í

 

Az alábbi cikk

az Édes Anyanyelvünk

2007. decemberi számában

jelent meg

(Tartalommutatóhoz)

 

(Címjegyzékhez)

Kinek mi ésszerű?

 

Huszár Ágnes Meillet és Kosztolányi Európa többnyelvűségéről folytatott vitájáról tájékoztató írása (ÉA. 2007/2:4) az összevetés lényegi eredményét Alain Finkielkraut következtetésével világítja meg:„Kettőjük vitájában a valóság és az ésszerűség ellentétét látja: »Abban, hogy a valóságos és az ésszerű nem találkozik...«”. Az írás olyan ellentétre irányítja rá a figyelmet, amelyet célszerű továbbgondolni.

    Az „ésszerűség” fontos szempont a nemzetközi nyelvi kom­munikáció kérdéseinek – s közöttük a különböző nyelvek szere­pének – megítélésében, még inkább a kommunikáció gyakorla­tának alakulásában. A nyelvhasználat esetében az ésszerűségnek különböző fokozatai vannak. Mert természetesen ésszerűbb, ha a nemzetközi kommunikációban való eredményes részvételhez ele­gendő csupán egy idegen nyelv tudása, mintha két-három nyelv ismerete lenne szükséges. Ez az ésszerűség még nagyobb, ha ez a nyelv más nyelveknél könnyebben megtanulható. Még ennél is nagyobb az ésszerűség foka, ha ennek a nyelvnek a használata nem jár nem kívánt mellékhatással (más nyelvekre és nyelv­közösségeikre). Mellékhatások esetén viszont a hátrányt szenve­dők számára az adott nyelv közvetítő nyelvi használatának éssze­rűsége nagyon is kérdéses lehet. Az ésszerűség szempontja tehát viszonylagos.

    Mi dönti el, hogy melyik nyelv (vagy melyik 2-3 nyelv) töltse be a nemzetközi kommunikációban a közvetítő nyelv szerepét? Év­ezredek során nyert tapasztalat szerint megfelelő nagyságú hata­lom az, amely intézményesen kierőszakol(hat)ja nyelvének mások általi (kötelező vagy nagyon ajánlott) használatát. Ilyen hata­lommal általában nagy lélekszámú államok rendelkez(het)nek, ez­által nyelvük kiváltságos helyzetbe kerül, és az „ésszerűség” meg­testesítőjévé lesz. Végül általánossá válik a felfogás: a nagyobb lélekszámú, illetőleg erősebb nyelvközösségeknek nyelvi előjogaik vannak. Igyekeznek is ezt elméletekkel alátámasztani. (Száz évvel korábban a francia nyelvet a kultúra és a civilizáció hordozójának hirdették, napjainkban az amerikai angolt a demokrácia, a jogál­lamiság stb. zászlóvivőjének kiáltják ki.) A sok évszázados tapasz­talat azt is mutatja, hogy a kiváltságos nyelv használata rendsze­rint mellékhatásokkal is jár, amelyek más nyelvek nyelvközös­ségeit sújtják. Ez még akkor is fennáll, ha a kisebb nyelvkö­zösségek általában tudomásul veszik a nagyok „ésszerű előjogait” és alkalmazkodnak hozzá.

Egy (esetleg néhány) kiemelt nyelvre épülő nemzetközi nyelv­használat eltérő következményekkel jár a kedvezményezett nyelv(ek) anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélőire. Anyanyelvi beszélője a nyelvet mintegy az „anyatejjel együtt” szívja magába, míg egy más nyelvűtől (meg)tanulása külön erőfeszítést kíván. Az előbbi könnyebben, eredményesebben használja ezt a nyelvet, és élvezi az ebből származó különféle előnyöket. Az utóbbit viszont hacsak nem nyelvzseni, számos hátrány sújtja. Az intézményesen kierőszakolt nyelvhasználat igazságtalan viszonyt létesít a kedvez­ményezett nyelv anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélője között; ezzel mintegy a nyelvek között is. Az egyéneket érintő következ­mények természetesen összegeződnek és csoportméretben is megjelennek, vagyis az igazságtalan viszony népcsoportok között is létrejön. Ennek a  „mellékhatásnak” a szem előtt tartása nagyon lényeges, mert benne rejlik a probléma gyökere s egyben a meg­oldás lehetősége is. Ugyanis: az igazságtalan viszony nem jön létre, ha a használt nyelv a használók egyikének sem anyanyelve, más szóval, ha semleges nyelv. Létezik tehát egy másfajta éssze­rűség is, amelyhez nem társul a fentebb említett igazságtalanság. Ennek a másfajta ésszerűségnek az érvényesítése, amelyhez egyébként az eszköz is adott, nem áll érdekében azoknak a ha­talmaknak, amelyek a vázolt nyelvi rendszer haszonélvezői. Tőlük tehát aligha várható változtatási kezdeményezés.

Félévszázaddal ezelőtt Európában elindult egy olyan folyamat, az európai egyesülés folyamata, amelyet az európai háború ki­zárása és a gazdasági jólét megteremtése és növelése érdekében indítottak el. Újszerűségét mindenekelőtt az jelentette és jelenti, hogy a tagállamok a gazdaság bizonyos területein lemondanak szuverenitásukról a közös hatalomgyakorlás javára. Teszik ezt azért, mert a közös fennhatóság előnyökkel kecsegtet. Olyan egye­sülésről van szó, amely az önkéntességen és az egyenjogúságon alapszik, és amelyhez „kényszerűen” hozzátartozik a nyelvek kö­zötti viszony új megítélése is. Tekintve, hogy a népek szándé­koltan ritkán mondanak le nyelvükről és kultúrájukról (tunya­ságból, nemtörödömségből azonban könnyen hagyják veszni érté­keiket), ezért az eredetileg és főként gazdasági alapú és célú folyamat sikere érdekében szerződésileg ki kellett nyilvánítani a kulturális és nyelvi sokféleség megtartásának szándékát. A szán­déknak való megfelelés hogyanja azonban kidolgozatlan és homá­lyos. Ez a tény egyre világosabban megmutatkozik az Európai Unióra való áttérést követően A nyelvi sokféleség megtartásának hogyanját illetőleg a tagállami hatáskörök mellett közösségi nyelvi „politikára” is szükség lenne. Hiszen ebben a gazdaságilag egyre kiterjedtebb soknyelvű térségben közös érdek lenne, hogy a különböző anyanyelvű emberek közötti nyelvi kommunikáció fel­tétele a legésszerűbben, vagyis olyan nyelvvel legyen megoldva, amely minden más nyelvnél könnyebben megtanulható, és nincs kedvezőtlen „mellékhatása” más nyelvekre. Ilyen nyelvpolitikája az Uniónak azonban azért sincs, mert a kultúra és a nyelv ügyei teljesen tagállami hatáskörben vannak. Így mindegyik tagállam a maga elképzelése szerint gondoskodik kultúrájának és benne nyel­vének megőrzéséről, miként az idegennyelvi-oktatás irányáról is (amelynél még a „hagyományoknak megfelelően” a nagyok „ésszerű előjogait” tekintik irányadónak).

Így azután az egyesülési folyamatban egyre több olyan, az „ésszerűség”gel indokolt lépés történik, amelynek következménye a tagállamok nyelvi egyenjogúságának aláásódása, illetve a nyel­vek szegényedése. (Svéd egyetemek természettudományi karán a tananyag 85%-a angol nyelvű, a természettudományi szakszókincs emiatt kiveszik a svéd nyelvből, állítják egyetemi tanárok; francia pilóták tiltakoztak az angol nyelvnek a hazai légtérben is kötelező használata miatt, német hajósok pedig a belvízi hajózásnál is kötelező angolnyelvűség ellen; több tudományos folyóirat a nem­zeti nyelv helyett már csak angol nyelven jelenik meg stb., stb.)

Az Európai Tanács csak az uniós intézmények nyelvhasználatát szabályozza, valamint ezen intézmények és az uniós polgárok kö­zötti nyelvhasználatot, amely szerint a tagállamok (általuk meg­nevezett) nyelve az Uniónak hivatalos és munkanyelve. Ez a gyakorlat az egyenjogúságnak egyik, a nyilvánosság számára jól érzékelhető kifejezése. (Ugyanakkor ide kívánkozik annak meg­jegyzése, hogy a tagállamok egyenjogúsága abban az esetben sem sérülne, ha közös hivatalos nyelvként egy olyan nyelvet hasz­nálnának, amely az Unió tagállamai egyikének sem nyelve.) Bizo­nyos feladatköröket ellátóknál (például az urópai parlamenti képvi­selőknél) gyakorlati szempontja is van a tagállami nyelv hivatalos nyelvi használatának: a gondolatok kifejezése anyanyelven könnyebb, pontosabb, előnyösebb. Más kérdés, hogy az anya­nyelven gondosan megfogalmazott gondolatokból a tolmácsolás során mi megy át és hogyan, illetve mi vész el. A hivatalos nyelvek használatának rendszere a tagállamok egyenjogúságának szem­pontjából tekintve ésszerű, költségei oldaláról nézve ésszerűtlen.

A különböző anyanyelvű uniós polgárok közötti nyelvi kom­munikáció kérdése általánosan, a közös érdeknek megfe­leltethetően nincs megoldva. Bár az angol nyelvet mind többen tanulják, több okból sem jelenthet megoldást. Nem kevés magas képzettségű francia, olasz és más anyanyelvű szakember kény­telen bevallani, hogy az angol nyelv 6-8 évi tanulása után sem vitaképes ezen a nyelven (és sokan vannak, akiknél a nyelvtudás szintjének megítélésénél a vitakészségi szint fel sem merülhet). Ám az angol nyelv térhódítása tény, így közeledünk annak a töb­bek által megjósolt állapotnak a bekövetkezéséhez, hogy Európa társadalma kettészakad angolul jól, illetve nem vagy nem jól be­szélőkre (és ez az utóbbiaknál hátrányos következményekkel jár).

    Az európai egyesülés uniós szakaszában a tagállamoknak a nyelvi kommunikációt tekintve meg kellene tenniük egy olyan „merész” lépést, amilyet a folyamat kezdetén a gazdaságot te­kintve megtettek: a közös jó érdekében le kellene mondaniuk az idegennyelvi-oktatást érintő szuverenitásuk egy részéről. Ugyanis a mutatkozó gondok eredményes megoldása csak az lehetne, hogy az európai egyesülésben résztvevő államok együttese közösség­ként kezdeményez egy igazságosabb nemzetközi nyelvhasználati rendszerre való áttérést (amelynek teljes megvalósítása persze csak fokozatosan, hosszabb folyamat keretében lenne lehetséges). Az igazságosabb (és legésszerűbb) nyelvhasználati rendszer pedig az eszperantó nyelv használatára épülhet, amely nyelv egyik országnak sem nyelve, tizedannyi idő alatt megtanulható (Bárczi Géza), mint bármelyik európai nyelv, nem jelent veszélyt más nyelvekre, ellenkezőleg. Előbb-utóbb mindenki számára ki fog de­rülni, hogy egy igazságosabb nyelvhasználati rendszerre való átté­rés az európai nyelvi sokféleség megtartásának megkerülhetetlen feltétele.

Gados László

 

 (Az elejére)