A kérdés ebben az általános
formában természetesen értelmezhetetlen. Értelmezhetőségéhez ki kell
egészíteni arról szóló tájékoztatással, hogy milyen tekintetben történik az
összevetés. Az összevetésre több lehetőség kínálkozik. Ezek szemügyre
vétele előtt azonban szükséges még egy kérdést tisztázni. Miért pont az
angol és az eszperantó összevetéséről van szó? A magyarázat egyszerű.
Az etnikus (nemzeti) nyelvek közül kétségkívül az angol vált a legelterjedtebb
nemzetközi közvetítő nyelvvé; a tervezett nyelvek közül pedig az
eszperantó a legsikeresebb.
Ha az a kérdés, hogy a két nyelv közül (közvetítő
nyelvként) melyik az elterjedtebb, akkor a válasz egyértelmű: az angol
nyelv.
Miután a világban végbemenő folyamatokból
következően egyre szélesebb körben válik szükségessé nemzetközi
közvetítő nyelv ismerete és használata, megkerülhetetlenként adódik a
kérdés, hogy: a nem angol
anyanyelvűek számára a két nyelv közül melyik lenne előnyösebb
nemzetközi közvetítő nyelvként?
Ez a kérdés azonban eléggé összetett, tovább kell
tehát bontani (megjegyezve, hogy ez a kérdés lényegtelen lehet azok számára,
akik már tárgyalási szinten képesek használni az angolt, de nagyon is lényeges
pl. Európában annak a sokszor tízmillió embernek, aki még nem rendelkezik
megfelelő idegennyelv-ismerettel. A két nyelv összevetésének fontos
szempontjai tehát:
– a nyelv
elsajátításához szükséges ráfordítások (idő, energia, költségek) nagysága;
– a nyelv
közvetítő nyelvi használatának nemzetgazdasági következményei;
– a nyelv
közvetítő nyelvi használatának kulturális és egyéb hatásai.
A nyelv megtanulásához szükséges ráfordítások összefüggésben vannak a nyelv sajátosságával, vagyis
azzal, ami ebből következik: mennyire nehéz (vagy könnyű) megtanulni.
A szóban forgó két nyelv esetében ennek megítélését teszi lehetővé
(egyebek mellett) a következő összehasonlító táblázat, melyet a párizsi
székhelyű SAT-Amikaro szervezet tett közzé.
Az angol és az eszperantó
összehasonlító jellemzése
Szempont |
Angol |
Eszperantó |
Ábécé |
nem fonetikus
(46 fonéma, 20 magánhangzó) |
fonetikus,
28 betűvel |
Kiejtés . |
zavaros,
megfoghatatlan |
minden
betű mindig ugyanazt a hangot jelöli |
Hangsúly |
meghatározhatatlan,
használat közben alakul ki, szabályokkal nem meghatározott |
mindig az
utolsó előtti szótagon |
Rendhagyó igék |
több,
mint 150 |
nincs |
Igeragozás: – –szótő – rag |
változó 652 |
állandó 6 (+ 3
aktív és 3 passzív melléknévi igenév) |
Nyelvtani funkciók azonosítása |
zavaros,
több nyelvtani vonatkozás nincs kifejezve |
tiszta
és közvetlen |
Mondattan |
merev,
állandó szórend |
nagyon
hajlékony |
Szóképzés* |
korlátolt
lehetőségek: 5% |
tág
lehetőség: 17% |
Agglutinációs index* |
0,3 |
1 |
Nyelvjárások |
megszámlálhatatlan |
gyakorlatilag
nem létezik |
Homonímák |
számos |
gyakorlatilag
nem létezik |
Többjelentésű szó** |
nagyon
gyakori (1) |
ritka |
Szükséges szókincs egy hétköznapi szöveg megértéséhez*** |
80–90%-ig: 2000 szó 99%-ig:
7000 szó (2) |
500 szó + 50 nyelvtani elem 2000
szó |
Az A-szinttel egyenértékű szint eléréséhez
szükséges idő**** |
1500
óra egy francia nyelvűnek |
150 óra
egy francia nyelvű-nek |
Források:
* „Lingvistikaj
aspektoj de Esperanto”, Dr. John C. Wells; angol fonetika professzor a Londoni
Egyetem és Főiskolán.
** Edward Thorndike, híres amerikai tanár és
pedagógus.
*** „Fortoj
de l’vivo”, Vilho Setälä, finn nyelvész.
**** Dr. Helmar Frank, a Padernborni Kibernetikai
Intézet igazgatója, Németország.
(1) – Az
alapszókincs 850 szavának 21120 különböző jelentése van.
(2) –
Szótárhasználat gyakorisága: százból egy ismeretlen szó.
Számos tapasztalati tény mutatja, hogy azonos
szintű nyelvtudáshoz eléréséhez szükséges ráfordítás (idő stb.) az
eszperantó esetében 1/10 – 1/5-e annak a ráfordításnak, amely etnikus
nyelv tanulása esetén szükséges. Erre vonatkozólag konkrét példát mutat be Haszpra Ottó akadémikus Az eszperantó
hármas haszna című cikkében. (Magyar Tudomány 2001/2; Ezredforduló 2001/2).
A ráfordítások közötti különbséget megmagyarázzák pl.
> Egy modern nyelvi modell
jellemzői; > Egy széles
körű kísérlet tervéből. Továbbá John C. Wellsnek, a londoni egyetem fonetika tanárának (aki egy
évtizeden át az Eszperantó Világszövetség elnöke is volt) Angol vagy eszperantó? című alábbi előadása.
„1. A probléma.
Egy, a nemzeti és nyelvi határokon túlmutató kommunikációhoz használható közös
nyelv elfogadásának előnyei, minden bizonnyal, nyilvánvalóak. Senki sem
tudja tökéletesen megtanulni az Európai Unió mind a tízenegy hivatalos nyelvét
(dán, holland, angol, francia, német, görög, olasz, portugál, spanyol, svéd,
finn), nem is beszélve a többi nyelvről, amelyek az elkövetkező esztendőkben
hozzájuk adódhatnak (izlandi, norvég, horvát, cseh, észt, magyar, lett, litván,
lengyel, szlovák, szlovén, török?).Világviszonylatban ötven szabványos írott
nyelvvel kell számolnunk, és összességében több, mint 3000 különböző nyelvvel.
Milyen nyelvet fogunk használni az arabokkal való kommunikációban? Vagy a
kínaiakkal, japánokkal? Szükség van egy közös második nyelvre, amit mindenki
meg tud tanulni és használni tud anyanyelve mellett.
2. Az angol.
Jelenleg az egész világ az angol választásával próbálja megoldani ezt a
problémát. Az utóbbi fél évszázadban egyre jobban elterjedt az a nézet, hogy az
angol lesz a nemzetközi nyelv, amit mindenkinek meg kell tanulnia használni.
Valóban, a második világháború vége óta az angolt tanítják az iskolákban, egész
Nyugat-Európában és tulajdonképpen az egész világon. Felnőtt egy
generációja a fiatal és középkorú felnőtteknek, akik tanultak angolt az
iskolában, s ezért képesek lehetnek használni azt a nemzetközi kommunikációban.
Néhány területen valóban tudják: sok ember eleget tanulta az angolt idegen
nyelvként ahhoz, hogy alapinformációk cseréjére képes legyen.
Sajnos, gyakran az alapinformációk cseréje az összes,
amire elegendő a nyelvtudásuk. Kifinomultabb és bonyolultabb témák
esetében, beszédben vagy írásban, a tudásuk gyakran nem bizonyul
kielégítőnek. Ez gyakran még azokkal is előfordul, akik éveket
töltöttek szorgalmasan nyelvtanulással. Néhányuk esetleg úgy találja, hogy az
írott angol szöveget el tudják olvasni, megértik a beszélt nyelvet, de nem érzik
magukat képesnek arra, hogy maguk szabadon írjanak vagy beszéljenek angolul. Az
angolnak, amerikainak, illetve másnak az anyanyelvi beszédét nem tudják
követni; nem tudnak szabadon részt venni a társalgásban, vagy egyenlő
félként tárgyalni. A Lintas:Paris reklámügynökség piackutatása (1989)
megmutatta, hogy Hollandiában a felnőtt népességet képviselő
csoportnak kevesebb mint a fele értette meg pontosan az egyszerű angol
tesztmondatot, (Nyugat-)Németországban kevesebb mint egyharmada, és kevesebb
mint egytizede Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban.
Olaszországban valójában csak 4% fordította le helyesen a mondatot, még a 25 év
alattiak között is csak 7% adott helyes választ. A következtetés az, hogy
évekig történő angoltanítás után, végül is nem tudták megoldani a
nyelvproblémát.
Az okok között, hogy miért sikertelen az
angol, ott kell lennie, hogy nehéz megtanulni. A fonetikája sok tanulónak nagy
problémákat okoz. A helyesírása közismerten következetlen. A morfológia
többé-kevésbé megfelelő lehet, de a szórend igen bonyolult, mihelyt a
tanuló túllép a legegyszerűbb szerkezeteken. A szókincse valóban gazdag,
de a gazdagsággal együtt előjön a közeli szinonímák közti hajszálnyi
jelentéskülönbség nehézsége. Az „igekötös igék” valóságos csapdát jelentenek a
tanulóknak (pl. „feltesz” jelentése: „alkalmaz(kodik)”) A szóbeli
közlésrendszer is nehezen megkülönböztethető jelentésű kifejezések
csapdáit rejti, lehetséges hibák gazdag forrása (pl. a különbség a „Where do
you live?” és a „Where are you living?” között). A nyelvtani szavak közül finom
jelentéskülönbségek kifejezéséhez és megértéséhez fontos számos szó „gyenge
alakként” tűnik fel a beszélt nyelvben, fonetikailag úgy lerövidítve, hogy
az angolt idegen nyelvként beszélők számára nem is hallható, és mikor
beszélnek, s nem használják ezeket az alakokat, azt a téves benyomást keltik,
hogy a szót kérdésként hangsúlyozzák. Az angol hangsúly helye a szóban változó,
és csak nagyon kevés esetben megjósolható. Az angol intonáció sokkal nehezebb,
mint a legtöbb nyelvé.
Vannak külső okok is, amelyek miatt
elfogadhatatlan, hogy a választás az angolra esik a nemzetközi közös nyelv
szerepének betöltésére. Nem igazságos; az angol használata igazságtalan
előnyhöz juttatja azokat, akiknek éppenséggel ez az anyanyelvük.
(Európában a britek és az írek, világviszonylatban az amerikaiak, az ausztrálok
és még mások.) Úgy tűnik, a világ sokszínű kulturális mozaikját a
mindent bekebelező amerikai Coca-Cola Disneyland pusztító ereje fenyegeti.
3. Eszperantó. Az
eszperantó használói megmutatták, hogy van más út is. Tervezett nyelv, amely európai alapokra épült, de
nagymértékben általánosítva. Az eszperantót sokkal könnyebb megtanulni, mint a
nemzeti nyelveket. Egy évszázados gyakorlati használat – különböző
országokban – megmutatta, hogy bevált, működő, élő nyelv,
nemcsak egy íróasztaltermék. (Nem eléggé ismert tény, hogy az eszperantó egy
működő nyelv, amit emberek százezrei beszélnek világszerte. Néhányan
összeházasodnak és családot nevelnek ezen a nyelven.)
Az eszperantó egy igazságos megoldást kínál a
problémára. Nem tartozik egyetlen nemzethez vagy népcsoporthoz sem –
mindenkihez egyformán tartozik. Nem ad egyetlen nyelvi közösségnek sem
egyedülálló elönyöket a többivel szemben. Valóban igazságosabb, hogy az emberiség
tíz tizede tanuljon meg egy könnyű nyelvet, mint hogy az emberiség kilenc
tizede tanuljon meg egy nehéz nyelvet, amit a fennmaradó egytized, a
véletlenszerű születésük folytán már tud.
4. Következtetés. Az
eszperantót támogatni annyit jelent, mint támogatni, hogy radikálisan
újragondoljuk hozzáállásunkat a világ nyelvproblémájához. A status quo hatalma
erős: a politikai, gazdasági és szociális tényezőké, amelyek az angol
további használatát támogatják. Mindazonáltal, szerintem, a messzire tekintő
érvek az eszperantó mellett erősebbek: a világ nyelvproblémájára
méltányosabb és hatékonyabb megoldást képvisel.”
A nemzetgazdaságokra
is nem jelentéktelen hatással van a körülmény, hogy nagyon elterjedt
nemzetközi közvetítő nyelvként milyen nyelvet használnak. Etnikus nyelv
használata gazdaságilag előnyös, hasznot hozó azoknak az
országcsoportoknak, amelyeknek nyelve a közvetítő nyelv, és hátrányos a
többieknek. Néhány adat erről.
Egy 1998-as brit kormánydokumentum elismerően
állapította meg, hogy a nem EU-országokból érkezett diákok (piaci áron
történő) oktatása jelentősen hozzájárult az exportbevételekhez.
Nagy-Britannia mintegy 13 milliárd euró bevételre tett szert külföldiek
oktatásából.
A brit kormány 2005-ig további 75 000 külföldi diák
oktatását tűzte ki célul, amihez a tervet 1999-ben ki is dolgozták. (Van
ennek az éremnek egy másik oldala is: egyre csökken az idegennyelv-tanulásra az
igény Nagy-Britannia polgárainál. Egyetemeiken is zsugorodik az idegen nyelvek
oktatása.)
Az egyik hivatalos forrás szerint az oktatásból,
továbbképzésből 1997-ben az Egyesült Királyság bevétele több mint 9
milliárd font volt
A ’90-es évek közepén a külföldiek oktatásából
származó bevétel Ausztráliában 2 milliárd ausztrál dollár/év volt, ami több
volt, mint Ausztrália teljes gabonaexportjának, hagyományos exportcikkei
legjelentősebbjének bevétele.
Az 1999/2000-es tanévben 514 723 külföldi tanult az
Amerikai Egyesült Államokban, ami kb. 12,3 milliárd dollár bevételt jelentett,
ezzel a szolgáltatás-exportban az 5. helyet érdemelte ki. (Természetesen az
Egyesült Államokban is igen nagy mértékben visszaesett az idegen nyelvek
tanulása iránti igény és a követelmény is, pl. a tudományos életben. > Nyelv(használat)i hírek (A tudás
monopóliumának létrehozása).) Mindezekből adódóan az Egyesült Államok
kitartóan követeli az oktatási piac teljesen szabaddá tételét a világon.
A nem angol anyanyelvű országokban ellenkező
folyamatok mennek végbe, kedvezőtlenebbek a hatások. Az idegen nyelvek
tanulásának szükségessége és követelménye nő. Tanulóknak és
felnőtteknek nagyon sok időt, fáradtságot és pénzt kell áldozniuk
arra, hogy idegen nyelvet tanuljanak, és az eredmény még ekkor is kétséges
lehet (lásd hátrább, az álláshirdetések kapcsán). De nem csak az egyének
részéről kell áldozatot hozni a nemzetközi kommunikációra való képesség
megszerzése érdekében. A közösségeknek, az országok nemzetgazdaságának is kára
származik abból, hogy bizonyos bevételei, jövedelmei elmaradnak. Egyik
tanulmányában Haszpra professzor
rámutatott arra, hogy eléggé elfogadott felfogás szerint egy idegen nyelv
megtanulására legalább 2000 óra szükséges, ami azt jelenti, hogy ez az
időmennyiség összességében megfelel egy évnyi munkaidőnek. Aki tehát
idegen nyelvet kénytelen tanulni azért, hogy a nemzetközi kommunikációban részt
vegyen, veszít egy évet azzal szemben, aki anyanyelvét használhatja.
Felnőttek esetében ez egy évnyi jövedelemkiesés, tanulók esetében más
ismeretek szerzésétől elvont idő. Mindehhez járulnak még a
nyelvtanulással kapcsolatos kiadások, amelyek az anyanyelvet beszélőket
nem terheli. Az Európai Unió kontinentális részét tekintve évenként kb. 5
millió a nyelvtanulásba újonnan belépők száma, amiből következik,
hogy évenként 10 milliárd munkaórányi a termelésből való kiesés. Vagyis mintegy
2,5%-kal kisebb a nemzetek termelése az idegennyelv-tanulás szükségessége
miatt.
Miután az eszperantó megtanulására 200 óra általában
elegendő, a termelésből való kiesést tizedrészre lehetne csökkenteni,
ha ezt a nyelvet használnák közvetítő nyelvként. Kétségtelen, hogy ebben
az esetben az angol anyanyelvű országok lakói is rákényszerülnének a
közvetítő nyelv tanulására, továbbá csökkenne a nyelvtanításból származó
bevételük – érvel Haszpra
.professzor. (Idevágó cikkei: Az eszperantó hármas haszna, Magyar Tudomány 2001/2; Ezredforduló
2001/2; Mibe kerül a közös nyelv?, Ezredforduló
2002/3.)
Wells professzor előbb ismertetett előadásában,
egyebek mellett, megállapította:
“Sajnos, gyakran az alapinformációk cseréje az összes,
amire elegendő a nyelvtudásuk. Kifinomultabb és bonyolultabb témák
esetében, beszédben vagy írásban, a tudásuk gyakran nem bizonyul
kielégítőnek. Ez gyakran még azokkal is előfordul, akik éveket
töltöttek szorgalmasan nyelvtanulással.” Feltehetően ez a tény is egyik
okozója annak a jelenségnek, hogy az Európai Unióban működő
nemzetközi cégek és szervezetek álláshirdetéseikben mind gyakrabban
feltételként írják elő az angol anyanyelvi szintű, vagy ezzel
egyenértékű ("English mother tongue", "English native speaker", "English native speaker or equivalent") tudását. Az
Eszperantó Világszövetségnél összeállított jegyzéken mintegy 500 ilyen
álláshirdetést tartanak nyilván. Az ilyen álláshirdetések ellentétesek az Unió
alapszerződésében rögzitett elveknek, vagyis nyelvi diszkriminációnak,
hátrányos megkülönböztetésnek minősülnek. Ebből következően
európai parlamenti képviselők már kérdéseket intéztek az Európai
Bizottsághoz.
Kulturális és
egyéb hatások.
Ha etnikus nyelv
tölti be a közvetítő nyelv szerepét, akkor elsődlegesen ehhez a
nyelvhez kapcsolódó nemzeti kultúra / kultúrák ismertetése, megismerése valósul
meg. Annál inkább, minél szélesebb körben válik közvetítő nyelvvé.
Természetesen a más nyelvekhez tartozó kultúrák megismerésének lehetősége
ennek arányában csökken. Megismertetésük egyre inkább csak ennek a nyelvnek a
közvetítésével lehetséges, következményeivel együtt. A legalapvetőbb
következmény az igazságtalanság uralkodóvá válása a nemzetközi kommunikációban
résztvevő emberek és népcsoportok között. (Az igazságtalanságra már a
fentiekben tárgyaltak is szolgáltaltattak példákat, további példák: Nyelv(használat)i hírek.) Ez pedig
csírájában hordja későbbi összeütközések lehetőségét, veszélyét.
“Az ellenségesség kialakulásának
egyszerűsített lépéseit a következő folyamatábra szemlélteti:
ESEMÉNY
—» KELLEMETLEN ÉRZÉS —» “MEGBÁNTOTTAK” —» HARAG —» MOZGÓSÍTÁS TÁMADÁSRA”
írja könyvében Aaron T. Beck (A gyűlölet
fogságában. Háttér kiadó Budapest. 52. o.)
(Napjainkban,
amikor tragikus események kapcsán oly sokszor kényszerülünk a terrorizmus problémájával foglalkozni, aligha
szabad legyinteni a nyelvhasználati igazságtalanságban rejlő veszélyekre.)
Különböző idők és népek kiváló gondolkodói nem egy megnyilatkozásban
mutattak rá a nyelvhasználati egyenlőtlenség kiváltotta érzelmi hatásokra,
illetőleg egy igazságosabb nyelvhasználat lehetőségére.
Dr. Setälä, Emil Nestor (1864–1935) finn
nyelvész, Finnország budapesti követe írta 1929. augusztus 4-én a Magyarság
című lap hétvégi mellékletében megjelent terjedelmes cikkében (A világ
nyelvi problémái):
“Elértünk ahhoz a ponthoz, ahol fölmerül a kérdés,
vajon a probléma megoldható-e oly módon, hogy valamely nemzeti nyelvre ruházzuk
a nemzetközi nyelv szerepét. Nem szólok arról, hogy a nép, amelynek nyelvére a
választás esnék, ezáltal oly privilegizált helyzetbe jutna, melyet a konkurrens
nemzetek meg nem engedhetnének. Az ellenszenv könnyen felébredhet és kétessé
teheti az elért célt, s ennek a kikerülése ajánlatos. Ezt az ügyet teljesen külön kell választani a hatalmi
kérdéstől. De nem is hiszem, hogy az a nép, amelynek nyelvére a
választás esnék, ennek csupán hasznát látná.”
Miután rámutatott
arra, hogy a nemzetközi használat következtében az ilyen nemzeti nyelv miként
szenvedne kárt, így folytatja:
„A nemzeti nyelv
tehát kíméltessék meg a megnyomorítástól, amelynek alá lenne vetve, ha az egész
világ használná. Azok is, akik rosszul beszélik, akiknek gondolkodásmódja
teljesen elüt annak a népnek a gondolkodásmódjától, akié a nyelv, akinek
alkalmuk sincsen helyes kiejtését elsajátítani.
A nemzeti nyelvek legyenek a népek megőrzött,
szent tulajdonai. Évszázados és évezredes fejlődésük, a szoros
kapcsolat történetük és magának a nemzetnek a története között, szokásaik,
intézményeik, szellemük nehézzé teszik tökéletes elsajátításukat mindenki
számára, egyes kevesek kivételével; és különösen nehézzé azok számára, akik nem
ismerik gyermekkoruk óta. Ők a művészet eszközei a költészetben és a
színpadon. Megtanulásukra, tanulmányozásukra szüksége van mindenkinek, aki meg
akar ismerkedni az illető nép szellemi életével és történetével. De nemzetközi segédnyelvül fogadjunk el
olyat, mely szabadon utánozza a »természetes« nyelveket, de amely egyik nyelvhez sem áll annyira közel, hogy azt meg
tudná rontani. Ezzel nem akarom azt mondani, mintha az így alkotott nemzetközi
segédnyelv nem lenne képes arra, hogy a nyelv ihletett művész kezében az
emberi gondolat szépségének belső erejét nyelvi szépség formájában
kifejezze és ezáltal az emberi szív legbelsőbb húrjait megrezdítse.”
Edward
Sapir (1885–1939) híres
amerikai nyelvtudós Az ember és a nyelv című könyvében írta:
„Tegyük fel,
tisztán csak elméleti szempontból, hogy az angol fog elterjedni segédnyelvként
az egész világon. A nemzetközi nyelv problémája azonban akkor sem oldódik meg
automatikusan. Az angol nyelv, vagy pedig valamilyen egyszerűsített
változata ugyanis elterjedhet bizonyos közvetlen és gyakorlati célok
szolgálatára, a modern világ azonban nem érheti be ennyivel. Ezért nem
lehetetlen, hogy még megérjük a konfliktust a túlságosan könnyű
győzelmet aratott angol, s valamilyen mesterséges nyelv között, amelynek
oly nyilvánvaló strukturális előnyei vannak, hogy ezek miatt fokozatosan
ki fogja szorítani vetélytársát.”
És ugyanott:
„Valószínűnek látszik, hogy a nemzetközi segédnyelv alapjai voltaképpen már le vannak rakva az eszperantóban és egyéb hozzá hasonló műnyelvekben...”
Karinthy Frigyes a Pen Club űlésén elhangzott
beszédében mondta 1932-ben:
“Két nyelvre van szüksége az emberi beszédnek: egy a
nemzet, a család, a művészet, a kifejezés számára és egy a közösség, az
emberiség, a világ, a közlés céljait szolgálni.
Utóbbi nem lehet élő nemzet nyelve, bármennyire
igyekszik minden nemzet terjeszteni a magáét. Egy nemzet nemcsak szellemi
közösség: fajta és állam és ország hódító és harcoló egysége az. Idegen nyelvet
beszélve mindig azt fogja érezni az önérzetes ember, lelke mélyén és
tudatlanul, hogy meg van alázva – miért nem a másik tanulta meg az én
nyelvemet, miért én az övét; nyilván azért, mert az ő nemzete a
hatalmasabb. Az angol műveltségnek nem ismérve a nyelvtudás; – nálunk
magyaroknál műveletlennek számít, aki nem tud három nyelvet legalább.
Csak egy mesterséges nyelv lehet a másik, a
közvetítő, a közlő, a világnyelv.
Ez a mesterséges nyelv már megszületett, sokan
beszélik és értik. Úgy hívják: eszperantó.”
Visszautalva J.C. Wells
professzor fentebb ismertetett előadására is:
“Az eszperantó egy igazságos megoldást kínál a
problémára. Nem tartozik egyetlen nemzethez vagy népcsoporthoz sem –
mindenkihez egyformán tartozik.”
Deme László professzornak az Európai
Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez csatlakozó konferencián (1994)
elmondott beszédéből:
“Idestova negyed évszázada, nyelv és nyelvészet
szerepéről gondolkodva a tudományos-technikai forradalom időszakában
(nem véletlenül a magyar nyelv hetének akkori megnyitójaként) azt kellett
mondanom már – nem én találtam ki persze –, hogy aligha van más kiút az örökölt
soknyelvűség szorítójából, mint egy általános és közös másodnyelv világszintű
elfogadása. Mivel az anyanyelvek nélkülözhetetlen emelői az egyének
társadalomba fejlődésének, de gátjai a társadalmak világszintre
emelkedésének. S minden hagyományos és új kísérlet – nyelvoktatási
módszerekkel, de fordítógépekkel is – csak »máról tegnapra« való megoldást
hozhat.
A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják:
amennyire kézenfekvő ez a gondolat, annyira nehéz a megvalósítása.
A »világnyelvek« száma szaporodik, mert minden nagy nemzet készként
kínálja – a sajátját. S vele persze az abban felhalmozódott, általa hordozott
szemlélet- és gondolkodásmódot is, ami számára természetesen történelmi
vívmány, de mások számára idegen, s önmaguk feladását kívánná. Nem szólva
arról, hogy akinek nemzeti nyelve, anyanyelve válnék nemzetközivé, az sosem
érezné úgy, hogy ő is a közöset használja, hanem hogy a többi is az
övé[t]. Egy nagy hatókörű és egyre általánosabbá váló anyanyelv –
bármelyik is – előbb-utóbb háttérbe szorítaná a többit, s vele a nemzeti
történelmek által kialakított sokarcúságot, sokszínűséget. S addig is azt
a jogtalan előnyt eredményezné, hogy a többség számára tanulással
elsajátítandó az, ami a szerencsés kisebbségnek eleve adott sajátja.
A közös és általános másodnyelv tehát nem lehet
senkinek az anyanyelve. Ez biztosítja az egyenlő egyenlőtlenség
egyenlősítő elvének érvényesülését. Tehát aligha lehet bármelyik
»természetes« nyelv, amely hosszú fejlődésének minden esetlegességét is
magában hurcolja. Az a célszerű, ha »mesterséges«; ami ellentéte a
»természetes«-nek, de korántsem szinonimája a »természetellenesnek«. Amely
egyesíti magában a közöset a meglévőkből, a spontán
fejlődésűekből, de nélkülözi a történelmileg rájuk rakódott
ballasztokat. És senkinek sem adja meg azt a jogtalan kedvezményt, hogy még azt
az egyetlen idegen nyelvet sem kell megtanulnia; meg azt, hogy a többiekkel
szemben előnyben – sőt óhatatlanul: fölényben – érezhesse magát.
Hangoztatom: nem az anyanyelvek helyett, hanem
mellettük, funkciójában tulajdonképpen fölöttük. Amitől az anyanyelvű
irodalmak, kultúrák, tudományok még virágozhatnak; sőt kell, hogy virágozzanak.
Így válhatnak termékeik méltóvá arra, hogy lefordíttassanak erre a közös
másodnyelvre.”