőfeszítést kíván. Az előbbi könnyebben,
eredményesebben használja ezt a nyelvet, és élvezi az ebből származó különféle
előnyöket. Az utóbbit viszont hacsak nem nyelvzseni, számos hátrány sújtja. Az
intézményesen kierőszakolt nyelvhasználat igazságtalan viszonyt létesít
a kedvezményezett nyelv
anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélője között; ezzel mintegy a nyelvek között
is. Az egyéneket érintő következmények természetesen összegeződnek és csoportméretben is
megjelennek, vagyis az igazságtalan viszony népcsoportok között is létrejön.
Ennek a „mellékhatásnak” a szem előtt
tartása nagyon lényeges, mert benne rejlik a probléma gyökere s egyben a megoldás lehetősége is. Ugyanis: az
igazságtalan viszony nem jön létre, ha a használt nyelv a használók egyikének
sem anyanyelve, más szóval, ha semleges nyelv. Létezik tehát egy másfajta
ésszerűség is,
amelyhez nem társul a fentebb említett igazságtalanság. Ennek a másfajta
ésszerűségnek az érvényesítése, amelyhez egyébként az eszköz is adott, nem áll
érdekében azoknak a hatalmaknak,
amelyek a vázolt nyelvi rendszer haszonélvezői. Tőlük tehát aligha várható
változtatási kezdeményezés.
Félévszázaddal ezelőtt Európában elindult egy olyan folyamat, az
európai egyesülés folyamata, amelyet az európai háború kizárása és a gazdasági jólét megteremtése
és növelése érdekében indítottak el. Újszerűségét mindenekelőtt az jelentette
és jelenti, hogy a tagállamok a gazdaság bizonyos területein lemondanak
szuverenitásukról a közös hatalomgyakorlás javára. Teszik ezt azért, mert a
közös fennhatóság előnyökkel kecsegtet. Olyan egyesülésről van szó, amely az önkéntességen
és az egyenjogúságon alapszik, és amelyhez „kényszerűen”
hozzátartozik a nyelvek közötti
viszony új megítélése is. Tekintve, hogy a népek szándékoltan ritkán mondanak le nyelvükről és
kultúrájukról (tunyaságból,
nemtörödömségből azonban könnyen hagyják veszni értékeiket), ezért az eredetileg és főként
gazdasági alapú és célú folyamat sikere érdekében szerződésileg ki kellett nyilvánítani
a kulturális és nyelvi sokféleség megtartásának szándékát. A szándéknak való megfelelés hogyanja azonban
kidolgozatlan és homályos. Ez a tény
egyre világosabban megmutatkozik az Európai Unióra való áttérést követően A
nyelvi sokféleség megtartásának hogyanját illetőleg a tagállami hatáskörök
mellett közösségi nyelvi „politikára” is szükség lenne. Hiszen ebben a
gazdaságilag egyre kiterjedtebb soknyelvű térségben közös érdek lenne, hogy a
különböző anyanyelvű emberek közötti nyelvi kommunikáció feltétele a legésszerűbben, vagyis olyan
nyelvvel legyen megoldva, amely minden más nyelvnél könnyebben megtanulható, és
nincs kedvezőtlen „mellékhatása” más nyelvekre. Ilyen nyelvpolitikája az
Uniónak azonban azért sincs, mert a kultúra és a nyelv ügyei teljesen tagállami
hatáskörben vannak. Így mindegyik tagállam a maga elképzelése szerint
gondoskodik kultúrájának és benne nyelvének megőrzéséről, miként az idegennyelvi-oktatás
irányáról is (amelynél még a „hagyományoknak
megfelelően” a nagyok „ésszerű előjogait” tekintik irányadónak).
Így azután az egyesülési folyamatban egyre több olyan, az
„ésszerűség”gel indokolt lépés történik, amelynek következménye a tagállamok
nyelvi egyenjogúságának aláásódása, illetve a nyelvek szegényedése. (Svéd egyetemek természettudományi
karán a tananyag 85%-a angol nyelvű, a természettudományi szakszókincs emiatt
kiveszik a svéd nyelvből, állítják egyetemi tanárok; francia pilóták
tiltakoztak az angol nyelvnek a hazai légtérben is kötelező használata miatt,
német hajósok pedig a belvízi hajózásnál is kötelező angolnyelvűség ellen; több
tudományos folyóirat a nemzeti
nyelv helyett már csak angol nyelven jelenik meg stb., stb.)
Az Európai Tanács csak az uniós intézmények nyelvhasználatát
szabályozza, valamint ezen intézmények és az uniós polgárok közötti nyelvhasználatot, amely szerint a
tagállamok (általuk megnevezett) nyelve
az Uniónak hivatalos és munkanyelve. Ez a gyakorlat az egyenjogúságnak egyik, a
nyilvánosság számára jól érzékelhető kifejezése. (Ugyanakkor ide kívánkozik
annak megjegyzése, hogy a
tagállamok egyenjogúsága abban az esetben sem sérülne, ha közös hivatalos
nyelvként egy olyan nyelvet használnának, amely az Unió tagállamai egyikének sem nyelve.)
Bizonyos
feladatköröket ellátóknál (például az urópai parlamenti képviselőknél) gyakorlati szempontja is van a
tagállami nyelv hivatalos nyelvi
használatának: a gondolatok kifejezése anyanyelven könnyebb, pontosabb,
előnyösebb. Más kérdés, hogy az anyanyelven gondosan megfogalmazott gondolatokból a tolmácsolás
során mi megy át és hogyan, illetve mi vész el. A hivatalos nyelvek
használatának rendszere a tagállamok egyenjogúságának szempontjából tekintve ésszerű, költségei
oldaláról nézve ésszerűtlen.
A különböző anyanyelvű uniós polgárok közötti nyelvi kommunikáció kérdése általánosan, a közös
érdeknek megfeleltethetően
nincs megoldva. Bár az angol nyelvet mind többen tanulják, több okból sem
jelenthet megoldást. Nem kevés magas képzettségű francia, olasz és más
anyanyelvű szakember kénytelen bevallani,
hogy az angol nyelv 6-8 évi tanulása után sem vitaképes ezen a nyelven (és
sokan vannak, akiknél a nyelvtudás szintjének megítélésénél a vitakészségi
szint fel sem merülhet). Ám az angol nyelv térhódítása tény, így közeledünk
annak a többek által
megjósolt állapotnak a bekövetkezéséhez, hogy Európa társadalma kettészakad
angolul jól, illetve nem vagy nem jól beszélőkre (és ez az utóbbiaknál hátrányos következményekkel
jár).
Az európai egyesülés uniós szakaszában a
tagállamoknak a nyelvi kommunikációt tekintve meg kellene tenniük egy olyan
„merész” lépést, amilyet a folyamat kezdetén a gazdaságot tekintve megtettek: a közös jó érdekében le
kellene mondaniuk az idegennyelvi-oktatást érintő szuverenitásuk egy részéről.
Ugyanis a mutatkozó gondok eredményes megoldása csak az lehetne, hogy az
európai egyesülésben résztvevő államok együttese közösségként kezdeményez egy igazságosabb
nemzetközi nyelvhasználati rendszerre való áttérést (amelynek teljes megvalósítása
persze csak fokozatosan, hosszabb folyamat keretében lenne lehetséges). Az
igazságosabb (és legésszerűbb) nyelvhasználati rendszer pedig az eszperantó nyelv
használatára épülhet, amely nyelv egyik országnak sem nyelve, tizedannyi idő
alatt megtanulható (Bárczi Géza), mint bármelyik európai nyelv, nem jelent
veszélyt más nyelvekre, ellenkezőleg. Előbb-utóbb mindenki számára ki fog derülni, hogy egy igazságosabb
nyelvhasználati rendszerre való áttérés az európai nyelvi sokféleség megtartásának megkerülhetetlen
feltétele.
Gados László