Párbeszédhiányok az EU-ban

(Tartalommutatóhoz)

(Címjegyzékhez)

2005-ben a franciaországi és hollandiai népszavazás eredményei, vagyis az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés elutasítása, megdöbbentette az Európai Unió vezető politikusait. Az sem lehet nagyon vigasztaló számukra, hogy az Unió elfogadottsága a lakosság részéről tartósan 50% körül ingadozik (2006-ra az arány Magyarországon is 50% alá esett). A népszavazások kedvezőtlen kimenetele után az Európai Tanács felhívással fordult a tagállamokhoz (azaz a tagállamok állam- és kormányfőinek együttese saját kormányaihoz), hogy kezdeményezzenek széles körű párbeszédet és vitát az állampolgárokkal, civil szerveződésekkel, szakmai és politikai szervezetekkel. Ennek támogatására az Európai Bizottság is készített tervet.

    Ezt a helyzetet magyarázhatja, hogy az európai egyesülés folyamata nem alulról szerveződő tömegmozgalmakra épülve jött létre. Viszonylag szűk értelmiségi mozgalomtól támogatva politikai szándék keltette életre és vitte, viszi előre. Ennek van kedvező és kedvezőtlen oldala is. A kedvező oldalhoz tartozik, hogy az Európai Közösség(ek) fejlesztése során így könnyebb volt az időnként összesűrűsödött problémák megoldása. Az viszont, ma már eléggé jól láthatóan, nem szerencsés helyzet, hogy az elmúlt évtizedekben nem alakultak ki azok a szervezeti és működési megoldások, amelyek révén a tagállamokban állampolgárok széles tömegei „az európai építés” tudatos és tevékeny résztvevőjévé válhattak volna. Bár az európai egyesülés céljait az emberek nagy többsége minden bizonnyal elfogadja, mégis számukra az Unió valami tőlük független, rajtuk kívülálló dolognak tűnik. (Az ilyen felfogásbeli képet persze erősíti, amikor az Unió politikusai olyanfélét nyilatkoznak, hogy „legközelebbi célunk, hogy az Uniót közelebb vigyük az állampolgárhoz” stb.)

    A felszólítás párbeszédre tehát megtörtént. Aki tudomást szerzett róla, az bizonyosan nem a tömegtájékoztató eszközök híradásából nyerte értesülését. (Azok az éppen aktuális politikusi vádas­kodásokkal és ellenvádaskodásokkal, közéleti és magánéleti botrányokkal stb. voltak elfoglalva.) Párbeszéd egyenrangú felek között jöhet létre. De egyenrangú félként áll-e szemben uniós intéz­ményekkel egy uniós polgár egymaga vagy akár több száz társsal együtt? Persze, hogy nem, lehet mondani. Végtére is mi lenne, ha 450 millió ember akarna külön-külön véleményt mondani? Jó, jó, de egy nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságról szóló felvetés mellőzhető azért, mert csak egy valaki vagy kevés ember hangoztatja őket? No és a dolog másik oldala: az uniós intézmények minden intézkedése, állásfoglalása hibátlannak tekinthető, és maga mögött tudhatja tíz- és százmilliók helyeslését? Nem lehet, hogy némelyik intézkedés vagy állásfoglalás csak néhány tíz vagy néhány száz szakmailag valamely irányban elfogult ember véleménye, és csupán a hatalom súlya ad tekintélyt nekik? És ha némely esetben így van, melyik az a fórum, amelyhez orvoslásért fordulni lehet? A következők meg fogják mutatni, hogy ezek bizony jogos kérdések.

    Azok kedvéért, akik nem tudnák: az Európai Unió legfőbb döntéshozó szerveit (a Tanács és az Európai Tanács) a tagállamok kormányai és államfői alkotják. Az általuk hozott döntések végre­hajtásának szervezését és ellenőrzését végző Európai Bizottság összetétele politikai alkufolyamatok eredményeként jön létre. Így a Bizottság nagyon-nagyon áttételesen tekinthető demokratikus (mó­don létrehozott) uniós intézménynek. Vannak politikai mozgalmak (például az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződést elutasító Franciaországban is), amelyek ennek az áttételezettségnek demokratikus voltát is kétségbe vonják. Nem eléggé köztudott, hogy a Tanács, illetve az Európai Tanács csak olyan témákban hozhat döntést, amelyeket a Bizottság döntésre eléjük utal; ugyanakkor a Bizottság elég sajátos módon és korlátozottan tartozik felelősséggel más uniós intézménynek, pél­dául az Európai Parlamentnek.

 

„A polgárok Európája (...) megvalósításának határideje még kitűzésre vár”

Az Európai Uniót ismertető egyik kiadvány írta néhány éve: „Az, hogy az európai állampolgárság kiegészíti és erősíti a nemzeti állampolgárságot újdonság és igen merész elképzelés, továbbá számos olyan kérdést vet fel, melyet a politikusoknak kell kezelniük. A polgárok Európája egy olyan politikai unió előképe, mely megvalósításának határideje még kitűzésre vár. Az majd csak később válik egyértelművé, hogy egy, a jelenleginél több tagot számláló Unióban, Európa polgárai milyen közös értékekben és kollektív törek­vésekben lesznek készek osztozni. Az egy közösséghez tartozás érzését, a közös sorson való osztozást nem lehet mesterségesen létrehozni.

    Eljött az idő az előrelépésre a kulturális – gazdaságit meghaladó – integráció terén is elősegítve a közös tudat kialakítását.”[1]

    Egészséges valóságérzetről tanúskodó gondolatok. Ezt az is mutathatja, hogy hét év eltelte után sincs megragadható jele annak, hogy a közös tudat kialakításában előrelépés történt volna. A 25 tagú Európai Unió 452 millió állampolgárát erőteljesen elválasztják egymástól a más-más államhoz való tartozásból eredő politikai és nyelvi határok. Jean Monnet törekvése hogy: „Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót” – bizony még nem valósult meg; az Európai Unió lényegében ma is csak államok közötti koalíció. A választ arra a kérdésre, hogy „ Európa polgárai milyen közös értékekben és kollektív törekvésekben lesznek készek osztozni” ma politikusok fogalmazzák meg és viszik az uniós intézmények döntéshozó fórumaira. Ez aligha lehet elég a bol­doguláshoz. Az „egy közösséghez tartozás érzését” csak sok-sok személyes kapcsolat és tapasztalás alakíthatja ki. Sok-sok különböző anyanyelvű uniós polgár közötti kapcsolatra, párbeszédre lenne szükség. Ehhez azonban az anyanyelven kívül ismerni kellene egy közös nyelvet is. Méghozzá olyan színvonalon, amely lehetővé teszi a közös értékekről és a közös jövőről való tartalmas, érdemleges eszmecserét. Ám az uniós polgárok között tömeges párbeszéd nincs. Ez nagy hiány. Változásra addig nem is lehet számítani, amíg nagyon sok uniós állampolgár rá nem ébred arra, hogy a polgárbarátibb közös Európa alakításához nem elég csak politikusokra szavazni a nemzeti és európai parlamenti választások alkalmával, hanem saját felfogásuk szerinti érdekeik egyeztetésére és érvényesítésére szerveződniük kell – politikai és nyelvi határokat áthidalva – európai méretben.

Mi lehet ekkor a nyelvi határok áthidalásának legalkalmasabb eszköze? Az eszperantó nemzet­közi nyelv. Előnyéről legyen elég itt annyit említeni, hogy – például Bárczi Géza nyelvész szerint [2] – mintegy tizedannyi idő-, pénz- és energiaráfordítással elsajátítható, mint bármelyik nemzeti nyelv, azonos tudásszint elérését feltételezve. És amely, Deme László nyelvész szavaival: „Egy olyan nyelv, amelyik azért lehet mindenkié, mert senkié sem. Amelynek történelmileg kialakult és társadalmivá rögzült sajátos mentalitása nincsen, csak közösen emberi; s így hajlékonyan tükrözhet és kiszolgálhat minden szemléleti változatot, megőrizve és magasra emelve. Egy nyelv, amelyik eleve másodnyelvnek született, mentesen történelmi lerakódásoktól, de hordozni képes az eredményeiket.”[3]

 

Hibátlan-e az uniós recept?

Az Európai Tanácsnak és Bizottságnak az a receptje a közös tudat alakítására és a nyelvi akadályok áthidalására, hogy az Unió polgárai anyanyelvükön kívül tanuljanak meg legalább két uniós nyelvet is. (Sőt, már kora gyermekkorban kezdjék el a tanulást.) A többnyelvűség elvét az Európai Közösségek miniszterei először húsz éve hirdették meg. Az eltelt két évtized e téren nagyon mérsékelt sikert hozott. Ellenben az angol nyelv vált a csaknem kizárólagosan tanult idegen nyelvvé. Térhódítása persze egyre gyakrabban aggályokat is felvet. A nyelvtanulás ilyetén való alakulásának különféle okai vannak, amelyeknek figyelembevételét mellőzik. Az Unió intézményei meg vannak győződve saját csalhatatlanságukról. Ez megmutatkozik például az Új keretstratégia a többnyelvűség ösztönzésére c. bizottsági közlemény [COM (2005) 596 végleges] néhány megállapításánál is.

    E közlemény célja, hogy újabb lendületet adjon a többnyelvűség megvalósítására irányuló törekvésnek. A fő probléma a Bizottság eljárásánál, amely ellen – a párbeszédre szóló felhívás jegyé­ben – tiltakozik ez az írás is, hogy az eszperantó nyelvet, amely jelentősen segíthetné az állam­polgárokat az idegen nyelvek tanulásában, és amely valamilyen mértékben ellensúlyozhatná az angol nyelv túlságos uralmát, alaptalan indoklásokkal elutasítja. A bizottsági közlemény a nyelvi kész­ségekről szóló részben (II.1.1.) megállapítja:

“Az a képesség, hogy több nyelven értsen és kommunikálni tudjon – ez a Föld legtöbb népe számára a mindennapok valósága –, minden európai polgár számára kívánatos, a mindennapi életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlen készség. Arra ösztönöz bennünket, hogy más népek kultúrája és szemléletmódja iránt nyitottabbá váljunk5, fejleszti a kognitív készségeket, és javítja a tanulók anyanyelvi készségeit, lehetővé teszi az emberek számára másik tagállamban való munkavállalás vagy tanulás szabad lehetőségét.”

Az 5. számú lábjegyzetben pedig ez áll:

“Más kultúrák megértésének alapja azon nyelv tanulása, amelyen e kultúrák kifejezést nyernek; a Bizottság ezért nem támogatja mesterséges nyelvek használatát, mert ezek lényegükből adódóan nem rendelkeznek kulturális háttérrel.”[4]

Mielőtt rámutatnánk arra, hogy ezzel az 5. számú lábjegyzettel egy intellektuális babonát, előítéletet terjesztenek, a közleménynek még egy mondatát ide kell idézni és elemzés alá venni. A mondat így szól: „A nyelv a kultúra legközvetlenebb kifejezésmódja; ez tesz bennünket emberré, és ez adja mindannyiunk azonosságtudatát.” Van egy jelentős baja ennek a most idézett mondatnak. Neve­zetesen: nem (a beszéd és) a nyelv tesz bennünket elsődlegesen emberré, hanem a megismerésre és a gondolkodásra való képességünk, a külső környezet ingereinek és a külső és belső történéseknek sajátos feldolgozására, összefüggések meglátására stb. alkalmas mentális képességünk, amely álta­lános emberi jellemző, azzal együtt, hogy valamilyen nyelv is tartozik hozzá. Mindenféle kultúrának ez a mentális képességünk a kiinduló alapja. A konkrétan adott nyelvek eszközök a gondolkodási folya­mat segítésére, eredményeinek formába öntésére és másoknak történő átadására, illetve mások gon­dolatainak átvételére, megismerésére. A megismerés és gondolkodás általános emberi képességnek az alkalmazása a különböző környezetben, eltérő viszonyok között élő embercsoportok (népek) ese­tében sajátos, egymástól eltérő kultúrákat hozott létre, azok legfontosabb elemeként pedig sajátos nyelveket. Ebből adódóan a nyelv valamely néphez tartozásnak (identitásnak) jól érzékelhető kifejező eszköze. A közös, egyetemes mentális képességünk az alapja annak, hogy különböző anyanyelvű emberek megérthessék egymást, ezért vagyunk képesek mindenféle (tanult) nyelven gondolatokat váltani. Eszperantó nyelven is.

    Ha igaz lenne a bizottsági állítás, akkor egy svéd és egy olasz, mindketten tudván és hasz­nálván az angol és a francia nyelvet, egyáltalán nem ismerhetnék és érthetnék meg egymás kultú­ráját! A példák tetszés szerint szaporíthatók. Mindez abból származik, hogy a Bizottság egy kalap alá veszi, nem különbözteti meg egy nyelv anyanyelvi és idegen nyelvi szerepét. Az eszperantót is ennek a misztikumba csúszó felfogásnak az alapján akarja a nyelvhasználatból kizárni.

 

Az előítélet káros hatalma

A svájci François Grin közgazdaságtan professzor 2005-ben francia felkérésre tanulmányt készített arról, hogy hatékonyság is igazságosság szempontjából mely nyelvek oktatása és idegen nyelvi használata lenne célszerű Európában. Három változatot vizsgált meg: 1. az angol válik egyed­uralkodóvá, 2. a többnyelvűség esete, 3. az eszperantó tanítása és használata. Megállapította, hogy Európa számára az 1. eset bekövetkezése lenne a legrosszabb, a 3. a legelőnyösebb. Azonban az „eszperantót illető gyakori elutasítások nem teszik lehetővé a 3. változat rövid időn belüli megva­lósítását. Mégis ajánlható egy hosszú távú, egy generáción belül megvalósuló stratégia keretében. Sikerének azonban van két meghatározó feltétele: először, erőteljes tájékoztatási törekvés az előítéletek leküzdésére, amelyek ezt a nyelvet körülveszik – és amelyek általában puszta nem tudáson alapszanak – ...” – állapította meg Grin professzor, és hozzá tette: „A huszonöt tagú Európai Unió lakossága nyolcvanöt százalékának ez [a 3. változat] nyilvánvaló közvetlen érdeke, mert mentes azoktól a politikai és kulturális kockázatoktól, amelyek a nyelvi hegemóniából következnek.”[5]

Tegyük hozzá a fentiekhez, hogy „a nem tudáshoz” többnyire a „nem is akarom tudni” maga­tartás párosul. Ha pedig mindez olyanoknál adott, akik jelentős kihatású kérdésekben dönthetnek, nem biztos, hogy a döntés a nyolcvanöt százalék érdekében történik. Ismeretesek azonban biztató példák is. Akik ugyanis rászánták magukat az eszperantó tulajdonságainak megismerése, még ha előtte erős előítélettel voltak is iránta, csaknem kivétel nélkül e nyelv támogatóivá váltak.

 

Nem mellékes megjegyzésként

A fentiekben tárgyalt bizottsági közlemény néhány állításának helytállóságát kétségbevonó írásra az egyik (illetékes) minisztérium válasza megállapítja ugyan, hogy az írásban valóban megszívlelendő észrevételek vannak; a későbbiekben azonban kijelenti: „Az Európai Bizottság, mint minden európai szervezet, döntéseit alapos, több nemzet szakértőit foglalkoztató szakmai eszmecsere alapján hozza meg. Így ezeket a döntéseket magunkra nézve is elfogadjuk, és nem látjuk célszerűnek a dön­téshozatalt megelőző szakmai vita felújítását.”

    Miért érdekes ez? Egy tagállam minisztériuma minisztere útján a döntésekre jogosult Tanács tagja. Vajon helyénvaló-e, ha ilyen felelősséggel egy minisztérium a szakértői véleményeket kriti­kátlanul elfogadja? No, és milyen szempontok alapján válogatják a szakértőket? Minden lényeges irányzat képviselve van a közöttük? Aligha. A nyelvkérdésben például véletlenül sem konzultáltak olyan nemzetközi hírű szakértőkkel, akik nem az eszperantó elutasítását, hanem inkább haszno­sítását javasolták volna.

 

Merre tovább?

Az uniós ügyeket nyitott szemmel vizsgálva sok-sok kérdés adódik, melyekre még nincs megnyugtató válasz. Van tehát létjogosultsága a párbeszédre, vitára szólító európai tanácsi és bizottsági fel­hívásnak. De van-e tényleges fogadókészség az állampolgári véleményekre? És vannak-e elegen megalapozott véleményt nyilvánító állampolgárok? Avagy:

„Te őt dicséred, ő téged kitart,

Megmondja, végy ebből és félj amattól,

Óv és vezet, mint gyapjas állatot;

Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.”

                                                              [Madách][6]

Gados László

 

[1] Európa 10 pontban (Szerk.:Endrész Kinga) Az Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Budapest 1999

[2] Bárczi Géza: A nemzetközi nyelvről. (40. o.) Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest 1987

[3] Deme László: Nyelveink jövője és jövőnk nyelve. (45. o.) Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest 1990

[4] http://europa.eu.int/languages/servlets/Doc?id=1036

[5] Magyarul lásd pl. http://vilagnyelv.tripod.com/EE_T_4.htm

[6] Madách Imre: Az ember tragédiája, Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1986

 

 

 (Az elejére)