Angol vagy eszperantó?

(Tartalommutatóhoz)

 

(Címjegyzékhez)

 

 

A kérdés ebben az általános formában természetesen értelmezhetetlen. Értelmezhe­tőségéhez ki kell egészíteni arról szóló tájékoztatással, hogy milyen tekintetben történik az össze­vetés. Az összevetésre több lehetőség kínálkozik. Ezek szemügyre vétele előtt azonban szükséges még egy kérdést tisztázni. Miért pont az angol és az eszperantó összevetéséről van szó? A magyarázat egyszerű. Az etnikus (nemzeti) nyelvek közül kétségkívül az angol vált a legelterjedtebb nemzetközi közvetítő nyelvvé; a tervezett nyelvek közül pedig az eszperantó a legsikeresebb.

Ha az a kérdés, hogy a két nyelv közül (közvetítő nyelvként) melyik az elterjedtebb, akkor a válasz egyértelmű: az angol nyelv.

Miután a világban végbemenő folyamatokból következően egyre szélesebb körben válik szükségessé nemzetközi közvetítő nyelv ismerete és használata, megkerülhetetlenként adódik a kérdés, hogy: a nem angol anyanyelvűek számára a két nyelv közül melyik lenne előnyösebb nemzetközi közvetítő nyelvként?

Ez a kérdés azonban eléggé összetett, tovább kell tehát bontani (megjegyezve, hogy ez a kérdés lényegtelen lehet azok számára, akik már tárgyalási szinten képesek használni az angolt, de nagyon is lényeges pl. Európában annak a sokszor tízmillió embernek, aki még nem rendelkezik megfelelő idegennyelv-ismerettel. A két nyelv összevetésének fontos szempontjai tehát:

–  a nyelv elsajátításához szükséges ráfordítások (idő, energia, költségek) nagysága;

–  a nyelv közvetítő nyelvi használatának nemzetgazdasági következményei;

–  a nyelv közvetítő nyelvi használatának kulturális és egyéb hatásai.

A nyelv megtanulásához szükséges ráfordítások összefüggésben vannak a nyelv sajátosságával, vagyis azzal, ami ebből következik: mennyire nehéz (vagy könnyű) megtanulni. A szóban forgó két nyelv esetében ennek megítélését teszi lehetővé (egyebek mellett) a következő összehasonlító táblázat, melyet a párizsi székhelyű SAT-Amikaro szervezet tett közzé.

Az angol és az eszperantó összehasonlító jellemzése

Szempont

Angol

Eszperantó

Ábécé

nem fonetikus (46 fonéma, 20 magánhangzó)

fonetikus, 28 betűvel

Kiejtés

.

zavaros, megfoghatatlan

minden betű mindig ugyanazt a hangot jelöli

Hangsúly

meghatározhatatlan, használat közben alakul ki, szabályokkal nem meghatározott

mindig az utolsó előtti szótagon

Rendhagyó igék

több, mint 150

nincs

Igeragozás: –                    –szótő – rag

változó

652

állandó

6 (+ 3 aktív és 3 passzív melléknévi igenév)

Nyelvtani funkciók azonosítása

zavaros, több nyelvtani vonatkozás nincs kifejezve

tiszta és közvetlen

Mondattan

merev, állandó szórend

nagyon hajlékony

Szóképzés*

korlátolt lehetőségek: 5%

tág lehetőség: 17%

Agglutinációs index*

0,3

1

Nyelvjárások

megszámlálhatatlan

gyakorlatilag nem létezik

Homonímák

számos

gyakorlatilag nem létezik

Többjelentésű szó**

nagyon gyakori (1)

ritka

Szükséges szókincs egy hétköznapi szöveg megértéséhez***

80–90%-ig: 2000 szó

99%-ig: 7000 szó (2)

500 szó + 50 nyelvtani elem

2000 szó

Az A-szinttel egyenértékű szint eléréséhez szükséges idő****

1500 óra egy francia nyelvűnek

150 óra egy francia nyelvű-nek

Források:

* „Lingvistikaj aspektoj de Esperanto”, Dr. John C. Wells; angol fonetika professzor a Londoni Egyetem és Főiskolán.

**  Edward Thorndike, híres amerikai tanár és pedagógus.

*** „Fortoj de l’vivo”, Vilho Setälä, finn nyelvész.

**** Dr. Helmar Frank, a Padernborni Kibernetikai Intézet igazgatója, Németország.

(1) – Az alapszókincs 850 szavának 21120 különböző jelentése van.

(2) – Szótárhasználat gyakorisága: százból egy ismeretlen szó.

 

Számos tapasztalati tény mutatja, hogy azonos szintű nyelvtudáshoz eléréséhez szükséges ráfordítás (idő stb.) az eszperantó esetében 1/10 – 1/5-e annak a ráfordításnak, amely etnikus nyelv tanulása esetén szükséges. Erre vonatkozólag konkrét példát mutat be Haszpra Ottó akadémikus Az eszperantó hármas haszna című cikkében. (Magyar Tudomány 2001/2; Ezredforduló 2001/2).

 

A ráfordítások közötti különbséget megmagyarázzák pl. > Egy modern nyelvi modell jellemzői; > Egy széles körű kísérlet tervéből. Továbbá John C. Wellsnek, a londoni egyetem fonetika tanárának (aki egy évtizeden át az Eszperantó Világszövetség elnöke is volt) Angol vagy eszperantó? című alábbi előadása.

 

„1. A probléma. Egy, a nemzeti és nyelvi határokon túlmutató kommunikációhoz használható közös nyelv elfogadásának előnyei, minden bizonnyal, nyilvánvalóak. Senki sem tudja tökéletesen megtanulni az Európai Unió mind a tízenegy hivatalos nyelvét (dán, holland, angol, francia, német, görög, olasz, portugál, spanyol, svéd, finn), nem is beszélve a többi nyelvről, amelyek az elkövetkező esztendőkben hozzájuk adódhatnak (izlandi, norvég, horvát, cseh, észt, magyar, lett, litván, lengyel, szlovák, szlovén, török?).Világviszonylatban ötven szabványos írott nyelvvel kell számolnunk, és összességében több, mint 3000 különböző nyelvvel. Milyen nyelvet fogunk használni az arabokkal való kommunikációban? Vagy a kínaiakkal, japánokkal? Szükség van egy közös második nyelvre, amit mindenki meg tud tanulni és használni tud anyanyelve mellett.

 

2. Az angol. Jelenleg az egész világ az angol választásával próbálja megoldani ezt a problémát. Az utóbbi fél évszázadban egyre jobban elterjedt az a nézet, hogy az angol lesz a nemzetközi nyelv, amit mindenkinek meg kell tanulnia használni. Valóban, a második világháború vége óta az angolt tanítják az iskolákban, egész Nyugat-Európában és tulajdonképpen az egész világon. Felnőtt egy generációja a fiatal és középkorú felnőtteknek, akik tanultak angolt az iskolában, s ezért képesek lehetnek használni azt a nemzetközi kommunikációban. Néhány területen valóban tudják: sok ember eleget tanulta az angolt idegen nyelvként ahhoz, hogy alapinformációk cseréjére képes legyen.

Sajnos, gyakran az alapinformációk cseréje az összes, amire elegendő a nyelvtudásuk. Kifinomultabb és bonyolultabb témák esetében, beszédben vagy írásban, a tudásuk gyakran nem bizonyul kielégítőnek. Ez gyakran még azokkal is előfordul, akik éveket töltöttek szorgalmasan nyelvtanulással. Néhányuk esetleg úgy találja, hogy az írott angol szöveget el tudják olvasni, megértik a beszélt nyelvet, de nem érzik magukat képesnek arra, hogy maguk szabadon írjanak vagy beszéljenek angolul. Az angolnak, amerikainak, illetve másnak az anyanyelvi beszédét nem tudják követni; nem tudnak szabadon részt venni a társalgásban, vagy egyenlő félként tárgyalni. A Lintas:Paris reklámügynökség piackutatása (1989) megmutatta, hogy Hollandiában a felnőtt népességet képviselő csoportnak kevesebb mint a fele értette meg pontosan az egyszerű angol tesztmondatot, (Nyugat-)Németországban kevesebb mint egyharmada, és kevesebb mint egytizede Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban. Olaszországban valójában csak 4% fordította le helyesen a mondatot, még a 25 év alattiak között is csak 7% adott helyes választ. A következtetés az, hogy évekig történő angoltanítás után, végül is nem tudták megoldani a nyelvproblémát.

 

Az okok között, hogy miért sikertelen az angol, ott kell lennie, hogy nehéz megtanulni. A fonetikája sok tanulónak nagy problémákat okoz. A helyesírása közismerten következetlen. A morfológia többé-kevésbé megfelelő lehet, de a szórend igen bonyolult, mihelyt a tanuló túllép a legegyszerűbb szerkezeteken. A szókincse valóban gazdag, de a gazdagsággal együtt előjön a közeli szinonímák közti hajszálnyi jelentéskülönbség nehézsége. Az „igekötös igék” valóságos csapdát jelentenek a tanulóknak (pl. „feltesz” jelentése: „alkalmaz(kodik)”) A szóbeli közlésrendszer is nehezen megkülönböztethető jelentésű kifejezések csapdáit rejti, lehetséges hibák gazdag forrása (pl. a különbség a „Where do you live?” és a „Where are you living?” között). A nyelvtani szavak közül finom jelentéskülönbségek kifejezéséhez és megértéséhez fontos számos szó „gyenge alakként” tűnik fel a beszélt nyelvben, fonetikailag úgy lerövidítve, hogy az angolt idegen nyelvként beszélők számára nem is hallható, és mikor beszélnek, s nem használják ezeket az alakokat, azt a téves benyomást keltik, hogy a szót kérdésként hangsúlyozzák. Az angol hangsúly helye a szóban változó, és csak nagyon kevés esetben megjósolható. Az angol intonáció sokkal nehezebb, mint a legtöbb nyelvé.

Vannak külső okok is, amelyek miatt elfogadhatatlan, hogy a választás az angolra esik a nemzetközi közös nyelv szerepének betöltésére. Nem igazságos; az angol használata igazságtalan előnyhöz juttatja azokat, akiknek éppenséggel ez az anyanyelvük. (Európában a britek és az írek, világviszonylatban az amerikaiak, az ausztrálok és még mások.) Úgy tűnik, a világ sokszínű kulturális mozaikját a mindent bekebelező amerikai Coca-Cola Disneyland pusztító ereje fenyegeti.

 

3. Eszperantó. Az eszperantó használói megmutatták, hogy van más út is. Tervezett nyelv,  amely európai alapokra épült, de nagymértékben általánosítva. Az eszperantót sokkal könnyebb megtanulni, mint a nemzeti nyelveket. Egy évszázados gyakorlati használat – különböző országokban – megmutatta, hogy bevált, működő, élő nyelv, nemcsak egy íróasztaltermék. (Nem eléggé ismert tény, hogy az eszperantó egy működő nyelv, amit emberek százezrei beszélnek világszerte. Néhányan összeházasodnak és családot nevelnek ezen a nyelven.)

Az eszperantó egy igazságos megoldást kínál a problémára. Nem tartozik egyetlen nemzethez vagy népcsoporthoz sem – mindenkihez egyformán tartozik. Nem ad egyetlen nyelvi közösségnek sem egyedülálló elönyöket a többivel szemben. Valóban igazságosabb, hogy az emberiség tíz tizede tanuljon meg egy könnyű nyelvet, mint hogy az emberiség kilenc tizede tanuljon meg egy nehéz nyelvet, amit a fennmaradó egytized, a véletlenszerű születésük folytán már tud.

 

4. Következtetés. Az eszperantót támogatni annyit jelent, mint támogatni, hogy radikálisan újragondoljuk hozzáállásunkat a világ nyelvproblémájához. A status quo hatalma erős: a politikai, gazdasági és szociális tényezőké, amelyek az angol további használatát támogatják. Mindazonáltal, szerintem, a messzire tekintő érvek az eszperantó mellett erősebbek: a világ nyelvproblémájára méltányosabb és hatékonyabb megoldást képvisel.”

 

A nemzetgazdaságokra is nem jelentéktelen hatással van a körülmény, hogy nagyon elterjedt nemzetközi közvetítő nyelvként milyen nyelvet használnak. Etnikus nyelv használata gazdaságilag előnyös, hasznot hozó azoknak az országcsoportoknak, amelyeknek nyelve a közvetítő nyelv, és hátrányos a többieknek. Néhány adat erről.

Egy 1998-as brit kormánydokumentum elismerően állapította meg, hogy a nem EU-országokból érkezett diákok (piaci áron történő) oktatása jelentősen hozzájárult az exportbevételekhez. Nagy-Britannia mintegy 13 milliárd euró bevételre tett szert külföldiek oktatásából.

A brit kormány 2005-ig további 75 000 külföldi diák oktatását tűzte ki célul, amihez a tervet 1999-ben ki is dolgozták. (Van ennek az éremnek egy másik oldala is: egyre csökken az idegennyelv-tanulásra az igény Nagy-Britannia polgárainál. Egyetemeiken is zsugorodik az idegen nyelvek oktatása.)

Az egyik hivatalos forrás szerint az oktatásból, továbbképzésből 1997-ben az Egyesült Királyság bevétele több mint 9 milliárd font volt

A ’90-es évek közepén a külföldiek oktatásából származó bevétel Ausztráliában 2 milliárd ausztrál dollár/év volt, ami több volt, mint Ausztrália teljes gabonaexportjának, hagyományos exportcikkei legjelentősebbjének bevétele.

Az 1999/2000-es tanévben 514 723 külföldi tanult az Amerikai Egyesült Államokban, ami kb. 12,3 milliárd dollár bevételt jelentett, ezzel a szolgáltatás-exportban az 5. helyet érdemelte ki. (Természetesen az Egyesült Államokban is igen nagy mértékben visszaesett az idegen nyelvek tanulása iránti igény és a követelmény is, pl. a tudományos életben. > Nyelv(használat)i hírek (A tudás monopóliumának létrehozása).) Mindezekből adódóan az Egyesült Államok kitartóan követeli az oktatási piac teljesen szabaddá tételét a világon.

 

A nem angol anyanyelvű országokban ellenkező folyamatok mennek végbe, kedvezőtlenebbek a hatások. Az idegen nyelvek tanulásának szükségessége és követelménye nő. Tanulóknak és felnőtteknek nagyon sok időt, fáradtságot és pénzt kell áldozniuk arra, hogy idegen nyelvet tanuljanak, és az eredmény még ekkor is kétséges lehet (lásd hátrább, az álláshirdetések kapcsán). De nem csak az egyének részéről kell áldozatot hozni a nemzetközi kommunikációra való képesség megszerzése érdekében. A közösségeknek, az országok nemzetgazdaságának is kára származik abból, hogy bizonyos bevételei, jövedelmei elmaradnak. Egyik tanulmányában Haszpra professzor rámutatott arra, hogy eléggé elfogadott felfogás szerint egy idegen nyelv megtanulására legalább 2000 óra szükséges, ami azt jelenti, hogy ez az időmennyiség összességében megfelel egy évnyi munkaidőnek. Aki tehát idegen nyelvet kénytelen tanulni azért, hogy a nemzetközi kommunikációban részt vegyen, veszít egy évet azzal szemben, aki anyanyelvét használhatja. Felnőttek esetében ez egy évnyi jövedelemkiesés, tanulók esetében más ismeretek szerzésétől elvont idő. Mindehhez járulnak még a nyelvtanulással kapcsolatos kiadások, amelyek az anyanyelvet beszélőket nem terheli. Az Európai Unió kontinentális részét tekintve évenként kb. 5 millió a nyelvtanulásba újonnan belépők száma, amiből következik, hogy évenként 10 milliárd munkaórányi a termelésből való kiesés. Vagyis mintegy 2,5%-kal kisebb a nemzetek termelése az idegennyelv-tanulás szükségessége miatt.

Miután az eszperantó megtanulására 200 óra általában elegendő, a termelésből való kiesést tizedrészre lehetne csökkenteni, ha ezt a nyelvet használnák közvetítő nyelvként. Kétségtelen, hogy ebben az esetben az angol anyanyelvű országok lakói is rákényszerülnének a közvetítő nyelv tanulására, továbbá csökkenne a nyelvtanításból származó bevételük – érvel Haszpra .professzor. (Idevágó cikkei: Az eszperantó hármas haszna, Magyar Tudomány 2001/2; Ezredforduló 2001/2; Mibe kerül a közös nyelv?, Ezredforduló 2002/3.)

 

Wells professzor előbb ismertetett előadásában, egyebek mellett, megállapította:

“Sajnos, gyakran az alapinformációk cseréje az összes, amire elegendő a nyelvtudásuk. Kifinomultabb és bonyolultabb témák esetében, beszédben vagy írásban, a tudásuk gyakran nem bizonyul kielégítőnek. Ez gyakran még azokkal is előfordul, akik éveket töltöttek szorgalmasan nyelvtanulással.” Feltehetően ez a tény is egyik okozója annak a jelenségnek, hogy az Európai Unióban működő nemzetközi cégek és szervezetek álláshirdetéseikben mind gyakrabban feltételként írják elő az angol anyanyelvi szintű, vagy ezzel egyenértékű ("English mother tongue", "English native speaker", "English native speaker or equivalent") tudását. Az Eszperantó Világszövetségnél összeállított jegyzéken mintegy 500 ilyen álláshirdetést tartanak nyilván. Az ilyen álláshirdetések ellentétesek az Unió alapszerződésében rögzitett elveknek, vagyis nyelvi diszkriminációnak, hátrányos megkülönböztetésnek minősülnek. Ebből következően európai parlamenti képviselők már kérdéseket intéztek az Európai Bizottsághoz.

 

Kulturális és egyéb hatások.

Ha etnikus nyelv tölti be a közvetítő nyelv szerepét, akkor elsődlegesen ehhez a nyelvhez kapcsolódó nemzeti kultúra / kultúrák ismertetése, megismerése valósul meg. Annál inkább, minél szélesebb körben válik közvetítő nyelvvé. Természetesen a más nyelvekhez tartozó kultúrák megismerésének lehetősége ennek arányában csökken. Megismertetésük egyre inkább csak ennek a nyelvnek a közvetítésével lehetséges, következményeivel együtt. A legalapvetőbb következmény az igazságtalanság uralkodóvá válása a nemzetközi kommunikációban résztvevő emberek és népcsoportok között. (Az igazságtalanságra már a fentiekben tárgyaltak is szolgáltaltattak példákat, további példák: Nyelv(használat)i hírek.) Ez pedig csírájában hordja későbbi összeütközések lehetőségét, veszélyét.

“Az ellenségesség kialakulásának egyszerűsített lépéseit a következő folyamatábra szemlélteti:

ESEMÉNY —» KELLEMETLEN ÉRZÉS —» “MEGBÁNTOTTAK” —» HARAG —» MOZGÓSÍTÁS TÁMADÁSRA”

írja könyvében Aaron T. Beck (A gyűlölet fogságában. Háttér kiadó Budapest. 52. o.)

(Napjainkban, amikor tragikus események kapcsán oly sokszor kényszerülünk a  terrorizmus problémájával foglalkozni, aligha szabad legyinteni a nyelvhasználati igazságtalanságban rejlő veszélyekre.) Különböző idők és népek kiváló gondolkodói nem egy megnyilatkozásban mutattak rá a nyelvhasználati egyenlőtlenség kiváltotta érzelmi hatásokra, illetőleg egy igazságosabb nyelvhasználat lehetőségére.

 

Dr. Setälä, Emil Nestor (1864–1935) finn nyelvész, Finnország budapesti követe írta 1929. augusztus 4-én a Magyarság című lap hétvégi mellékletében megjelent terjedelmes cikkében (A világ nyelvi problémái):

“Elértünk ahhoz a ponthoz, ahol fölmerül a kérdés, vajon a probléma megoldható-e oly módon, hogy valamely nemzeti nyelvre ruházzuk a nemzetközi nyelv szerepét. Nem szólok arról, hogy a nép, amelynek nyelvére a választás esnék, ezáltal oly privilegizált helyzetbe jutna, melyet a konkurrens nemzetek meg nem engedhetnének. Az ellenszenv könnyen felébredhet és kétessé teheti az elért célt, s ennek a kikerülése ajánlatos. Ezt az ügyet teljesen külön kell választani a hatalmi kérdéstől. De nem is hiszem, hogy az a nép, amelynek nyelvére a választás esnék, ennek csupán hasznát látná.”

Miután rámutatott arra, hogy a nemzetközi használat következtében az ilyen nemzeti nyelv miként szenvedne kárt, így folytatja:

„A nemzeti nyelv tehát kíméltessék meg a megnyomorítástól, amelynek alá lenne vetve, ha az egész világ használná. Azok is, akik rosszul beszélik, akiknek gondolkodásmódja teljesen elüt annak a népnek a gondolkodásmódjától, akié a nyelv, akinek alkalmuk sincsen helyes kiejtését elsajátítani.

A nemzeti nyelvek legyenek a népek megőrzött, szent tulajdonai. Évszázados és évezredes fejlődésük, a szoros kapcsolat történetük és magának a nemzetnek a története között, szokásaik, intézményeik, szellemük nehézzé teszik tökéletes elsajátításukat mindenki számára, egyes kevesek kivételével; és különösen nehézzé azok számára, akik nem ismerik gyermekkoruk óta. Ők a művészet eszközei a költészetben és a színpadon. Megtanulásukra, tanulmányozásukra szüksége van mindenkinek, aki meg akar ismerkedni az illető nép szellemi életével és történetével. De nemzetközi segédnyelvül fogadjunk el olyat, mely szabadon utánozza a »természetes« nyelveket, de amely egyik nyelvhez sem áll annyira közel, hogy azt meg tudná rontani. Ezzel nem akarom azt mondani, mintha az így alkotott nemzetközi segédnyelv nem lenne képes arra, hogy a nyelv ihletett művész kezében az emberi gondolat szépségének belső erejét nyelvi szépség formájában kifejezze és ezáltal az emberi szív legbelsőbb húrjait megrezdítse.”

 

Edward Sapir (1885–1939) híres amerikai nyelvtudós Az ember és a nyelv című könyvében írta:

„Tegyük fel, tisztán csak elméleti szempontból, hogy az angol fog elterjedni segédnyelvként az egész világon. A nemzetközi nyelv problémája azonban akkor sem oldódik meg automatikusan. Az angol nyelv, vagy pedig valamilyen egyszerűsített változata ugyanis elterjedhet bizonyos közvetlen és gyakorlati célok szolgálatára, a modern világ azonban nem érheti be ennyivel. Ezért nem lehetetlen, hogy még megérjük a konfliktust a túlságosan könnyű győzelmet aratott angol, s valamilyen mesterséges nyelv között, amelynek oly nyilvánvaló strukturális előnyei vannak, hogy ezek miatt fokozatosan ki fogja szorítani vetélytársát.”

És ugyanott:

„Valószínűnek látszik, hogy a nemzetközi segédnyelv alapjai voltaképpen már le vannak rakva az eszperantóban és egyéb hozzá hasonló műnyelvekben...”

 

Karinthy Frigyes a Pen Club űlésén elhangzott beszédében mondta 1932-ben:

“Két nyelvre van szüksége az emberi beszédnek: egy a nemzet, a család, a művészet, a kifejezés számára és egy a közösség, az emberiség, a világ, a közlés céljait szolgálni.

Utóbbi nem lehet élő nemzet nyelve, bármennyire igyekszik minden nemzet terjeszteni a magáét. Egy nemzet nemcsak szellemi közösség: fajta és állam és ország hódító és harcoló egysége az. Idegen nyelvet beszélve mindig azt fogja érezni az önérzetes ember, lelke mélyén és tudatlanul, hogy meg van alázva – miért nem a másik tanulta meg az én nyelvemet, miért én az övét; nyilván azért, mert az ő nemzete a hatalmasabb. Az angol műveltségnek nem ismérve a nyelvtudás; – nálunk magyaroknál műveletlennek számít, aki nem tud három nyelvet legalább.

Csak egy mesterséges nyelv lehet a másik, a közvetítő, a közlő, a világnyelv.

Ez a mesterséges nyelv már megszületett, sokan beszélik és értik. Úgy hívják: eszperantó.”

 

Visszautalva J.C. Wells professzor fentebb ismertetett előadására is:

“Az eszperantó egy igazságos megoldást kínál a problémára. Nem tartozik egyetlen nemzethez vagy népcsoporthoz sem – mindenkihez egyformán tartozik.”

 

Deme László professzornak az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez csatlakozó konferencián (1994) elmondott beszédéből:

“Idestova negyed évszázada, nyelv és nyelvészet szerepéről gondolkodva a tudományos-technikai forradalom időszakában (nem véletlenül a magyar nyelv hetének akkori megnyitójaként) azt kellett mondanom már – nem én találtam ki persze –, hogy aligha van más kiút az örökölt soknyelvűség szorítójából, mint egy általános és közös másodnyelv világszintű elfogadása. Mivel az anyanyelvek nélkülözhetetlen emelői az egyének társadalomba fejlődésének, de gátjai a társadalmak világszintre emelkedésének. S minden hagyományos és új kísérlet – nyelvoktatási módszerekkel, de fordítógépekkel is – csak »máról tegnapra« való megoldást hozhat.

A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják: amennyire kézenfekvő ez a gondolat, annyira nehéz a megvalósítása. A »világnyelvek« száma szaporodik, mert minden nagy nemzet készként kínálja – a sajátját. S vele persze az abban felhalmozódott, általa hordozott szemlélet- és gondolkodásmódot is, ami számára természetesen történelmi vívmány, de mások számára idegen, s önmaguk feladását kívánná. Nem szólva arról, hogy akinek nemzeti nyelve, anyanyelve válnék nemzetközivé, az sosem érezné úgy, hogy ő is a közöset használja, hanem hogy a többi is az övé[t]. Egy nagy hatókörű és egyre általánosabbá váló anyanyelv – bármelyik is – előbb-utóbb háttérbe szorítaná a többit, s vele a nemzeti történelmek által kialakított sokarcúságot, sokszínűséget. S addig is azt a jogtalan előnyt eredményezné, hogy a többség számára tanulással elsajátítandó az, ami a szerencsés kisebbségnek eleve adott sajátja.

A közös és általános másodnyelv tehát nem lehet senkinek az anyanyelve. Ez biztosítja az egyenlő egyenlőtlenség egyenlősítő elvének érvényesülését. Tehát aligha lehet bármelyik »természetes« nyelv, amely hosszú fejlődésének minden esetlegességét is magában hurcolja. Az a célszerű, ha »mesterséges«; ami ellentéte a »természetes«-nek, de korántsem szinonimája a »termé­szetellenesnek«. Amely egyesíti magában a közöset a meglévőkből, a spontán fejlődésűekből, de nélkülözi a történelmileg rájuk rakódott ballasztokat. És senkinek sem adja meg azt a jogtalan kedvezményt, hogy még azt az egyetlen idegen nyelvet sem kell megtanulnia; meg azt, hogy a többiekkel szemben előnyben – sőt óhatatlanul: fölényben – érezhesse magát.

Hangoztatom: nem az anyanyelvek helyett, hanem mellettük, funkciójában tulajdonképpen fölöttük. Amitől az anyanyelvű irodalmak, kultúrák, tudományok még virágozhatnak; sőt kell, hogy virá­gozzanak. Így válhatnak termékeik méltóvá arra, hogy lefordíttassanak erre a közös másodnyelvre.”